Van-e a növényeknek lelkük?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Ha minden élőlénynek van lelke, és a növények élőlények, akkor a növényeknek van lelkük. Bár csupán egyszerű deduktív levezetésről van szó (ha a premisszákat igaznak fogadjuk el, akkor a konklúzió szükségszerűen igaz), a növényi lélek feltevése komoly gondot okozott számos természetfilozófusnak az ókortól napjainkig. Ha a növényeknek is van lelkük, akkor hogyan különböztethetők meg az állatoktól? Ha nincs lelkük, hogyan lehetnének élőlények? Morális értelemben miért lenne egyértelműen jobb a vegetáriánus esetleg a vegán étrend, mint a húsevést is magába foglaló étrend, ha mindkettő érző, lélekkel rendelkező élőlények elfogyasztásán alapul? Ilyen és ehhez hasonló provokatív kérdések megválaszolásához kerülhetünk közelebb Vegetative Powers: The Roots of Life in Ancient, Medieval and Early Modern Natural Philosophy című, az élet és a lélek kapcsolatát a növények természetfilozófiai elemzésén keresztül bemutató, nemrég megjelent hiánypótló kötetnek köszönhetően.

A kötet szerzői az élet természetét a klasszikus görög filozófiai gondolkodásban kialakult kategorizáció alapján vizsgálják. Ha a növényeknek van lelkük, akkor mi különbözteti meg őket az állatoktól? A természetfilozófusok egyik válasza az volt, hogy különböző lelkekről vagy a lélek különböző aspektusairól/fokozatairól beszéltek, így lehetségessé vált megkülönböztetni a növények és az állatok, tehát az élő és lélekkel rendelkező lények két nagy csoportját. Arisztotelész vegetatív lélekről, érző lélekről és racionális lélekről értekezik. Vegetatív lélekkel minden élő, így a növények, az állatok és az emberek is rendelkeznek. Ez a lélek hármas funkciót tölt be: a táplálkozásért, a növekedésért és a reprodukcióért felelős. Az állatoknak és az embereknek egyaránt van lelkük, ami a világ észlelésében, a fájdalom és élvezet tapasztalásában, valamint a vágyak megnyilvánulásában jelenik meg. Racionális lélekkel csak az emberek rendelkeznek. Bár a növények Arisztotelésznél se nem éreznek, se nem gondolkodnak, lelkük mégis van. Lélekkel rendelkező lényt elpusztítani pedig – akár azért, hogy elfogyasszuk, akár azért, hogy átalakítsuk az életterét – morálisan aggályos lehet. Mit lehet akkor tenni? Az egyik lehetőség, hogy a növények lelkét – az emberekétől eltérően – nem egyediként, hanem példányonként az univerzális vegetatív világlélek megnyilvánulásaként értelmezzük. Így növényevéssel nem pusztítunk el egyetlen lelket sem, csupán a világlélek néhány megnyilvánulását.

Lehetnek-e egy növénynek vágyai? 

Az ókorban a két jelentősebb filozófiai hagyomány képviselői másképp gondolkodtak a kérdésről. A korai arisztoteliánus hagyományban – ahogy az előző bekezdésben láttuk – a növényeknek nincsenek vágyaik, mert nem rendelkeznek érző lélekkel. A platonista hagyományban azonban lehetnek vágyaik. Platón szintén három részre osztotta a lelket, de Arisztotelésztől eltérően határozta meg, hogy mi tartozik az egyes részekhez. Nála a három rész, a logos, a thymos és az eros az értelem, az érzelmek (az egyszerűség kedvéért) és a vágyak megnyilvánulásaiért voltak felelősek. A növények csak a harmadik résszel, az erosszal rendelkeztek, tehát értelemmel és érzelmekkel nem, de vágyakkal igen. Ahogy Baldassari és Blank Vegetative Powers című kötete szemlélteti, a késő ókorban és a középkorban az értelmezők finomítottak a két meghatározó állásponton, sőt értelmezéseikkel más utakra terelték a növények lelkéről szóló diskurzust. Néha egészen váratlan utakra.

Az Arisztotelész-ellenességgel nehezen vádolható Averroës (Ibn Rushd) az anyag arisztoteliánus értelmezésével jutott arra a gondolatra, hogy a növényeknek mégiscsak kell, hogy legyenek vágyaik. Elképzelése szerint ha az anyagnak szüksége van formára, akkor nem lehet teljesen passzív, létrejöhet benne egyfajta desiderium naturale (~természetes vágy) ami az anyagot a hozzá tartozó forma felé orientálja. Roger Bacon egyetértett Averroësszel abban, hogy ez alól a növények sem jelentenek kivételt, tehát a növényeknek is lehetnek vágyaik. A szintén arisztoteliánus Nagy Albert ezzel ellentétes álláspontot fogalmazott meg. Szerinte a növényeknek nem lehetnek vágyaik. Érvelése szerint a növények csak anyagból állnak (p1), ami csak anyagból áll, az önmagában képtelen az észlelésre (p2), ami önmagában képtelen az észlelésre, annak nem lehetnek vágyai (p3), tehát a növényeknek nem lehetnek vágyaik (k). Tehát önmagában véve az, hogy egy filozófus arisztoteliánus volt, még nem határozta meg, hogy vágyakat tulajdonítson a növényeknek, vagy éppenséggel tagadja, hogy a növényeknek vágyaik lennének.

Állatszerű növények és növényszerű állatok

A filozófusok a természeti létezők klasszifikálásakor egyúttal az élő és élettelen, valamint a lélekkel rendelkező és a lélekkel nem rendelkező közti határvonal meghúzásán is munkálkodtak. Emiatt egy-egy számukra furcsának tűnő élőlény besorolása olykor nemcsak taxonómiai, de filozófiai problémákat is okozott. Ilyen volt például a mimóza (Mimosa pudica) esete. Az élőlény szemmel láthatóan növény volt, mégis, a növényektől szokatlan módon, állati reakciót adott: taktilis ingerre megmozdította egyes részeit. Úgy tűnt, hogy a növény érzi a leveleit érő ingert, ami a klasszikus arisztotelészi keretben lehetetlennek tűnt (érző lélek hiányában a növények nem tudnak érezni), ráadásul még reagált is az ingerre.  Egy másik példa a növényszerű állati lények (zoophyták) esete. A tengeri szivacsok, korallok és anemónák állatoknak tűnnek, de nem képesek szándékos mozgásra, ami az állatként való besoroláshoz eddig úgy tűnt, hogy elengedhetetlen. 

Szemérmes mimóza

Mit tehetünk az ilyen vagy ehhez hasonló esetekben? Vagy úgy véljük, hogy ezek az élőlények nem állatok, vagy úgy véljük, hogy mégsem szükséges az állatként való besoroláshoz a szándékos mozgásra való képesség, esetleg újraértékeljük a mozgást magát. Avicenna az utóbbi mellett döntött. A szándékos mozgáson belül megkülönböztetett egyhelyben történő mozgást és helyváltoztató mozgást. Mivel a zoophyták helyváltoztató mozgásra nem képesek, de egyhelyben történő mozgásra igen, így már állatnak voltak tekinthetők.

Növényi lélek mint az élet minimuma

Aquinói Szent Tamás a vegetatív lelket az élet szükséges és elégséges feltételének tartotta. Nélküle semmi nem lehet élő, vele semmi nem lehetett élettelen. A vegetatív lélek volt felelős a létrehozásért, a növekedésért, a táplálkozásért és bizonyos kezdetleges önmozgatásért. Ez a lélekrész volt az a határvonal, ami a növényeket – a legalacsonyabb szintű élő dolgokat – elválasztotta az élettelen természettől, a kövektől, a csobogó víztől és a lángoló tűztől. 

Aquinói fokozatosságot, egyben minőségi különbségeket tulajdonított az egyes lélekrészeknek: az alapvető életfunkciókért felelős vegetatív lelket az élet magasabb szintjét lehetővé tevő érzékelő lélek, majd az élet lehető legtökéletesebb formáját (perfectissimus gradus vitae) lehetővé tevő értelmes lélek követte. Érzékelő lélekkel az állatok és az emberek rendelkeztek, értelmes lélekkel azonban csak az emberek, akiknek értelmessége így – tomista nézőpontból – bolygónkon az élet legtökéletesebb és legteljesebb megnyilvánulása lett.

A vegetatív lélek megpróbáltatásai

A kötet talán legkiválóbb fejezetében François Duchesneau a Leibniz-Stahl vita felől közelíti meg a vegetatív lélek koncepciót ért 18. század eleji filozófiai kihívásokat. Mind Leibniz, mind Stahl kritikusan kezelte a vegetatív lélek elképzelését, azonban különbözőképpen voltak kritikusak vele szemben és különböző alternatívákat javasoltak. Leibniz a vegetatív folyamatokat általános monászelméletébe illesztette (a monász az univerzum tovább redukálhatatlan alapegysége Leibniznél), és a korábban a vegetatív léleknek tulajdonított funkciókat az egyes monászok eleve adott instrukcióiként értelmezte újra (Leibniz monászairól részletesebben magyar nyelven lásd a Magyar Filozófiai Szemle 2015-ös, Monadológia c. számát). 

Nem azért fog tehát egy növény táplálékot felvenni és növekedni, mert vegetatív lelke erre ösztönzi, hanem mert a növényt magába foglaló monászban eleve benne rejlik a táplálékfelvételre és a növekedésre törekvés. Stahl ezzel szemben azért támadta a vegetatív lélek koncepciót, mert csupán egyetlen egységes lélekkel tartotta hitelesen megmagyarázhatónak egy szervezet belső folyamatainak és funkcióinak szüntelen fenntartását. Mindkét rivális elmélet tagadta, hogy volna vegetatív lélek, ennek ellenére mindkettő – különböző csatornákon – befolyásolta az elméletalkotást a felvilágosodás korában egészen addig, amíg az életet mechanikus folyamatként értelmező magyarázatok mindhárom elméleti hagyományt háttérbe nem szorították.

Összegzés: egy életidegen életfilozófia-történet

Bár terjedelmi okokból esélyem sincs a Vegetative Powers (2021) huszonöt fejezetének részletes ismertetésére, talán ez a rövid recenzió is rávilágít, hogy miért bír különös jelentőséggel a vegetatív erő filozófiai elemzése, illetőleg ennek az elemzésnek a reflexív historiográfiája minden, a természetről filozófiai fogalmakban gondolkodó ember számára. A könyv talán legfontosabb tanulsága, hogy rámutat: olyan absztrakt kategóriák filozófiai elemzése, mint az élet vagy a lélek nemcsak a modern természettudomány kialakulásakor volt meghatározó; a szaktudományok mind a mai napig ezeknek az ókori görögségben kialakult filozófiai kategóriáknak a (gyakran tudatlan) örököseiként tagolják a világot. 

A kötet egyik gyengesége, hogy nem foglalkozik a releváns természetfilozófiai elméletek szociológiai dimenziójával: a szerzők néhány kivételtől eltekintve nem tesznek kísérletet arra, hogy feltárják, hogy az egyes gondolkodók elméletei milyen társas közegben jöttek létre, milyen társas konvenciókhoz illeszkedtek, illetőleg milyen politikai, kulturális, vallási érdekek mentén – vagy éppen ellenükben – fogalmazódtak meg. Nem tudjuk meg, hogy az egyes gondolkodók élete hogyan befolyásolhatta gondolkodásukat, és az elméletek szélesebb értelemben vett kontextusa is láthatatlan marad. A vegetatív erőkkel kapcsolatos internális filozófiatörténetet kapunk tehát az ókortól az újkorig, vagyis olyan beszámolót, amely alapvetően csak az elméletek egymásra reflektálását és sorozatát kívánja bemutatni, és nem foglalkozik behatóbban az elméletek felfedezésének kontextusával. 

A kötet másik gyengesége eurocentrikussága. Az elemzett gondolkodók és elméletek mind a nyugati civilizációhoz tartoznak, és az ókori görög filozófusok szellemi hagyatékát viszik tovább. Kifejezetten érdekes lett volna például a keleti filozófiai hagyományokkal összevetni a releváns elméleteket, és megnézni, hogy hogyan gondolkodtak ezekben a civilizációkban az életről, a lélekről, a növényekről és ezen keresztül a természetről. Ki tudja, talán új, gyümölcsöző kutatási területeket is felfedeztek volna a szerzők, melyek segíthetnék a megértést a keleti és a nyugati filozófiai hagyományok között.

A recenzióval kapcsolatban megfogalmazott értékes észrevételeiért a szerző köszönettel tartozik Dr. Faragó-Szabó Istvánnak.

A szerző egyetemi adjunktus a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékén és tudományos munkatárs az MTA Lendület Morál és Tudomány Kutatócsoportjában. A legjobb közgazdaságtantörténeti cikkért járó Craufurd Goodwin díj 2021-es díjazottja (History of Economics Society). Korábbi cikkei itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: