Két olyan esemény is lezajlott a közelmúltban, amelyek meghatározók a holokauszt-kutatásban. A 2000-ben Stockholmban összegyűlt kormányok kiadtak egy nyilatkozatot, amellyel elkötelezték magukat a holokausztról szóló oktatás és az antiszemitizmus elleni harc mellett. Az IHRA (Nemzetközi Holokauszt-emlékezeti Szövetség) október 13-án megrendezett Malmői Fórumán a világjárvány miatt egyéves késéssel emlékeztek a deklaráció húszéves évfordulójára. Az elmúlt húsz évben sok minden megváltozott: az IHRA antiszemitizmus-definícióját széles szakmai körben bírálták, és negatív következményeire figyelmeztettek.

A Malmői Forum előtt több mint ötven holokauszt-kutató tiltakozott az ellen, hogy az antiszemitizmus elleni harcot a malmői eseményen illiberális és autoriter országok politikai célokra használják fel – (ez volt az az esemény, ahol Novák Katalin családügyi miniszter arra figyelmeztette a nemzetközi közvéleményt, hogy Magyarországon az ellenzék az antiszemita szélsőjobbal szövetkezik). A helyzet bonyolultságát mi sem mutatja jobban, mint hogy David Harris, az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) igazgatója tweetjében annak a lengyel kormánynak köszönte meg a malmői nyilatkozat támogatását, amely orosz mintára törvényt hozott arról, hogy a második világháború történetének elemzésekor – bűntetőjogi felelősség mellett – tilos lengyel részvételről írni, illetve elutasította az elkobzott lengyel zsidó javak visszaadását.

Ez ellen a történelemhamisítás ellen tiltakozott Jan Grabowski, az Ottawai Egyetem professzora, aki most a Holokauszt Emlékközpont (HDKE) meghívására Budapestre látogat az Elválasztva című, október 19-20-i konferenciára, amely a helyi lakosság felelősségét elemzi a gettósításban. Őt kérdezte Pető Andrea történész, a CEU tanára, a Qubit szerzője.

Hamarosan részt vesz egy gettókról szóló konferencián Budapesten a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Emlékközpont szervezésében. Mi a tétje az újkeletű kutatásnak a témában tudományos és politikai szempontból?

Az ezen a területen megoldásra váró, meghatározó kérdések a gettósított zsidó népesség és a többségi társadalom kapcsolatával foglalkoznak. Sokat tudunk arról, hogy milyen körülmények között éltek és haltak a gettókban, ahogy a német politikáról is, azonban annál kevesebbet a „tétlen szemlélőkkel”, a helyi népességgel való kapcsolatról.

A nemrég Malmőben lezajlott IHRA-fórum kiadott egy antiszemitizmus-ellenes fogadalmat. Ön levelet írt a szervezőknek, amit lehozott a svéd média. Mik voltak a fenntartásai?

Katarzyna Markusszal (a Jewish.pl hírportál szerkesztőjével) együtt nyílt levelet írtunk, amelyben tiltakoztunk Piotr Glinski lengyel miniszterelnök-helyettes és kulturális miniszter malmői jelenléte ellen. Felháborítónak és elfogadhatatlannak találom, hogy egy olyan embernek, aki szélsőjobboldali szervezetek buzdításáért és finanszírozásáért felelős, aki segítette olyan szervezetek és intézmények megalapítását, amelyek részt vettek a holokauszt narratívájának eltorzításában, engedték, hogy ma beszédet mondjon egy olyan konferencián, amely elkötelezett az antiszemitizmus elleni harc és a soára való megemlékezés iránt.

Mi az oka annak, hogy hirtelen fellendült az antiszemitizmus elleni harc, és van ennek bármilyen hatása?

Kelet-Európában az antiszemitizmus elleni harc gyakran csak kicsivel több, mint színlelés egy olyan ügy érdekében, amely népszerűtlen a hatóságok szemében, és irreleváns a csendes többség számára. Attól tartok, hogy ezek csak látszatintézkedések, amelyekből hiányzik a lényeg.

Önt és Barbara Engelkinget bíróság elé citálták a Lengyelország második világháborús történetéről szóló A véget nem érő éjszaka. A zsidók sorsa az elfoglalt Lengyelország néhány megyéjében című könyvük miatt. Hogyhogy ennyire fontos lett a művük?

Az ellenünk (és e hatalmas tanulmány hét másik társszerzője ellen) intézett rosszindulatú támadás sokféle formát öltött – amellett, hogy az állami médiában „hazugoknak” és történelemhamisítóknak minősítettek minket (hogy csak pár jelzőt említsek), a lengyel állam intézményeket is mobilizált, így például a Nemzeti Emlékezet Intézetét és a Pilecki Intézetet annak érdekében, hogy aláássa a tudományos hitelességünket. Mindez újabb bizonyíték arra, hogy a Lengyelországban hatalmon lévő nacionalisták nem képesek tolerálni azokat a független kutatókat, akik kényelmetlen kutatási eredményeket mutatnak fel. Ezek közé az eredmények közé tartozik egyebek mellett az arról szóló vita, mennyire voltak bűnrészesek a lengyel társadalom bizonyos rétegei a lengyel zsidóság elpusztításában. A lengyel tömegek antiszemitizmusáról írtunk, és arról, hogyan vettek részt a zsidók kiirtásában 1942–1944 folyamán olyan szervezetek, mint az önkéntes tűzoltók és a lengyel rendőrség.

Ön számára mi a per tanulsága? Mit gondol, előfordulnak majd hasonló perek más országokban is?

A varsói fellebbviteli bíróság elutasította a keresetet, amit ellenem és szerzőtársam ellen adtak be. Attól tartok, ez még nem a történet vége. A hatalmon lévő nacionalisták a független történészek ellen nem „részmunkaidőben” küzdenek, hanem ez az egyik elsődleges céljuk. Meg kell erősíteniük a lengyel nemzeti ártatlanságról szóló mítoszokat, amelyekre a történelmi narratívájukat építették. Azt is tudják, hogy ezt az ellenünk szóló gyűlöletkampányt jól el lehet adni a szavazóbázisuknak. A tanulság, ha van, hogy nem szabad hagyni megfélemlíteni magunkat, és folytatni kell a munkánkat, amilyen jól csak tudjuk. Azt is tudom, hogy más országok is figyelemmel kísérik ezt a pert – mert az autoriter rezsimek számára a polgári perek csábítóbbak, mint a bűnügyi eljárások. Így elkerülhető a mártírok gyártása, és megpróbálhatják megsemmisíteni az ellenfeleik jó hírnevét – amellett, hogy anyagilag is tönkretehetik őket.

Lengyelországban a PiS-kormány a magyar kormányhoz hasonlóan bőségesen költi az adófizetők pénzét áltörténelmi intézményekre. Megmagyarázná, miért, és milyen hatásuk van ezeknek az intézményeknek? A történész szakma hogyan reagál ezekre a fejleményekre?

Ezeknek az intézményeknek (például az előbb említett Nemzeti Emlékezet Intézetének vagy a Pileckinek) egyszerűen óriási támogatásokat osztanak ki. Egyedül a Nemzeti Emlékezet Intézetének éves költségvetése százmillió euró! Százszámra alkalmaznak hivatásos történészeket, akik az állam alkalmazottaivá válnak, és az a feladatuk, hogy érvényesítsék a hivatalos történelmi irányvonalat. A jelenség méreteit és az erre juttatott erőforrásokat tekintve képesek lesznek arra, hogy tartós negatív hatással legyenek a lengyel társadalom történelemképére. Lengyelországban a Nemzeti Emlékezet Intézete, ahol olyan sok történész keresi a kenyerét, nagyon is mainstream. De emlékeznünk kell arra, hogy idén februárban az intézet wroclawi kihelyezett tagozatának igazgatójává egy volt nácit neveztek ki, olyat, akit többször is lefotóztak karlendítés közben! Sokat mond a Nemzeti Emlékezet Intézete intézményi kultúrájáról, nem igaz?

Most min dolgozik?

A jelenlegi projektem, amivel kapcsolatosan Budapestre is eljövök, a lengyelországi úgynevezett „nyílt gettókról” szól, ahol sem falak, sem más fizikai akadályok nem voltak a zsidók és nem zsidók között. Pontosabban szólva kíváncsi vagyok, milyen intézményi és egyéni erőhatások tették ezeket az állítólagos „nyílt” gettókat halálos csapdákká.

(Fordította Klacsmann Borbála.)

A szerző történész, a CEU egyetemi tanára, az MTA doktora. A Qubiten korábban megjelent cikkei itt olvashatók.

További kapcsolódó cikkek: