Íme egy tízes lista arról, hogy mi a jó Érdi Péter listákról szóló könyvében

Dippold Ádám

2021.08.06. · tudomány

Az ember viszonylag hamar szembesül az objektivitás illúziójával. Rangsorolás című, magyarul idén, angolul az Oxford University Pressnél tavaly megjelent könyvében Érdi Péter számítógépes agykutató, a michigani Kalamazoo College professzora azt írja, hogy vele ez az 1967-es magyar futballbajnokságot elemző Népsport egyik cikkénél esett meg. A cikk címe az volt, hogy „Beszéljenek az objektív számok!”, és a meccsekre kiküldött tudósítók (szubjektív) értékelését foglalta össze a szezonról. Számoknak számok voltak, persze, de a játékosokat egyébként meccs után minden néző rangsorolta valahogy. De miért rangsorolta? „Elemi emberi sajátosság másokhoz mérni magunkat; egyszerűen nem tudunk nem tenni összehasonlításokat, vagy elkerülni azt, hogy bennünket másokhoz hasonlítsanak”. Így jött ki elsőnek a Népsport cikkében Káposzta, a Újpesti Dózsa játékosa, és így került az utolsó helyre Szabó B., a Szombathely jobbhátvédje.

Ehhez persze nem kell focistának lenni, elég csirkének: a csipkedési sorrend (pecking order) jól ismert jelenség, ami meghatározza a baromfiudvar hierarchiáját, és az emberi társadalomban létrejövő hierarchia is egyfajta össznépi listázás eredménye. A bibliai tízparancsolat is egy lista, ráadásul pont tíz elemből áll, ahogy általában a slágerlisták is. Érdi könyve emellett tele van olyan példákkal, hogy milyen népszerűek a „10 legjobb valami valahol” (hotel, könyv, kifli, nudli) típusú rangsorok.

Az esetek egyik részében érdemes listákat vezetni, a másikban nem, a harmadikban pedig már a listák vezetik önmagukat, de ettől persze még azok sem lesznek objektívek, hiszen a programokat is emberek kezdik fejleszteni, írja Érdi. Akár hasznos, akár nem, listákat készíteni szórakoztató, ebben az esetben ráadásul nagyjából biztosan felesleges is, szóval itt következik tíz mért, de nem feltétlenül mérhető vagy mérendő dolog, amiről szó van a könyvben.

A listák listája

Az állatoknál is létezik rangsor, a csirkéknél például a csipkedési sorrend határozza meg a hierarchiát. Elképzelhető, hogy az embernél is evolúciós pszichológiai okai vannak a listamámornak, a hierarchiák kialakulásában pedig emellett az is szerepet játszott, hogy így hatékonyabban képes működni egy közösség.
A rangsorolás mindenhol jelen van, még ott is, ahol első ránézésre nincs. Ha már van hierarchia, van valamilyen rangsor, és kimondva vagy kimondatlanul van lista is. Ahol magától nem lenne jelen a rangsor, oda csinálunk: Claudia Hammond pszichológus-újságíró szerint azért, mert így strukturáltabbnak és érthetőbbnek tűnik a valóság, Umberto Eco szerint pedig azért, mert félünk a haláltól. Érdi szerint ez jogos: amíg képesek vagyunk listázni, annyi legalább biztos, hogy még nem haltunk meg.
Vannak olyan listák, amelyek objektívek, például fel lehet sorolni a legmagasabb hegyeket vagy felhőkarcolókat, de a hétköznapi élet fontos listái legtöbbször nem ilyenek. Amikor dönt az ember, már befolyásolja a rangsort: az észszerűség mítoszában ugyan még hisznek néhányan, de a racionalitás korlátozott, a kognitív torzítás miatt pedig egy sor olyan tényező befolyásolhatja a döntést, aminek nem is igazán kellene.
A racionális ember hozzámenne ahhoz, aki jobb az addigi partnereinek 37 százalékánál. Ez a legtöbb esetben nem így működik, ahogy a legtöbben abba sem gondolnak bele, hogy ha a házasságok nagyjából 50 százaléka válással végződik, jó eséllyel az övék is azzal fog. Érdi itt egyúttal ledobja a tökéletes tudományos csajozós dumát: „édesem, kimerítettem a lehetőségeim 37 százalékát, és mivel valamivel jobbnak tűnsz, mint azok a rémes nőszemélyek, akikkel eddig pechemre összeakadtam, matematikaprofesszorom tanácsa szerint téged kell feleségül kérjelek!”
A Google is listázik, egyik legnagyobb vívmánya épp a weboldalakat rangsoroló algoritmus, a PageRank. Mi sem mutatja inkább a vállalat társadalmi sikerét, mint hogy ige is lett belőle: az ember a világhálón a Google keresőmotorral „guglizik”. Sergey Brin és Larry Page algoritmusa úgy csinál listát (rangsorolást), hogy amellett, hogy azt vizsgálják, hogy mennyire illeszkedik a kérdéshez a válasz, azt is vizsgálja, hogy mennyire fontos a választ hordozó weboldal a többihez képest. A többi már történelem, és bár a PageRankkel is lehet csalni (szoktak is), jól mutatja, hogy egy guglizás eredménye lényegében ettől a rangsortól függ.
„A tudatlan, a manipulátor, avagy a társadalmi folyamatok mérésének nehézségei” című fejezetben Érdi arra hívja fel a figyelmet, hogy a kognitív torzítás mellett más veszélyek is fenyegetik az emberek által felállított rangsorokat. A Dunning-Kruger-hatás szerint azok, akik tudatlanok, általában tájékozottnak vélik magukat, akik pedig tájékozottabbak, hajlamosak tájékozatlanabbnak hinni magukat. Az eredményt látjuk. A másik torzítási lehetőség a tudatos manipuláció, a félelemkeltés és a fekete-fehér gondolkodás propagálása. A szerző itt Mark Twaint idézi: „ha nem olvasol újságot, alultájékozott leszel. Ha olvasol, akkor viszont félretájékoztatott”.
Az egyetemek rangsorolása fontos, de nem fontos: miközben mindegyik intézmény a száz legjobb közé akar tartozni, ezek a listák nem feltétlenül a valós helyzetet vagy igényeket tükrözik. Az egyéni szempontrendszer (lista) felállítása itt különösen lényeges: Érdi egy amerikai diák választási prioritásait idézi, akinek mondjuk az a fontos, hogy az egyetem számára kellemesnek tűnő vidéken és éghajlaton helyezkedjen el, és tovább tudjon tanulni utána master szakon egy másik intézményben, ahol elfogadják a diplomáját. Ugyanez a dilemma merül föl egy budapesti kollégiumban is: sok a csótány, de jó a net, úgyhogy a diák úgy dönt, hogy nem költözik máshová. Érdi, aki viszonylag sűrűn jár Magyarországon, mindezt egy elcsípett beszélgetésből született vicces anekdotaként adja tovább, nem az amerikás magyar kivagyiságával, a vicc ugyanakkor jól mutatja, hogy a hivatalos rangsor nem minden.
A hírnév is egy rangsor, és az egyetemek hírneve mellett a kutatók hírnevére is gondolni kell – arról nem is beszélve, hogy a hírnév mellett több „objektív” mérőszám is akad, aminek alapján megítélik őket. Az idézettség és az impaktfaktor karriereket emelhet fel vagy törhet derékba, legalábbis komoly állásokról és ösztöndíjakról dönthet, az így felállított ranglista azonban nem mindig tükrözi az egyes kutatók kiválóságát. Nem mindegy, hogy ki hol publikál: lehet, hogy ugyanarról a felfedezésről van szó, de ha egy komoly lapban jelenik meg a kutatás, sokkal több hivatkozást kap.
Listák alapján kapjuk az ajánlatokat is: a Netflix, az Amazon vagy a Google megpróbálja kitalálni, hogy mire vágyunk, és ennek megfelelően ajánl nekünk termékeket, szolgáltatásokat vagy filmeket. Az algoritmusok egy sor tényezőt vesznek figyelembe, az elvárt eredmény pedig az, hogy lehetőleg valami csábító ajánlatot kapjon a felhasználó, de mint mindenbe, ebbe is csúszhat hiba. Ezek az algoritmusok megvizsgálják, hogy mit kedvelnek az ember barátai, mire reagált korábban kedvezően a felhasználó, és megpróbálják megtippelni, hogy mire van szüksége. Olyan véletlenek azért még akadnak, hogy ha az ember egyszer rendelt egy fűnyírót, az idők végezetéig felmerül az algoritmusban, hogy hátha gyűjti őket, és folyamatosan újabb fűnyírókat reklámoz neki.
De kell-e akkor rangsorolni? Kell is, meg nem is: „tetszik vagy sem, a rangsorok velünk vannak. Egy rangsor persze nem varázspálca, ami a káoszból egy szemvillanás alatt rendet teremt, de nem is valami véletlenszerűen kitalált dolog. (…) Nyújt valamilyen (valamilyen!) tömör, gyakran számszerűsített információt az érdeklődőknek”. Aztán hogy ezzel ki mit kezd, azt döntse el a saját listája alapján.

(Érdi Péter: Rangsorolás - Egy össznépi társasjáték íratlan szabályai. Budapest, Typotex, 2021. Fordította: Boros Ottilia, saját hangjára igazította: Érdi Péter).

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás