Okostankönyv helyett butatankönyv: ebből kellene földrajzot tanulniuk a diákoknak

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Részlet egy hetedikes földrajzkönyvből (AP-071306), a Titokzatos kontinens ma című, Afrikáról szóló leckéből:

„Évente 5%-kal nő a városi lakosság aránya. A munka reményében elsősorban a férfiak özönlenek ide a legszegényebb vidékekről. Ennek köszönhető, hogy nő a nyomornegyedek száma és nagysága a nagyvárosokban.”

Megpróbáltam értelmezni. Tudom, tankönyvi szövegekkel ezt kevesen teszik, amit – ha ebből a műből indulunk ki – teljesen meg tudok érteni. Mit jelent tehát az a mondat, hogy évente 5%-kal nő a városi lakosság aránya? Kiszámoltam, utánanéztem, nem stimmel. Sajnos a gimnáziumi matematikát bevetve sem sikerült reális értelmet találni egy hetedikes tankönyvben szereplő mondatnak. Persze azért nem, mert az egész úgy hülyeség, ahogy van, ráadásul eleve nem egy hetedikes számára emészthető formában. Mit akartak ezzel az 5%-kal? Riogatni? Tudálékoskodni? Tanítani biztos nem.

A második mondatban csak az ide határozónál kell megőrizniük a lélekjelenlétüket (remélem, azért az önök lakását sem özönlötték el), és a harmadik mondatból végre megvilágosodhatnak, hogy a nyomornegyedek kialakulásában kik a hibások.

Az értelmező olvasást megkíséreltem az egész leckére nézvést. Kevesebb igaz mondat volt benne, mint nem igaz. Olvashatunk többek között arról, hogy Afrika ritkán lakott kontinens (valójában a harmadik legsűrűbben lakott hat vagy hét közül); számos további hiányos, önmagában értelmezhetetlen vagy egyszerűen hibás számadatról (többek között, hogy Mozambikban az átlagéletkor a világon a legmagasabb – a Vatikán után); hogy a fekete bőrű lakosság nagyrészt törzsekben él (persze ez nincs ellentmondásban azzal, hogy városokban); hogy milliószámra érkeznek a bevándorlók e kontinensre; hogy a térség országaiba kizárólag feldolgozóipart telepítettek a gyarmatosítók, és még számtalan olyan információt, amiket olvasva témában jártasak szemöldöke gyors tempóban indulna el a tarkója felé.

Jó, hát kísérleti tankönyv, majd alakul – érvelhetne, aki számára elfogadható, hogy kötelezően, mindenfajta beleegyezés nélkül vegyen részt több tízezer kiskorú egy kísérletben. Csakhogy ez nem a kísérleti tankönyv, hanem a másik a kettő közül, ami a tankönyvjegyzéken szerepel. Úgyhogy ennek bizony hosszú évei voltak fejlődni. Nem fejlődött.

Nem egyedülálló jelenség

Néhányat engedjenek meg egy másik, gimnáziumi kilencedikes könyvben (OH-FOL09TB) szerepelő, pedagógiai terminus technicusszal élve ökörségek közül is! Csak röviden felsorolva:

  • a Kelvin-skála nullpontja az eddig elért legalacsonyabb hőmérséklet, az abszolút nulla fok – ügyes a szerző, hogy elérte, mert a fizika egyik alaptörvénye, hogy lehetetlen;

  • képek, amik az űrállomás visszatérése után jutnak el a kutatókhoz – ami ugye definíció szerint nem képes landolni;

  • a Richter-skála minden egyes fokozata harmincszor nagyobb energiát jelent az előzőnél – persze tízes alapú logaritmust használt C. F. Richter, mint minden épeszű ember, tehát a magnitúdó egy egész számmal való növekedése tízszeres amplitúdót jelent, a felszabaduló energiamennyiség viszont valóban kb. harmincszoros.

Ezek a gyöngyszemek 27 éve szerepelnek évről évre minden kiadásban, eddig öt NAT-ot éltek túl. Volt olyan lecke, amelyikben 20 problémás elemet találtam. és persze más tárgyak tankönyveiből is tudnék példákat hozni. Semmi gond nincs azzal, ha valaki ezeket a dolgokat nem tudja – mondjuk, ha földrajztanár az illető, akkor már necces. Az viszont határozottan probléma, ha valaki pénzt vesz fel azért, hogy írjon egy könyvet, amiből egy egész generáció tanul, és ezzel együtt sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen információknak, átgondoljon összefüggéseket.

Mi állhat a problémák hátterében?

Kereshetjük a hibát a tankönyvszerzőkben. Az első könyvből nyilvánvalóan árad a dilettantizmus, a kocsmaszagú sztereotípiák. A második esetében inkább hullámzó minőséget, összecsapottságot látok. Ezeket lektorálják is, tehát elvileg a kiadónak is van felelőssége. Nyilván az sem tesz jót, hogy folyton kapkodni kell, egyik reformtól a másikig. Az utóbbi tankönyv 27 éve alatt inkább csak a felszínen élt át változásokat, mint lényegi tartalmában, szemléletében, módszertani közelítésében (tanulságos ugyanakkor nyomon követni, ahogyan mindig az aktuális széljárásnak megfelelő fazonra igazították).

De hogy maradhat így fenn egy tankönyv, amit mértéktartóan becsülve is több száz tanár használt sok tízezer diák oktatása során? Miért nincs ebből botrány? Úgy tűnik, hogy a tankönyvek színvonala összefüggésbe hozható egy általánosabb problémával, nevezetesen azzal, hogy a magyar közoktatás (köznevelés… közidomítás?) egész rendszere arra épül, hogy módszeresen leszoktasson a kritikai gondolkodásról, az egyéni alkotómunkáról és a vele járó felelősségről. Diákokat és tanárokat egyaránt.

Egy vitára bocsátott koncepció

Sűrű elnézések közepette, a legcsekélyebb oktatáskutatói és oktatáspolitikai tudás hiányában megkockáztatok egy kiforratlan rendszerszintű elképzelést, aminek segítségével esetleg jobb minőségű, megalapozottab, több szempontot figyelembe vevő, a valós folyamatokba jobban integrált oktatási anyagok születhetnének.

Az elképzelés gerincét többféle, elsősorban alulról szerveződő pedagógiai szakmai szervezet, műhely, módszertani iskolák körüli csoportosulás képezi. Ezek felelőssége lenne a tananyagok folyamatos fejlesztése egy-egy tantárgyból, a különböző iskolák és tanulói csoportok igényeihez igazodva. Hozzájuk csatlakoznának (alapvetően saját döntés nyomán) a pedagógusok, lehetőségeik szerint aktívabb vagy kevésbé aktív részvétel mellett. Így tágabb tere nyílna a kísérletezésnek, innovációknak, miközben egy-egy pedagógus jobb eséllyel találhatna az adott viszonyok között adaptív, saját elképzeléseihez közel álló tankönyveket, taneszközöket. Ha pedig nem talál, alapíthat újabb műhelyt.

Természetesen törekedni kell a különböző tantárgyi és egyéb pedagógiai fejlesztések, programok állandó összehangolására. Ebben segíthet a kapcsolatok erősítése, az állami koordináció, a teljes spektrumot lefedő (nem csak szaktantárgyi) tömörülések, illetve az oktatási intézmények értelmes vezetése is, ami képes az egyes pedagógusok autonómiáját összeegyeztetni az iskola integritásával. Mindehhez szükség lenne egy olyan állami szakpolitikai dokumentumra, amely nagy vonalakban kijelöli a célokat, értékeket, mérési és minőségbiztosítási kereteket, de elég tág teret hagy a fentiekben vázolt civil szakmai szervezeteknek. A minőségbiztosítás innentől kétszintű lehetne: az állami oktatásirányítás felelőssége, hogy engedélyezze és ellenőrizze ez egyes csoportosulások programját, működését, eredményeit. A szervezetek pedig sikerességük érdekében támogatják és ellenőrzik a hozzájuk tartozó pedagógusok munkáját, és biztosítják a megfelelő visszacsatolásokat a saját tevékenységüket illetően is. Ezekhez természetesen érdemes anyagi forrásokat is hozzárendelni, akár a jelen finanszírozási rendszer alapvonásait megtartva, kiegészítő jelleggel is.

Tehát a tanárok nemcsak egy tankönyvet kapnának, hanem alapvető segítséget abban, hogy ne a nulláról kelljen megteremteniük heti 10-15 különböző óra anyagát és eszközeit, a diákok pedig a tanulásukat differenciáltabban támogató eszközöket, miközben a szereplők szorosabb együttműködése, a szélesebb körű vita és egyeztetetés, illetve a kiterjesztetett felelősség emelhetné az oktatás minőségét, növelheti az elkötelezettséget. Mivel tankönyvekről írtam, a javaslatot is tananyagcentrikus nézőpontból fogalmaztam meg, de a szervezetek, csoportok változatossága lehetőséget biztosíthat az elmozdulásra e paradigmától.

A fent vázolt módon talán könnyebb lenne felszabadítani a magyar oktatási rendszerben lappangó kreatív energiákat, esetleg újakat becsatornázni, és fokozatosan oldani a kiábrándultság, kishitűség, kisszerűség és szervilizmus béklyóin.

Megjegyzés: a cikk eredetileg megjelent változata több hibát is tartalmazott, ezeket utólag javítottuk, illetve eltávolítottuk. Olvasóink megértését köszönjük. 

A szerző földrajztanár, doktorandusz a Debreceni Egyetemen.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikk a Qubiten: