A nemzetközi könyvpiac non-fiction kategóriába sorolt múltfeltáró bestsellerei között számos olyan akad, amely – a tárgyalt tényanyag befogadását segítendő – kalandos epizódokkal egészíti ki a történelmi valóságot. Jó esetben ezek nem utólag kitalált, akár így is történhetett volna típusú helyzetek vagy a drámai csúcspontok köré kanyarított dialógusok, hanem olyan, a riport műfajának szerves részét képező dramaturgiai elemek, amelyek az olvasót beavatják a tényfeltáró oknyomozás nehézségeibe, a szerzőnek pedig alkalmat adnak némi önfényezésre.

A német Norman Ohler Kemény anyag című, tavaly megjelent kötete a tényirodalom saját élményes zsurnalisztikai hagyományait követve mutatja be az elmúlt évszázad legemblematikusabb pszichedelikus tudatmódosítójának kacskaringós karrierjét. Bár a regény-, forgatókönyv- és újságíróként is ismert szerző a 250 oldalas könyv harmadát saját kutatói munkájának szentelte, a kötet így is szolgál néhány olyan zaftos farmakológiai, orvos- és hadtörténeti sztorival, amelyek még a 20. századi történelem avatott ismerőit is meglephetik. Mindezt viszont nem ritkán úgy, hogy alig különíti el az általa, illetve a tőle függetlenül, mások által kinyomozott tényeket és összefüggéseket.

Labormitológia

Az anyarozs, más néven varjúköröm (Claviceps purpurea) nevű gabonaparazita gombából Albert Hofmann svájci vegyész az 1930-as évek végén szintetizálta az LSD-25 rövidítéssel lajstromozott lizergsav-dietilamidot. Azt már kevesebben tudják, hogy a kora középkorban vitustáncként is emlegetett tömeghisztériákat kiváltó gomba „mérge” már jóval korábban felkeltette az első világháborús konjunktúra okán rohamosan fejlődő gyógyszerkémia úttörőinek figyelmét. Köztük a vegyipari tevékenységét nem sokkal korábban bővítő bázeli Sandoz vezető kutatójáét, bizonyos Arthur Stollét, aki az 1910-es évek végén a bábaasszonyok által évszázadokon át alkalmazott vérzéscsillapító hatásán felbuzdulva az elsők között izolálta az anyarozs-alkaloidok biokémiai vázát alkotó, de a tudatra ártalmatlan lizergsavat, valamint az ergotaminra keresztelt véredényszűkítő hatóanyagot.

A spanyol és portugál importból származó hatóanyagot tartalmazó svájci vérzéscsillapító nemzetközi sikereit aztán a szintén az ergotaminnal operáló, a gazdasági világválság első évétől Gynergen néven forgalmazott migrénűző készítmény világpiaci tarolása követte, gyógyszergyártó nagyhatalommá emelve a Sandoz céget.

Ismert az is, hogy az egérkísérletekben leszerepelt LSD-25 tudatra gyakorolt megdöbbentő hatása csak Hofmann 1943-as betripezett biciklizéséről nevezetes mikrodózisos önkísérlete után lett nyilvánvaló, így a morfinnal, a kokainnal vagy az amfetaminnal ellentétben végül nem lett része a második világháború első éveitől a nácik és szövetségesek által is bevetett farmakológiai fegyverarzenálnak.

Gyógyszerből fegyver

Némi túlzással tehát, de az anyarozs-alkaloidok már rajta voltak az ígéretes gyógyszerhatóanyagok első listáin. Ami annak fényében kiváltképp érdekes, hogy az LSD-vel és az évezredek óta fogyasztott varázsgombák hatását adó pszilocinnel és pszilocibinnel – ahogy a Qubiten időről-időre (például ebben és ebben, valamint ebben, illetve ebben a cikkünkben) beszámolunk róla – az utóbbi években egyre ígéretesebb kísérletek zajlanak világszerte egy sor kémiai addikció, viselkedészavar, depresszió, Alzheimer-kór vagy épp kardiovaszkuláris betegség terápiájában. Hogy az LSD és a többi hallucinogén gomba-alkaloid mindmáig nem lett gyógyszerhatóanyag, annak egyetlen oka van: már nagyon kis dózisban és alig kontrollálhatóan módosítják az emberi tudatot.

Ohler könyve azzal egészíti ki az LSD-ről felhalmozott könyvtárnyi szak- és bulvárirodalmat, hogy dokumentumokkal hitelesítve visszafejti, miként került először az Egyesült Államokban, majd szerte a világban a törvényileg üldözendő illegális kábítószerek listájára ez a pszichedelikum.

A német szerző a háború utáni Berlinben tevékenykedő drogelhárító tisztek egyikének tulajdonítja azt a kezdeményezést, amelynek révén a Szövetségi Kábítószer-iroda (Federal Bureau of Narcotics) illetékesei felfigyeltek az LSD-re mint a mentális hadviselés csodafegyvereként bevetni kívánt igazságszérum potenciális hatóanyagára.

Bár az 1950-es évek első felében számos klinikai kísérletsorozat is beindult az 1945 nyarán kitört világbéke elején tömegessé váló különféle mentális zavarok, szorongással és tévképzetekkel kísért kórképek gyógyítását célzó terápiás alkalmazást vizsgálandó, a katonai elhárítás és a titkosszolgálatok, mindenekelőtt a nem sokkal korábban felállított CIA nyomására a lizergsav-dietilamid közpszichiátriai bevetése közel fél évszázadra lekerült a nyugati világ napirendjéről.

Ohler persze sorra veszi az LSD-történet további fejezeteit is, de az elmúlt 70 év mély és magas művészetére, pop- és tömegkultúrájára gyakorolt hatásokat épphogy csak említi. Ehelyett a népszerű konteók helyszíneit adó titkos katonai laboratóriumokról rántja a leplet a gazdag jegyzetapparátusban megjelölt levéltári források alapján, felvázolva a hatalmi paranoia változatosan ostoba politikai és nem utolsó sorban farmakológiai következményeit.

(Norman Ohler: Kemény anyag; Libri Könyvkiadó Kft. Budapest, 2024.)