A propaganda olyan, mint a lövedék, maradandó elváltozást okoz a passzív tömegekben

„A propaganda évszázadok, sőt évezredek óta ugyanúgy működik, ami változik, az a módszer” – mondta Virányi Péter, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense az MTA második világháborús propagandáról szóló konferenciáján

Valóban, amióta Nagy Sándor udvari történetírója, Kalliszthenész a világ első propagandistájaként uralkodója tetteit dicsőítette, hogy aztán ezt el is terjesszék a birodalomban, vagy mióta lefolytatták a világ első modern propaganda-hadjáratát a francia forradalom idején, a propagandának ugyanaz maradt a célja: 

megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját és viselkedését egy adott nézettel kapcsolatban.

Ahogy Virányi nyitóelőadásából is kiderült, maga a propaganda szó egy 1622-es pápai bullából származik, amely az ellenreformáció jegyében az igaz hit misszionáriusok általi világszintű terjesztésére használta a szót. Mára a propaganda inkább negatív konnotációkat hordoz, bár meglehetősen vékony vonal választja el mind a sima információközléstól, mind a reklámtól, arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag minden korban együtt éltek vele az emberek. 

A propaganda Karl-Erik Rosengren meghatározása szerint olyan, „többé-kevésbé elfogult információ, amit egy kormányzat vagy más hatalmi pozícióban lévő szervezet saját érdekei szolgálatára terjeszt”. Egy olyan társadalmi termékről van tehát szó, amelyet a társadalomnak csupán egy csoportja hoz létre a többség számára mesterségesen, és hozzá kapcsolódik mind a manipuláció, mind a hazugság is. 

Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

Harold D. Laswell a húszas években – még az első világháborús propagandára vonatkoztatva – egyenesen egy lövedékhez, vagy egy emberek agyát megszúró injekciós tűhöz hasonlította a propaganda működését, mondván, a kiszolgáltatott, passzív tömegekben éppúgy maradandó elváltozásokat okoz, mint egy közéjük csapódó lövedék (bullet theory, hypodermic needle model). 

A húszas-harmincas évektől ráadásul aktívan fel is használták a politikában a korban népszerű Gustave Le Bon-féle tömeglélektanra, valamint propagandára vonatkozó szakirodalmat. A náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels például kifejezetten tudományosan közelített a kérdéshez, behatóan tanulmányozta Edward Bernays 1928-as könyvét is, és amellett, hogy aktívan használta politikai eszközként, össze is foglalta a hatékony propaganda gyakorlatilag máig érvényes szabályait: 

  1. Kerüld az elvont gondolatokat, és az érzelmeket vedd célba!
  2. Kevés üzenetet küldj, de azokat folyamatosan sulykold!
  3. Használj felszínes, általánosító véleményeket, sztereotípiákat!
  4. Az érvelés legyen egyoldalú – soha ne árnyalj!
  5. Folyamatosan kritizáld az ellenfeledet!
  6. Keress egy ellenségképet, és folyamatosan rágalmazd!

Revízió és manipulált „vörös térkép”

A tudományos megalapozottságú tömegmanipuláció korszakából Magyarország sem maradt ki. A konferencia előadásaiból kirajzolódott, hogy milyen propagandahatások érték a magyar társadalmat nagyjából a két világháború közötti időszaktól 1945-ig, kezdve a revíziós propagandától a Horthy család köré épült vezérkultuszon és a háborús propagandán át az antiszemita indulatok gerjesztéséig. 

Mindehhez a korban minden lehetséges eszközt bevetettek: a leguniverzálisabb kommunikációs forma, a mindmáig használt plakátok mellett a röplapok, a vicclapok, a folyóiratok, és az ezekben megtalálható karikatúrák is a politikai kommunikációt szolgálták, de már olyan tömegkommunikációs eszközök is a propaganda rendelkezésére álltak, mint a rádió, a filmhíradó vagy a játékfilmek. 

Még egy olyan egzaktnak tűnő tudomány is része lehet a propagandának, mint a térképészet. Mint Segyevy Dániel Zoltán, a lipcsei Leibniz Institut für Länderkunde munkatársa előadásában bemutatta, a magyar történelem talán leghíresebb térképe, a trianoni békeszerződést megelőző tárgyalásokra készült Teleki Pál-féle úgynevezett „vörös térkép” is roppant egyszerű módon manipulál: a magyar nemzetiséget vörössel, míg a románt például halványlilával jelöli, ezzel optikailag lényegében kiugróbbnak mutatva a magyarok arányát. 

A Teleki Pál-féle vörös térképGrafika: Wikimedia Commons

Segyevy rámutatott: egyes 1940-es években készült magyar térképek még ennél is súlyosabban torzítanak, a magyarokat élénk piros pöttyökkel jelezve, míg a román nemzetiség jelenlétét halványlila, már-már szürke pontokkal – igaz, erre válaszként a román fél is elkészítette a fordított színezésű változatát, amelyen első ránézésre a magyar nemzetiség tűnik elenyészőnek. 

Horthy, aki megvédi a keresztény kultúrát

A két világháború közötti magyar politikát vezérlő revíziós célok megjelennek a Horthy Miklós kormányzó köré épített kultuszban is, amely arról próbálta meggyőzni a társadalmat, hogy ő az egyedüli, aki képes a szebb jövő felé vinni az országot. Turbucz Dávid, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa előadása szerint Horthy kultusza párhuzamba állítható a Hitler, Sztálin vagy Mussolini köré épített kultusszal, amelyek mind nagy hadurakként mutatták be őket. 

Bár Horthy születés- és névnapjait már a harmincas években ünnepelték, a magyarországi Horthy-kultusz 1938-tól erősödött fel. Alakját – különösen altengernagyi rendfokozatát kihasználva – „jó kormányosként” mutatták be, aki a világ viharos tengerén biztos kikötőbe vezeti majd az országot, ekkor még a „fegyveres semlegességet” tartva szem előtt. 

Fotó: Fortepan / Dobóczi Zsolt

Magyarország 1941-es hadba lépésével a Horthy személye körüli propagandában viszont már felerősödtek az antibolsevista elemek, illetve előtérbe került a kormányzó 1919-es múltja is, mondván ha egyszer már legyőzte a bolsevizmust, akkor másodjára is meg fogja védeni az „európai keresztény kultúrát” a barbár Szovjetuniótól egy preventív háborúban. 

A háborús propaganda részeként a magyar kormány egyébként is mindent megtett, hogy a szovjet hadsereget jószerivel emberevő vadállatok hordájaként mutassa be. A plakátokon vörös rémalak, vagy vörös karom formájában mutatták be a szovjet Vörös Hadsereget. Ahogy Fóris Ákos, az ELTE doktoranduszának előadásából kiderült, komplett tudósító századok működtek a magyar hadseregben is, és hadinaplóíró pályázatot is hirdettek, hogy közvetlenül a frontvonalból jusson el az erősen megszűrt információ a lakossághoz, de a szovjetek kegyetlenkedéseinek bizonyítására még külföldi újságírókat is a helyszínre invitáltak, hogy bemutassák, a bolsevikok etnikai és vallási alapú mészárlásokat követtek el. A propaganda még a zsidók elleni pogromokat is arra használta, a „szovjetzsidóság” elleni népfelkelésként mutassa be azokat. 

Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

Az amerikaiak elkéstek az antifasiszta propagandával

A magyar lapokból egyébként se nagyon hiányzott az antiszemita tartalom a korban, igaz, főleg az 1938-as úgynevezett első zsidótörvény után szaporodtak el a zsidóellenes cikkek és hirdetések, amelyek például a zsidó kereskedők piacról, iparkamarákból kizárását, a helyük elfoglalását szorgalmazták. Az 1910-es évektől működő A Cél című folyóirat fokozatosan egyre inkább fajvédő és antiszemita irányt vett, de még mindig csak 500-1000-es példányszámot tudott elérni. Az 1944-es német megszállás után elindított, tisztán antiszemita – vagy más szóval a magát az 1943-ban felállított Zsidókérdéskutató Magyar Intézet hivatalos hetilapjaként definiáló – Harc viszont már 50-70 ezres példányszámban készült a hadigazdálkodás és a papírhiány ellenére is, igaz, kormányzati támogatással. 

Ahogy Kovács Cs. Tamás, az Esterházy Károly Egyetem doktorandusza bemutatta, a lapban egyébként „tudományos” cikkek és számtalan zsidókat ábrázoló karikatúra mellett például olyan rovatok is szerepeltek, amelyek az „internált díszzsidókat” mutatták be fotókon, vagy listázták azokat, akik nem voltak eléggé antiszemiták. 

Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

A kor direkt antiszemita propagandája és a „zsidókérdést” évtizedek óta tematizáló társadalmi közbeszéd olyan sikeres volt, hogy a Kelet-Európába irányuló titkos amerikai propagandát irányító szervek arra jutottak, gyakorlatilag felesleges azzal próbálkozniuk, hogy a magyarokat rábírják a zsidókkal kapcsolatos hozzáállásuk megváltoztatására, mert ezzel egyrészt több generációval elkéstek, másrészt egyébként sem érné meg, mert nem segítené elő a háború mielőbbi befejezését – derült ki Meszerics Tamás, a CEU oktatójának előadásából.

Bár a korban végig jelen volt az antifasiszta ellenpropaganda is, ez végül a háború végével került túlsúlyba, hogy aztán hasonló, ha nem pont azonos módszerekkel egy kommunista előjelű rezsim próbálja totális támadás alá venni a magyar társadalmat. 

A propaganda azonban nemcsak az ideologikus társadalmak velejárója: Jacques Ellul francia szociológus szerint a média a szelekció révén mindenképp manipulálja az információkat, akár gazdasági, akár kormányzati érdekek mentén, ezzel együtt pedig ahogy Ellul hozzátette, „nagyon könnyű mozgalmat indítani egy adott ellenség gyűlöletére alapozva… Hogy a gyűlölet tárgya a polgári, a kommunista, a zsidó vagy a gyarmatosító, abban nincs semmi különbség.”

A szerző újságíró és történész, az ELTE PhD-hallgatója. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: