Bármilyen jól hangzik a gondolatolvasó Morzsi, a tudomány nem igazolja a kutyák telepátiás képességeit

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A kutya társas lény: ha magára hagyják, alig várja, hogy hazatérjen a gazdája. Elterjedt hiedelem, hogy telepatikus képességeivel azt is megérzi, mikor jön haza a célszemély. Etológusként időnként leveleket kapok kutyagazdáktól érdekes megfigyeléseikről. Idézek az egyik levélből (a neveket megváltoztattam): 

„Ismerek egy Liza nevű kutyát, akit a gazdák a rokonaiknál, Velencén helyeznek el, amikor hosszabb időre elutaznak. A rokonok megfigyelték, hogy kutya a gazdái érkezése előtt már kb. tíz perccel kiül a kapuba. Tegnap még ezen is túltett. Liza ismét jelzett, csakhogy most a gazdái nem autóval érkeztek, hanem pár ezer méterrel felettük voltak és a repülőgépből jól látták Velencét. A jelenséget mi is többször megfigyeltük, nem csak a kutyánk, de a macskáink esetében is. Akár autóval érkezünk, akár a 2 km-re lévő vasútállomásról szállunk le, az állatok negyedórával az érkezésünk előtt (azaz kb. 8-10 km-es távolságból) felkészülnek a fogadásunkra. A kérdésem az, hogy létezik erre valamilyen tudományos magyarázat, irodalom?”

Várakozó francia kutyaFotó: GARO/Phanie via AFP

Utánanéztem, mit tud erről a témakörről a szakirodalom. A rövid válasz valószínűleg sokak számára kiábrándító, ugyanis kellő körültekintéssel megtervezett kutatásokban nem sikerült kimutatni a jelenséget. Semmi nem utal arra, hogy a kutyák „telepátiával” vagy bármi más módon megéreznék a több kilométerre lévő gazda közeledését. 

Nem arról van szó, amikor az utcába fordul be a gazda az autóval, és a kutya a kiváló hallásával az embernél hamarabb észleli az ismerős motor zúgását, mert ebben senki nem kételkedik. Az érzékszerveken túli észlelésről viszont megfelelően elvégzett vizsgálatokkal nem sikerült bizonyítékot nyerni. Ehelyett az derült ki, hogy csodálatos kutyaképességekről beszámoló személy valójában nem ad pontos leírást arról, hogy mit tekint „jelzésnek”, másrészt megfigyelésében szelektív. Például megfeledkezik azokról az alkalmakról vagy nem is veszi észre, amikor a gazda messze jár, a kutya viszont mégis kiül a kapuba.

A geomágnesesség és az (ál)tudomány 

A hiedelem terjedéséhez valószínűleg jelentősen hozzájárult, hogy egy Cambridge-ben tanult biokémikus, Rupert Sheldrake 2000-ben tudományosnak tűnő cikket írt egy angliai terrier-keverékről, Jaytee-ről, aki állítólag nagyon megbízhatóan, az ablakban álldogálással jelezte, hogy gazdája, Pam Smart hamarosan hazajön. Ezt a történetet idézi fel nagy sikerű, többször kiadott és magyarul is megjelent kötetének címében is. A könyvben az állatok és az emberek közötti különös kapcsolatokról, az állatok „megmagyarázhatatlan képességeiről” ír.

Jaytee-ről 2014-ben az osztrák ORF csatorna is beszámolt. Ezen az látható, hogy a városban sétáló Pam-et egyszer csak megkéri a televíziós szerkesztő, hogy most már menjenek haza. Mindössze néhány pillanattal később a lakásban az addig a mama mellett heverésző Jaytee felkel, és áttelepedik az ablakhoz. Ezt az egyetlen felvételt kellő bizonyítéknak tekintették arra, hogy Jaytee valóban megérzi, mikor dönti el Pam, hogy hazamegy.

Mivel a tudományban egy mérés nem mérés, ezért három angol kutató elhatározta, hogy megvizsgálja, mi igaz Jaytee megmagyarázhatatlan képességeiből. Négyszer próbálkoztak, de sehogy sem sikerült igazolni, hogy Jaytee viselkedéséből valóban kiolvasható lenne, mikor megy haza a gazdája. Kiderült, hogy Jaytee gyakran és szívesen üldögél az ablakban, ha Pam nincs otthon. Ezért az első probléma az volt, hogy Pam nem tudott pontos definíciót adni arról, mégis milyen viselkedésformát tekint „jelzésnek”, tehát pontosan mennyi időt kellene Jaytee-nek az ablaknál tartózkodnia ahhoz, hogy az „jel”-nek számítson. Majd, miután megállapodtak a kutatókkal egy definícióban, a videófelvételek elemzésekor kiderült, hogy az adott viselkedés nem fordult elő gyakrabban, amikor Pam hazafelé ment, mint amikor nem ment hazafelé. Módosítottak a definíción többször is, de hiába.

Nem mindenki fogadta el ezt a kiábrándító eredményt. Dean Radin is elkészített 45 videófelvételt Jaytee-ről, majd arra jutott 2002-ben megjelent publikációjában, hogy geomágneses és más környezeti tényezők eltéríthetik a kutya viselkedését, ez lehet az oka, ha éppen nem jelzi Pam hazaérkezését. Tipikus példája a nyakatekert magyarázatoknak, amik akkor születnek, ha nem sikerül megtalálni a kívánt eredményt.

Sheldrake és Pam Smart sem adta fel: 2000-ben újabb publikációjuk is megjelent, ezúttal egy Kane nevű rhodesiai ridgebackről. Tíz olyan alkalommal készítettek videófelvételt a kutyáról, amikor a gazda nem volt otthon. A két szerző szerint Kane kilenc alkalommal több időt töltött az ablaknál (26 százalékot), amikor a gazdája hazafelé tartott, mint a maradék időszakban (1 százalékot). A cikkből indirekt módon kiderül, hogy a kutya nem vagy nem mindig volt egyedül otthon a vizsgált időszakban, az otthon maradt ember viszont jelentősen befolyásolhatta a viselkedését, de ezzel a szerzők nem számoltak el. Továbbá nagyon furcsa időszakot választottak jelzésértékűnek: azt, amikor a gazda már hazafelé tart, leszámítva a hazaérkezés előtti tíz percet (mert akkor „a kutya akár már az autó hangját is hallhatja” és az nem telepátia). Amikor a kutya nem akkor megy az ablakhoz, amikor „kellene”, akkor ahhoz magyarázatot fűznek („elment a gazda partnere, Kane az ablakból nézte”; „hangos zaj jött odakintről”). Az olvasóban az az érzés alakul ki, hogy az összegyűjtött adatok birtokában utólag, szándékosan választották ki azt az időszakot, amikor az adatok kiadták a szerzők által vágyott eredményt és emellett kiszórták azokat az adatpontokat, amik nem illeszkedtek az elmélethez.

Előszobai várakozó pózFotó: MONIQUE WUSTENHAGEN/dpa Picture-Alliance via AFP

Mindebből kiderült tehát, hogy a megfigyelő hiedelme torzíthatja az adatgyűjtést és a megfigyelés eredményét. Ezt nagyon jól alátámasztja az a két, tökéletesen ellentétes eredményre jutó vizsgálat is, amit Sheldrake, illetve portugál kutatók végeztek állattartók megkeresésével. Sheldrake és szerzőtársa 1998-ban 200 kaliforniai háztartást keresett meg telefonon, ebből 132-ben tartottak állatokat. A kutyatartók majdnem fele, a macskatartók harmada állította azt, hogy kedvencük előre tudja, mikor jönnek haza, megérzik, ha szeretnének elindulni otthonról, sőt néma utasításukra, a gondolataikra is válaszolnak. Portugáliában viszont pontosan ellenkező eredményre jutottak a kutatók (a teljes cikket nem sikerült letöltenem, csak az összefoglalóra hivatkozom): a gazdák nagy többsége szerint nem lesz izgatottabb az állat, mielőtt a gazda hazajön, nem veszi észre, hogy indulni készül, és nem reagál a kimondatlan gondolatokra. A különbségeknek sok oka lehet, például az, hogy a kaliforniai állatok sokkal különlegesebbek, mint a portugálok, vagy a kaliforniai emberek sokkal inkább hisznek az állatok csodálatos képességeiben, esetleg a feltett kérdések sugalmazták a kérdező által elvárt választ, netán az adatfeldolgozó különféle okokból kizárta azokat az adatokat, amik neki nem tetszettek.

Morfikus rezgések kontra valóság

Sheldrake könyve a kutyák „telepatikus képességeiről” meglehetősen indulatossá tette az egyik legrangosabb tudományos folyóirat, a Nature szerzőjét, John Maddoxot is. „Sheldrake rendíthetetlenül javíthatatlan abban, hogy továbbra is téved” – kezdte 20 évvel ezelőtti cikkét. Tudniillik a Nature már Sheldrake első, 1981-es könyvét is az „intellektuális aberrációk irodalmát gyűjtő polcra” javasolta olvasóinak. E korai művében a szerző kifejti, hogy minden dolog, legyen az élő vagy élettelen, a „morfikus rezgés” (morphic resonance) hatására nyeri el a formáját. Amikor egy réz-szulfát kristály vagy egy nárcisz az evolúció során először ölt formát, e mező biztosítja, hogy az összes későbbi réz-szulfát-kristály (illetve az összes nárcisz) ugyanazt a mintát kövesse. Más szavakkal, a morfikus rezgés „egy megelőző tevékenységstruktúra hatása a későbbi, hasonló tevékenységstruktúrákra, amit a morfikus mező szervez”. (Ha ezt a definíciót az olvasó nem érti, nincs egyedül). Sheldrake szerint a morfikus rezgés lehetővé teszi, hogy az emlékezet átlépje a tér és idő kereteit, emiatt minden önszerveződő rendszernek, beleértve a molekulákat és kristályokat, kollektív emlékezete van, és ez a háttere az állatok „telepatikus képességeinek” is.

Sheldrake teóriái más áltudományos munkákhoz hasonlóan talán visszhangtalanul maradtak volna tudományos körökben, ha diplomáját nem Cambridge-ben, a világ egyik legnevesebb egyetemén szerzi, nem járatos a tudományos közlemények és hivatkozások rendszerében és nem hallatlanul népszerű az ezotérikus tanok követői közt. De mivel az volt, sok kutató próbálta elmagyarázni, olykor vehemensen, mi a baj Sheldrake módszereivel, miért nem alkalmasak az elmélete magyarázatára. 

Az egyik probléma az, hogy Sheldrake a teóriáit legtöbbször tudományosan képzetlen emberek megfigyeléseivel igazolta, ami, ahogy Jaytee gazdájának esetében is láttuk, sok problémát vet fel. A megfigyelő hiedelme torzítja az adatgyűjtést és nincs információnk arról sem, milyen tényezők hathattak még a jelenségre (Jaytee-nél például Pam szülei, Kane-nél a gazda élettársa, akik önkéntelenül is jelzéseket adhattak a kutyának). 

A megerősítési torzítás (confirmation bias) is erősen munkálkodhat a megfigyelőben, aki (akár önkéntelenül) olyan bizonyítékokat keres, amik megerősítik a hiedelmében. 

A viselkedéstesztek elvileg objektíven mérnek egy jelenséget. Sheldrake szerint az emberek megérzik, ha bámulják őket. Ez egyszerű tesztelni és többen meg is tették. Furcsa módon az ezoterikus intézetek kutatói, akik eleve hittek Sheldrake elméleteiben, ki is mutatták ezt a jelenséget, viszont az elfogulatlan, neves intézetek kutatói eredményei szerint az emberek véletlenszerűen tippelik meg, mikor bámulnak rájuk. E vizsgálathoz hozzátehetjük azt is, hogy ha valaki éppen azt hiszi, hogy bámulják, és hirtelen hátrakapja a fejét, hogy ezt ellenőrizze, akkor a váratlan mozdulat miatt a mögötte álló emberek valóban gyakran felé pillantanak. Természetesen ez megerősítő hatású annak, aki azt hiszi magáról, hogy megérzi, ha bámulják.

Ha mindezek miatt egy kicsit elkeserednénk, akkor olvassunk el egy korrekt (bár kis elemszámú) etológiai tanulmányt arról, hogyan viselkednek a kutyák, ha egyedül hagyják őket (és nincsenek szeparációs problémáik). Talán nem meglepő, hogy a megfigyelések szerint a kutyák intenzívebben üdvözölték a hazatérő gazdát, ha az hosszabb időt töltött távol, mint ha kis időre ment el. Ez arra utal, hogy a kutyákra hatott a gazda nélkül töltött idő hossza. Ami egyben magyarázatot is adhat arra a jelenségre, ha egy kutya egyre több időt tölt az ablakban, ajtóban a gazda távollétében. Hiszen minél régebben ment el a gazda, annál valószínűbb, hogy nemsokára hazajön.

A világhírű kutyakutató szerző Qubiten korábban megjelent cikkei itt olvashatók.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Korábbi kapcsolódó cikkeink: