Egy amerikai agykutatás szerint a nagymamák jobban kötődhetnek az unokáikhoz, mint felnőtt gyerekeikhez

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Először vizsgálták az amerikai Emory Egyetem kutatói a nagymamák, gyermekeik és unokáik közötti kapcsolatok biológiai hátterét. A Proceedings of the Royal Society B folyóiratban kedden közzétett eredményeik azt mutatják, hogy a nagymamák erős érzelmi empátiával fordulnak kisunokáik felé, míg felnőtt gyerekeikkel szemben inkább kognitív empátiát mutatnak.

James Rilling, az Emory Egyetem antropológus professzora és a tanulmány vezető szerzője azt mondta, hogy amikor a kutatásban részt vevő 50 nagymama 3-12 év közötti unokája fényképeit nézegette, nagy mértékben aktiválódott az érzelmi empátiával összefüggésbe hozott agyterület. Ez a kutató szerint arra utal, hogy amikor a nagyanyák interakcióba kerülnek az unokáikkal, hajlamosak azt érezni, amit az unokáik. Ha a gyerek mosolyog, átérzik az örömét, ha sír, akkor a fájdalmat és a szomorúságot.

Felnőtt gyereknél nem működik a cukiságfaktor

Ezzel szemben a kutatás azt mutatta ki, hogy ha a nagymamák felnőtt gyerekük fényképére néztek, az agyuk kognitív empátiával kapcsolatos területe aktiválódott erősebben. Ez arra utal, hogy nem annyira érzelmileg, inkább racionálisan próbálják megérteni, mit gondolhat vagy érezhet felnőtt gyermekük. Rilling úgy véli, a kisgyerekek az evolúció során valószínűleg olyan tulajdonságokat fejlesztettek ki, amelyekkel nem csupán az anyai, hanem a nagyanyai agyat is manipulálni tudják, míg egy felnőtt gyereknek nincs meg ugyanaz a cukiságfaktora, így nem váltja ki ugyanazt az érzelmi reakciót.

Minwoo Lee, a tanulmány társszerzője és az Emory Egyetem antropológia tanszékének doktorandusz hallgatója hozzátette: viszonylag ritka, hogy kutatók az idősebb emberi agyat a demencia vagy más, korral járó megbetegedések miatt felvetődő kérdéseken kívüli témákban vizsgálják. Hozzátette, hogy a nagymamák agyműködése fontos szerepet játszhat az emberi fejlődésben, és az emberi tapasztalás olyan aspektusa, amelyet eddig nagyrészt kihagytak az idegtudományok vizsgálati köréből.

Az 1960-as évek óta mindenesetre voltak már olyan kutatások, amelyek a nagyszülőkkel és unokáikkal foglalkoztak. A „nagymama-hipotézis” szerint például az egyik biológiai ok, amiért a nők a menopauza után még évtizedekig is élhetnek, hogy ez növeli unokáik túlélési esélyeit – például azáltal, hogy fizikailag is támogatják az unokák szüleit, és így adott esetben azok több gyermeket is vállalhatnak. Ezen kívül születtek már tudományos bizonyítékok annak alátámasztására is, hogy a gyerekek jólétét és oktatási teljesítményét is fokozzák az érdeklődő, a nevelésükben részt vevő nagyszülők.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: