A több kilométeres mélységben élő, biolumineszcens állat kinézetében, testfelépítésében és életmódjában is teljesen eltér legközelebbi rokonaitól, a csupaszkopoltyús csigáktól.
A felismerés pedig rávilágít arra, hogy a vizekben is élhettek, sőt virágozhattak az eukarióta életformák.
A Tokiói Egyetem és a Nyugat-Ausztráliai Egyetem közös kutatóexpedíciója a mélytengeri árkok élővilágát vizsgálva rekordmélységben figyelte meg a Pseudoliparis belyaevi népes csoportját.
Egyes tudományfilozófusok szerint az élő organizmus egy speciális módon felépülő gépként határozható meg. Ez azt is érthetővé teszi, miért természetes, hogy az organizmusokat teleologikus, azaz valamely célt követő rendszerként látjuk, és nem tehetetlen fizikai testekként.
Hiába, hogy a két égitest együttes vonzereje a Földön észlelhető gravitáció egymilliomodát sem éri el, már ez is elég sok ahhoz, hogy minden élő és holt anyag működését, ciklusait és ritmusait befolyásolhassa.
A növényi lélek mint feltevés évezredeken át gondot okozott a természetfilozófusoknak. Ha a növényeknek is van lelkük, hogyan különböztethetők meg az állatoktól? Morálisabb-e a vegán étrend? Hasonló provokatív kérdések megválaszolásához visz közelebb egy új kötet, amely az élet és a lélek kapcsolatát a növények természetfilozófiai elemzésén keresztül mutatja be.
A különleges, szivacsszerű egyedek egy mélytengeri sziklán telepedtek meg az antarktiszi selfjég alatt. A kutatók nem teljesen értik, a lények hogyan szereznek táplálékot, ugyanis 250 kilométeres utat kellene megtenniük, hogy kijussanak a nyílt tengerre.