A propaganda olyan, mint a lövedék, maradandó elváltozást okoz a passzív tömegekben
„A propaganda évszázadok, sőt évezredek óta ugyanúgy működik, ami változik, az a módszer” – mondta Virányi Péter, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense az MTA második világháborús propagandáról szóló konferenciáján.
Valóban, amióta Nagy Sándor udvari történetírója, Kalliszthenész a világ első propagandistájaként uralkodója tetteit dicsőítette, hogy aztán ezt el is terjesszék a birodalomban, vagy mióta lefolytatták a világ első modern propaganda-hadjáratát a francia forradalom idején, a propagandának ugyanaz maradt a célja:
megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját és viselkedését egy adott nézettel kapcsolatban.
Ahogy Virányi nyitóelőadásából is kiderült, maga a propaganda szó egy 1622-es pápai bullából származik, amely az ellenreformáció jegyében az igaz hit misszionáriusok általi világszintű terjesztésére használta a szót. Mára a propaganda inkább negatív konnotációkat hordoz, bár meglehetősen vékony vonal választja el mind a sima információközléstól, mind a reklámtól, arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag minden korban együtt éltek vele az emberek.
A propaganda Karl-Erik Rosengren meghatározása szerint olyan, „többé-kevésbé elfogult információ, amit egy kormányzat vagy más hatalmi pozícióban lévő szervezet saját érdekei szolgálatára terjeszt”. Egy olyan társadalmi termékről van tehát szó, amelyet a társadalomnak csupán egy csoportja hoz létre a többség számára mesterségesen, és hozzá kapcsolódik mind a manipuláció, mind a hazugság is.
Harold D. Laswell a húszas években – még az első világháborús propagandára vonatkoztatva – egyenesen egy lövedékhez, vagy egy emberek agyát megszúró injekciós tűhöz hasonlította a propaganda működését, mondván, a kiszolgáltatott, passzív tömegekben éppúgy maradandó elváltozásokat okoz, mint egy közéjük csapódó lövedék (bullet theory, hypodermic needle model).
A húszas-harmincas évektől ráadásul aktívan fel is használták a politikában a korban népszerű Gustave Le Bon-féle tömeglélektanra, valamint propagandára vonatkozó szakirodalmat. A náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels például kifejezetten tudományosan közelített a kérdéshez, behatóan tanulmányozta Edward Bernays 1928-as könyvét is, és amellett, hogy aktívan használta politikai eszközként, össze is foglalta a hatékony propaganda gyakorlatilag máig érvényes szabályait:
- Kerüld az elvont gondolatokat, és az érzelmeket vedd célba!
- Kevés üzenetet küldj, de azokat folyamatosan sulykold!
- Használj felszínes, általánosító véleményeket, sztereotípiákat!
- Az érvelés legyen egyoldalú – soha ne árnyalj!
- Folyamatosan kritizáld az ellenfeledet!
- Keress egy ellenségképet, és folyamatosan rágalmazd!
Revízió és manipulált „vörös térkép”
A tudományos megalapozottságú tömegmanipuláció korszakából Magyarország sem maradt ki. A konferencia előadásaiból kirajzolódott, hogy milyen propagandahatások érték a magyar társadalmat nagyjából a két világháború közötti időszaktól 1945-ig, kezdve a revíziós propagandától a Horthy család köré épült vezérkultuszon és a háborús propagandán át az antiszemita indulatok gerjesztéséig.
Mindehhez a korban minden lehetséges eszközt bevetettek: a leguniverzálisabb kommunikációs forma, a mindmáig használt plakátok mellett a röplapok, a vicclapok, a folyóiratok, és az ezekben megtalálható karikatúrák is a politikai kommunikációt szolgálták, de már olyan tömegkommunikációs eszközök is a propaganda rendelkezésére álltak, mint a rádió, a filmhíradó vagy a játékfilmek.
Még egy olyan egzaktnak tűnő tudomány is része lehet a propagandának, mint a térképészet. Mint Segyevy Dániel Zoltán, a lipcsei Leibniz Institut für Länderkunde munkatársa előadásában bemutatta, a magyar történelem talán leghíresebb térképe, a trianoni békeszerződést megelőző tárgyalásokra készült Teleki Pál-féle úgynevezett „vörös térkép” is roppant egyszerű módon manipulál: a magyar nemzetiséget vörössel, míg a románt például halványlilával jelöli, ezzel optikailag lényegében kiugróbbnak mutatva a magyarok arányát.
Segyevy rámutatott: egyes 1940-es években készült magyar térképek még ennél is súlyosabban torzítanak, a magyarokat élénk piros pöttyökkel jelezve, míg a román nemzetiség jelenlétét halványlila, már-már szürke pontokkal – igaz, erre válaszként a román fél is elkészítette a fordított színezésű változatát, amelyen első ránézésre a magyar nemzetiség tűnik elenyészőnek.
Horthy, aki megvédi a keresztény kultúrát
A két világháború közötti magyar politikát vezérlő revíziós célok megjelennek a Horthy Miklós kormányzó köré épített kultuszban is, amely arról próbálta meggyőzni a társadalmat, hogy ő az egyedüli, aki képes a szebb jövő felé vinni az országot. Turbucz Dávid, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa előadása szerint Horthy kultusza párhuzamba állítható a Hitler, Sztálin vagy Mussolini köré épített kultusszal, amelyek mind nagy hadurakként mutatták be őket.
Bár Horthy születés- és névnapjait már a harmincas években ünnepelték, a magyarországi Horthy-kultusz 1938-tól erősödött fel. Alakját – különösen altengernagyi rendfokozatát kihasználva – „jó kormányosként” mutatták be, aki a világ viharos tengerén biztos kikötőbe vezeti majd az országot, ekkor még a „fegyveres semlegességet” tartva szem előtt.
Magyarország 1941-es hadba lépésével a Horthy személye körüli propagandában viszont már felerősödtek az antibolsevista elemek, illetve előtérbe került a kormányzó 1919-es múltja is, mondván ha egyszer már legyőzte a bolsevizmust, akkor másodjára is meg fogja védeni az „európai keresztény kultúrát” a barbár Szovjetuniótól egy preventív háborúban.
A háborús propaganda részeként a magyar kormány egyébként is mindent megtett, hogy a szovjet hadsereget jószerivel emberevő vadállatok hordájaként mutassa be. A plakátokon vörös rémalak, vagy vörös karom formájában mutatták be a szovjet Vörös Hadsereget. Ahogy Fóris Ákos, az ELTE doktoranduszának előadásából kiderült, komplett tudósító századok működtek a magyar hadseregben is, és hadinaplóíró pályázatot is hirdettek, hogy közvetlenül a frontvonalból jusson el az erősen megszűrt információ a lakossághoz, de a szovjetek kegyetlenkedéseinek bizonyítására még külföldi újságírókat is a helyszínre invitáltak, hogy bemutassák, a bolsevikok etnikai és vallási alapú mészárlásokat követtek el. A propaganda még a zsidók elleni pogromokat is arra használta, a „szovjetzsidóság” elleni népfelkelésként mutassa be azokat.
Az amerikaiak elkéstek az antifasiszta propagandával
A magyar lapokból egyébként se nagyon hiányzott az antiszemita tartalom a korban, igaz, főleg az 1938-as úgynevezett első zsidótörvény után szaporodtak el a zsidóellenes cikkek és hirdetések, amelyek például a zsidó kereskedők piacról, iparkamarákból kizárását, a helyük elfoglalását szorgalmazták. Az 1910-es évektől működő A Cél című folyóirat fokozatosan egyre inkább fajvédő és antiszemita irányt vett, de még mindig csak 500-1000-es példányszámot tudott elérni. Az 1944-es német megszállás után elindított, tisztán antiszemita – vagy más szóval a magát az 1943-ban felállított Zsidókérdéskutató Magyar Intézet hivatalos hetilapjaként definiáló – Harc viszont már 50-70 ezres példányszámban készült a hadigazdálkodás és a papírhiány ellenére is, igaz, kormányzati támogatással.
Ahogy Kovács Cs. Tamás, az Esterházy Károly Egyetem doktorandusza bemutatta, a lapban egyébként „tudományos” cikkek és számtalan zsidókat ábrázoló karikatúra mellett például olyan rovatok is szerepeltek, amelyek az „internált díszzsidókat” mutatták be fotókon, vagy listázták azokat, akik nem voltak eléggé antiszemiták.
A kor direkt antiszemita propagandája és a „zsidókérdést” évtizedek óta tematizáló társadalmi közbeszéd olyan sikeres volt, hogy a Kelet-Európába irányuló titkos amerikai propagandát irányító szervek arra jutottak, gyakorlatilag felesleges azzal próbálkozniuk, hogy a magyarokat rábírják a zsidókkal kapcsolatos hozzáállásuk megváltoztatására, mert ezzel egyrészt több generációval elkéstek, másrészt egyébként sem érné meg, mert nem segítené elő a háború mielőbbi befejezését – derült ki Meszerics Tamás, a CEU oktatójának előadásából.
Bár a korban végig jelen volt az antifasiszta ellenpropaganda is, ez végül a háború végével került túlsúlyba, hogy aztán hasonló, ha nem pont azonos módszerekkel egy kommunista előjelű rezsim próbálja totális támadás alá venni a magyar társadalmat.
A propaganda azonban nemcsak az ideologikus társadalmak velejárója: Jacques Ellul francia szociológus szerint a média a szelekció révén mindenképp manipulálja az információkat, akár gazdasági, akár kormányzati érdekek mentén, ezzel együtt pedig ahogy Ellul hozzátette, „nagyon könnyű mozgalmat indítani egy adott ellenség gyűlöletére alapozva… Hogy a gyűlölet tárgya a polgári, a kommunista, a zsidó vagy a gyarmatosító, abban nincs semmi különbség.”
A szerző újságíró és történész, az ELTE PhD-hallgatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: