Kevés olyan méltatlanul hanyagolt gyümölcsfa van Magyarországon, mint a szilva. A pálinkától eltekintve a magyarok nem rajonganak ezért a gyümölcsért: évente egy ember átlagosan 1,2 kilogramm körül fogyaszt belőle, ez pedig uniós mércével is elég kevésnek számít. A termesztése visszaszorult, bár a legtöbb háztáji gyümölcsösben akad belőle néhány fa, és a falu szélén is megél – Luby Margit néprajzkutató egy 1939-es tanulmányában (A szilva hazája) meg is jegyezte, hogy a világ bármely más táján a helyiek szép pénzt kereshetnének azzal, ha szaporítanák, nemesítenék a szilvát, és árulnák a töveket, Magyarországon viszont Vásárosnaménytől Tiszabecsig megelégszenek azzal, ha seprűt készítenek az ágaiból, a begyűjtött gyümölcsből pedig fajtájától függően pálinkát vagy lekvárt főznek – a macskatökéből ital készül, a nemtudom-szilvából aszalvány. Nem is csoda: Luby négy vadon termő fajtát említ, és bár számszerűleg jóval több szilvafa volt az országban, mint körte, alma vagy barack, az esetek többségében nem tervszerűen telepített gyümölcsösökről volt szó, hanem elvadult, magról vagy „gyükérről” kikelt sűrű, erdős állományról. A vadon termő szilva mellett gyakoriak voltak a félvad fajták is; ezeknek is megvolt az az előnye, hogy nem kellett velük sokat foglalkozni, elvoltak a határban.

Valószínűleg nem mindig volt ez így: a karácsonyfa elterjedése előtt a magyar vidéken az ünnep idejére kökény- vagy szilvaágat vágtak, és vízbe állították, a szilvamagra (és eleve a magokra) pedig termékenységi szimbólumként tekintettek. Maga a gyümölcs széles körben szerelemjelképnek számított, az Ormánságban pedig szilvaszedés alatt valójában közösülést értettek (valószínűleg nem minden esetben, ebből ugyanis nehezen lett volna pálinka).

Ez egyébként igaz a meggyre, a cseresznyére és úgy általában a gyümölcsökre, de a szilvához a világ nagy részén a termékenységet társítják: Kínában, ahol a szilva virágja, fája és gyümölcse is kiemelt tiszteletnek örvend, egyebek mellett szintén termékenységi szimbólumnak tartják. Mielőtt a 19-20. században megjelentek volna Magyarországon az elhanyagolt szilvások, rendesen, nagyobb területen termesztették is: a Felső-Magyarországon és Erdélyben termelt, megaszalt gyümölcsöt Ausztriába, Németországba, Csehországba és Lengyelországba exportálták, a terméket pedig németül és lengyelül is „magyar szilva” néven ismerték (ungarische Pflaume, węgerka).

A középkorban Rapaics Raymund botanikus szerint jobbára a legegyszerűbb kökényszilvákat termesztették a kolostorkertekben és a falvak mellett, a metszésre, nemesítésre nem sok gondot fordítottak, néhány ilyen gyümölcsös pedig évszázadokon keresztül, nagyjából háborítatlanul elvolt az ártéren – aki akarta, szedte, de senki sem foglalkozott különösebben a fákkal. A kökényszilvát is csak a 14. században kezdték el Magyarországon megkülönböztetni vadon élő rokonától, a kökénytől, szilvaként először csak 1334-ben említik (utána viszont hosszú időn keresztül népszerű, bár apróbb gyümölcsöt hozó fajta maradt, az ehhez hasonló szilvából hagyományosan elsősorban pálinkát főztek).

Damaszkusztól Besztercéig

Lippay János botanikus 1753-ban megjelent munkájában, a Posoni kertben hosszabb részt szentel a szilvának, amelynek számos fajtáját különbözteti meg, de általánosságban igénytelen, kevés munkát igénylő gyümölcsfaként írja le. Lippay külön kiemeli a besztercei, avagy magvaváló kék szilva erényeit, „a’ kit az Authorok, Magyar-Országi szilvának hínnak; azért, hogy Magyar Országban legjobb, és egészségesebb, ‘s édessebb terem”. A szerző még azzal is meggyanúsítja a szilvák dicséretét zengő deákokat, hogy amit Európa-szerte damaszkuszi szilvaként (Prunum damascenum) emlegettek, nem volt más, mint a besztercei.

A deákok persze nem az ujjukból szopták a damaszkuszi eredetet: Plinius már az első században damaszkuszi szilvaként emlegeti a vastag húsú, aszalni való gyümölcsöt. Rapaics Raymund botanikus szerint elképzelhető, hogy a szilvát a naspolyához hasonlóan a római légiósok terjesztették el Európában, legalábbis hozzájárultak a gyümölcs sikeréhez, de azt is megjegyzi, hogy a kökényszilva és a vadon élő szilvafajok könnyűszerrel keveredhetnek egymással a természetben is, így ebben az esetben nem volt olyan égető szükség a birodalom közbenjárására ahhoz, hogy kétezer évvel később Vásárosnamény határában megteremhessen a macskatöke. A kökényszilva ráadásul Rapaics szerint akár a Balkán felől is megérkezhetett Magyarországra, sőt az is bőven elképzelhető, hogy innen is, onnan is hoztak belőle.

Valószínű, hogy a szilva őshazája is Kína volt, legalábbis innen származnak a legrégebbi, szilváról szóló feljegyzések, az európai fajták pedig valószínűleg a kontinens keleti részéről vagy Nyugat-Ázsiából terjedtek el szélesebb körben. Hogy pontosan honnan és mikor, az még vitatott, mindenesetre az nagyon valószínűnek tűnik, hogy a szilva volt az egyik első gyümölcsfa, amelyet az ember szaporítani és nemesíteni kezdett. Még a boldogtalan gleccsermúmiánál, Ötzinél is találtak szilvamagot, igaz, azt nem lehet tudni, hogy hogyan jutott hozzá, és hogy tervezetten ültették-e azt a fát, amiről szedte. Könnyen lehet, hogy orvosságként használta, a szilvának ugyanis az idők során sok valós és valótlan gyógyhatást tulajdonítottak, bár a gyümölcs hashajtó hatásában a hagyományos kínai gyógyászat, a magyar paraszti hagyomány és Lippay szakértői véleménye is egyezik (ő mondjuk azt is hozzáteszi, hogy a savanyú szilva hasfogó hatású).

Kína és a szilva

De hagyjuk most a beleket, a kínai kultúra számára a szilva ugyanis jóval többet jelentett, mint egyszerű gyümölcs, olyannyira, hogy a Krisztus előtti 11. és 3. század között külön zsáner született az ottani költészetben: a szilvás versek műfaja. Hans H. Frankel német születésű amerikai sinológus szerint ez ráadásul még csak nem is különös eset, a szilva idővel a kínai lírai költészet egyik kedvenc témájává vált, a 12. századtól kezdve pedig jóformán nem is tekintették költőnek azt, aki nem tudott valami szépet mondani a gyümölcsről (esetleg a virágról vagy a fáról).

A legkorábbi, Han-dinasztia előtti időkben csak elvétve került elő a szilva a költészetben, később viszont már lépni se lehetett tőle, és, amint azt Frankel is megjegyzi, hiába maradt fókuszban a növény, kezdetben inkább a gyümölcsére koncentráltak, majd a divat változásával inkább a virága vagy a fája került előtérbe. Persze a szilva itt sem csak szilva: az egyik legkorábbi vers arról szól, ahogy a gyümölcsök a földre potyognak a fáról. Ez Frankel szerint valószínűleg a házasodni vágyó fiatal lányok türelmetlenségéről szól, mindenesetre egyértelműen a nőiséghez és a termékenységhez köthető, a sinológus által idézett irodalmár, Arthur Waley szerint pedig valamiféle szerelmi varázslatra utalhat, amelyben a fiatal lányok igyekeznek megpillantani a jövendőbelijüket. A kínai vagy japán szilva (Prunus salicina) némileg eltér az európaitól (P. domestica), de talán biztonságos feltételezni, hogy a természetfeletti tulajdonságaik hasonlóak lehetnek.

Mindenesetre a szilva kiemelt helyet foglal el a kínaiak szívében: úgy tartják, hogy a virág öt szirma az élet öt áldását jelképezi, az időskort, a gazdagságot, az egészséget, az erényességet és a természetes halált, ezenkívül pedig az egész virág még az életerőt és a természet erejét is szimbolizálja. A gyümölcs Kínából került Japánba is négy-öt évszázada, azóta ott is kiemelt szerepet kap a szilvavirágzás, illetve szívesen fogyasztják a termését is, igaz, ennek a szilvafajtának a gyümölcsét nyersen nem lehet megenni, sós páclében viszont a japán gasztronómia egyik fontos összetevője lett. Kínában a füstölt szilvát paraziták ellen tartják hatásosnak, de persze különböző likőrökben, pálinkákban és borokban is komoly szerepet kap, a gyógyhatása pedig – állítólag – a menstruációs görcsöktől kezdve a gyomorbántalmakig terjed.

Edward Bartrum brit kertész és lelkipásztor az eggyel ezelőtti századfordulón értekezett viszonylag hosszan a szilva hasznáról: ebből kiderült, hogy az Ázsiából származó növény azért nem viseli túl könnyen a brit klímát, de megéri termeszteni, hiszen Bartrum szerint majdnem olyan hasznos, mint az alma, a gyümölcsök legkiválóbbja. Egészen odáig merészkedik, hogy a világ legcsodásabb gyümölcsének kiáltsa ki, igaz, óvatosan: az egyik kollégája által alaposan megdicsért nektarinnal nem meri összevetni, de csak azért nem, mert azt nem kóstolta, egyébként állítaná, hogy egy megfelelő érettségű szilva felvehetné vele a versenyt.

A fénykor

Magyarországon a 16. században köszöntött be a szilva fénykora, ekkor négy kiváló hazai fajtát is ismertettek a füveskönyvek, a besztercei szilva aszalványát pedig úgy kapkodták el a nyugati országok, elsősorban Németország, mint a cukrot. Az aszalt szilva elsősorban orvosi célokat szolgált, de Rapaics több német füveskönyvet is idéz, amelyekben örömmel számoltak be róla, hogy az aszalványból kivett magot elültetve ott is sikerült besztercei szilvát nevelni – aminek a gyümölcsét a „damaszkuszi helyett” fogyasztották különböző kórságokra.

A kezdetben magyar szilvaként emlegetett gyümölcsöt aztán csakhamar német szilvaként kezdték emlegetni, mire pedig a besztercei szilva megérkezett Franciaországba, már a Quetsche d’Allemagne néven tisztelték, Damaszkuszt, Besztercét vagy Magyarországot meg már meg sem említették.

Elvan az

A rövid sikertörténet után aztán a magyar szilváskertek visszasüllyedtek abba a régóta fennálló, természetesnek is mondható állapotba, amelyben mindeddig elvoltak: a németek megtermelték maguknak a damaszkuszit, az aszalóipar megszűnt, a besztercei pedig már inkább a nimbuszából élt, mint a minőségéből. Mátyus István 1787-ben már arra panaszkodott, hogy az egyébként kiváló gyümölcsöt megfüstölik (nem tudhatta, hogy a kínaiak ezt mekkora becsben tartják), az aszalványt tönkreteszik, a szilva pedig hanyatlott, korcsosult, a termés java részéből pedig aszalvány helyett szilvórium készült. A fajta nem tűnt el, sőt nem is alakult át: Rapaics szerint a 19. század végén minden addiginál alaposabb leírást közöltek a korabeli pomológusok a besztercei-damaszkuszi gyümölcsről.

A szilva a mai napig az egyik legolcsóbb gyümölcs a zöldségesnél, az erdőszélen, faluszélen is rendszeresen előfordul belőle néhány fa, és hiába írta róla Bartrum, hogy az élvezete kifinomultabb ízlést kíván, mint mondjuk az almáé, viszonylag ritkán tekintünk rá ínyencségként. Ezt viszont magyarázza a szilvafa magyar történelme is: megél az a határban, nem kell vele foglalkozni, és amúgy is annyi van belőle, mint a szemét. Kínában a szilvafákat úgy kezelték, mint költőket a fák között, sőt, a költők annyira bele is bolondultak a szilvaügybe, hogy már a virágjait is ették, hogy ihletet kapjanak tőle. Magyarországon meg legfeljebb azt számítgatta az adott alanyi költő, hogy mennyi pálinkát lehet kifacsarni a macskatökéből. Hiába, na: ez is jól mutatja, hogy minden relatív.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: