Szendrey Júlia: Bárki lehet Mikulás!

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Szendrey Júlia először több mint másfél évszázada kiadott, nemsokára kötetben is megjelenő meséje csodálatos képest fest arról, hogy miként zajlott a Mikulásvásár a 19. századi Pest szívében, milyen ajándékokat kaptak a polgárcsaládokban született gyermekek, és hogyan képzelték el a Mikulást. Noha az utóbbi években egyre inkább köztudottá vált, hogy Szendrey Júlia nem csupán Petőfi Sándor múzsája, hanem önálló alkotó is volt, jelenleg ismert összes elbeszélése és meséje 2021 decemberében jelenik meg először nyomtatásban. Ezek között olvasható Mikulás című írás, amely már Szendrey Júlia kortársai számára sem volt ismeretlen, mivel 1863-ban Arany János kiadta tekintélyes lapjában, a Koszorúban.

Szendrey Júlia műveiben gyakran felvillannak a korabeli polgári világkép sajátosságai és saját családi közegének jellemzői: kisfiainak alakját több meséjében is megörökítette. Gyermekei azonban nemcsak a művek tartalmát inspirálták; az elbeszélésmódra is jelentős hatást gyakorolt az, hogy ők jelentették az elsődleges célközönséget. Szendrey Júlia közvetlen hangvételű, játékosan kedves, az élőbeszéd könnyedségével megfogalmazott Mikulás-meséjében egy anya szemén keresztül láthatjuk az 1860-as évek pesti Belvárosának legfontosabb piacterét: a Városház teret, amely a mai Március 15. tér,  a Piarista köz és a Váci utca között helyezkedett el. A történet kiindulópontja a kíváncsi gyermekek állandóan visszatérő kérdése: milyen a Mikulás, hogyan jön és hogyan hozza a sok meglepetést. A mese szerint a Mikulás a Városház téren vásárolja meg a sok szép ajándékot, amit aztán azok a jó gyermekek kapnak meg, akik türelmesen várják őt.

A Városház tér és környéke

Pest városának közigazgatási, egyházi és gazdasági középpontja a 19. századig  egyértelműen a Városház tér volt: itt futottak össze a három városkapuhoz (Hatvani, Váci és Kecskeméti kapu) vezető országutak, a Hatvani utca és folytatása, a Kígyó utca, a Lipót utca, és az egész várost keresztülszelő Úri utca. Míg a 18. századi kereskedőváros forgalma ide koncentrálódott,  a 19. század során (különösen a Lánchíd felépítése után) a város centruma északi irányban, az egyre modernizálódó Lipótváros felé tolódott el. Így a korábban a város szívének tartott Városház tér jelentősége is érzékelhetően csökkent, a Belvárosban azonban továbbra is megőrizte központi helyzetét.

Népes piaci jelenet, sátrak, kosarak, kofák, parasztok, vásárlók a korabeli Városház téren. A felvétel a piarista rendház és a városháza felõl a Kötõ és Váci utca irányában készült.Fotó: Klösz György (1844-1913), Kiscelli Múzeum (Budapest). Fotólabor

A tér arculatát alapvetően meghatározó és nevét is adó, ikonikus épület a Városháza volt, amelyet a városi hatóság a török idők után alakított ki a tér déli oldalán, a belvárosi plébániatemplom előtt. Az 1702-ben emelt épületet később több alkalommal átalakították, bővítették. 1863-ban – épp abban az évben, amikor Szendrey Júlia meséje megjelent az Arany János által szerkesztett Koszorú hasábjain – Hild József az eredetileg kétemeletes Városháza épületét egy harmadik emelettel is megtoldotta. 1900 májusában teljes egészében lebontották az Erzsébet híd megépítésének érdekében (Tomsics Emőke Budapest Atlantisza című könyve – amely a régi Belváros viharosan gyors eltűnésének okait, a hatalmas rombolással járó városrendezés körülményeit vizsgálja – részletes áttekintést ad az épület és a tér történetéről).

A Városházára merőlegesen állt Pest legrégebbi temploma, a belvárosi plébániatemplom, amelynek szentélyét 1854-ben apró – elsősorban élelmiszert árusító – üzletekkel építették körbe. A tér Duna felőli oldalán volt a piaristák többször bővített rendháza és gimnáziuma, Szendrey Júlia fiainak iskolája. A hatalmas területen elhelyezkedő épületnek több udvara is volt, a térre néző oldalát barokk, domborműves zárt erkély díszítette. Szendrey Júlia Mikulás-meséje tehát olyan közeget, olyan városi teret mutatott be, amelyet gyermekei jól ismertek, hiszen a történet jelentős része piarista diákként megélt hétköznapjaik helyszínén játszódott.

A hétköznapi és az ünnepi piac

A Városház tér arculatát meghatározó tevékenység a Szendrey Júlia-féle mesében és a valóságban is a vásárlás volt. Itt működött Pest legnépszerűbb, legelőkelőbb, legfestőibb piaca, ahol minden kedden és pénteken fehér váci cipókat, soroksári rozskenyereket, zöldséget, gyümölcsöt, baromfit, füstölt húst, hüvelyeseket árultak. A kofák nyáron napernyő alatt ültek „alacsony schamedlin” (kisszéken, zsámolyon), és deszkákról árulták híresen pompás ízű kenyereket. A heti piacok térbeli felosztásáról a város 1864-ben rendelkezett. Eszerint a Városház téren kenyeresek, virágárusok, vadárusok, zöldségárusok, női cipészek, a tér déli oldalán tej- és füstölthús-árusok, gyümölcsösök árulhattak. Szendrey Júlia írásában hangsúlyos a tér hétköznapi és ünnepi arculatának szembeállítása, amelyet éppen a mindennapok során megszokott piac és a mikuláspiac árukészletének és közönségének leírása érzékeltet. Az anyaként megszólaló elbeszélő a tér bemutatása során az élőbeszéd könnyedségét imitálja, egyes szám második személyben szólítja meg az olvasókat, azt az érzést keltve, mintha valóban egyszerűen csak a gyermekeinek mesélne:

„Hát tudjátok-e, hol van Pesten a városház tere? Voltatok-e már ott a piaczon, hol máskor annyi mindenféle ennivalót szoktak árulni: kenyeret, tojást, lencsét, babot, zöldséget, csibéket és más baromfit s a jó Isten tudja még mi mindenfélét, amit szakácsnék otthon megsütnek, megfőznek s nektek betálalnak, mikor a sok tanulás után olyan éhesen az asztalhoz ültök. Tehát ezen a piaczon, hol máskor azok a nagyszájú zsémbes kofák szoktak ülni, ezen a napon nem lehet egyebet látni, mint ezüsttől, aranytól ragyogó, szebbnél-szebb játékokkal megtölt asztalokat és bódékat.”

A személyes utalások alapján a mese elképzelt olvasói a művelt, polgári réteghez tartozó, iskolába járó gyermekek voltak, akik megszokták, hogy a háztartás működtetésében résztvevő személy, a szakácsné feladata a bevásárlás, a főzés és a tálalás, és akik számíthatnak arra, hogy a Városház téren árult játékok pazar kínálatából kapnak ajándékot. Szendrey Júlia meséjében a tér arculatának fő jellemzői közé tartozik az emberek tolongása, a gazdag árufelhozatal és a sétálókat messziről odavonzó világítás. Írása a tér éjszakai arcát is megmutatja: „Késő estig, majdnem egészen az éj bekövetkeztéig  tart a piaczon a tolongás. Ekkor aztán még szebb minden; mert a meggyujtott gyertyák és lámpák fénye már messziről csillog és csal arra mindenkit, hogy tekintsenek oda.” Pesten 1856-tól működött gázgyár, így az utcákat a következő évtizedben már nem a reformkorban elterjedt, repceolajjal működő Argand-lámpákkal, hanem gázvilágítással világították meg, ami a korszak legfejlettebb, de egyben igen költséges világítási módja volt. A 19. század második felében az utcai lámpák a városkép kiemelten látványos elemeivé – és egyben a nagyvárosi imázs szerves részévé – váltak.

Városház téri piaci: kenyér, baromfi, edényekFotó: Klösz György (1844-1913), Kiscelli Múzeum (Budapest). Fotólabor

A piac mint szimbolikus erővel bíró városi tér a korabeli festményeknek is kedvelt témája volt. A 19. század közepétől egyre népszerűbbé váltak a piacokat ábrázoló zsánerképek, amelyek egyszerre érzékeltették a város vidékies és kozmopolita jellegét, és közelről mutatták meg a városi teret benépesítő embereket, a vásárlók sokaságát és a piac forgatagát.

A Városház tér anyagi kultúrája – játékok az ünnepi piacon

Szendrey Júlia meséjének jelentős része kifejezetten az anyagi kultúrára, a Városház téri mikuláspiacon árult szemkápráztató ajándékok részletgazdag leírására koncentrál. Az 1860-as években már nemcsak különleges gyümölcsöket és egyéb finomságokat kaphattak a jómódú családokba született gyermekek, hanem különféle játékokat is. A Mikulás-mese szerint a Városház téren pazar választék várta a vásárlókat: rengetegféle babát, például hófehér báránykákat vezető pásztorlánykát, kéményseprőt, ezüstbe és aranyba öltöztetett püspökfigurát, hosszú szarvú, fekete ördögöt, bukfencező garabonciás diákot, báli öltözékben hintázó dámát és virgácsokat is árultak. Az utóbbiak azonban nem a rossz gyermekeknek szánt „száraz vesszőből összekötött virgácsok” voltak, hanem olyanok, amelyek apró játékokkal (például paripákkal, babácskákkal, csörgőkkel) voltak teleaggatva. A virgácsok díszítése – amelyet a korszakban ideálisnak vélt nemi szerepek határoztak meg, hiszen a lányok bölcsővel, a fiúk lóval ékesítve kapták – tipikusnak számított. A gyermekek levelezése szerint a Szendrey-Horvát családban általában meglehetősen különböztek a leány- és a fiúgyermekeknek szánt ajándékok. Szendrey Júlia meséje nem titkolta, hogy a megajándékozott gyermek neme és társadalmi státusza is befolyásolja, milyen meglepetést tartogat neki a Mikulás. Noha a mese ezt nem hangsúlyozta, az „olcsó, egyszerű játék” sem volt annyira elterjedt az alacsonyabb társadalmi rétegek körében, annál is inkább, mivel a Mikulás napi ajándékozás  a 20. század közepéig kifejezetten városi szokásnak számított. Szendrey Júlia írása szerint az ajándékok nemcsak addig képezték a decemberi városkép részét, amíg a kofák a Városház téren árulták őket, hanem Mikulás napja után is, amikor a gyermekek ablakába kerültek, ahol a járókelők az utcáról is megcsodálhatták őket: 

„Láttátok-e ugy-e, még hetekig, sőt hónapokig az ablakok közt a játékokat kitéve, miket a Mikulás az ottan lakó gyermekeknek vitt? Ha nem is ismeri őket az ember, mindenki örömmel néz az ilyen ablakra, mert tudja, hogy azon házban jó, szófogadó és szorgalmas gyermekek laknak, kikből egykor becsületes és derék emberek válnak.”

A gyermeknevelés iránti érdeklődés a „pedagógia évszázadának” nevezett 18. század után a 19. században tovább fokozódott, de ekkor már nem a főnemesség köreire korlátozódott, hanem a sajtócikkek állandó témájává, így a korabeli közbeszéd fontos, visszatérő és számos más kérdéskörrel összefonódó elemévé vált. Az 1860-as évektől virágzásnak induló játékiparral kapcsolatban gyakran felvetődő morális kételyek többsége is elsősorban arra fókuszált, hogy a játékok hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a gyermekből „becsületes és derék” ember váljon, vagy éppen megakadályozzák azt. A pedagógiai írások gyakran kritizálták a játékkereskedőket, akikről azt tartották, hogy a profit érdekében manipulálják a gyermekeket, megrontják az ízlésüket, fölösleges vágyakat keltenek fel bennük, haszontalan játékok irányába terelik a figyelmüket. Nem véletlen, hogy a gonosz játékkereskedő alakja korán irodalmi toposszá vált, többek között Charles Dickens művei nyomán.

A Mikulás átváltozásai – a városi tér jellegzetes figurái 

Az ajándékot hozó Szent Miklós püspök alakja a 18–19. század fordulóján kezdett ismertté válni Magyarországon, elsősorban főúri körökben. Német nyelvterületről érkeztek a hozzá kapcsolódó ünnepi rituálék, akárcsak a reformkorban a karácsonyfaállítás szokása. Az arisztokraták csemetéi már az 1810-es években ismerték a cipőbe ajándékokat rejtő, krampusz kíséretében megjelenő, cseh hatásra Mikulásra keresztelt püspök alakját, a 19. század folyamán pedig a városi polgárság körében is egyre inkább elterjedt december 6-a ünneplése, a gyermekek megajándékozása, míg a parasztság körében csak a 20. század második felében vált közismertté és bevett szokássá.

Mikulás-ábrázolás Londonból, 1848-bólForrás: Howitt's Journal of Literature and Popular Progress

A Mikulás-ábrázolások a 19. században még korántsem voltak olyan egységesek, mint a későbbiekben. A piros ruhás, rövid bundás, buggyos nadrágos, pufók, fehér szakállas, öreg Mikulás figuráját a Coca Cola Company 1931-es téli kampányán dolgozó reklámgrafikus, Haddon Sundblom alkotta meg, és később világszerte ez a Mikulás-imázs vált egyeduralkodóvá. Az Egyesült Államokban már az 1880-as évek közepe óta a piros szín dominált Santa Claus öltözékében egy bostoni nyomdász, Louis Prang által kibocsátott képeslap nyomán, Európában azonban igen változatos színekben és hosszban képzelték el a Mikulás püspöki palástját, amelyhez püspöksüveg és pásztorbot is tartozott. Mindez nemcsak a képi ábrázolások (például a képeslapok, bonbonosdobozok) segítségével követhető nyomon, hanem azért is, mert a 19. század  második felében a vásári portékaként árult, ajándékként adott püspökfigurák is divatosak voltak.  

Thomas Nast német születésű amerikai karikaturista 1881-es MikulásaForrás: Harper's Weekly

Szendrey Júlia leírása szerint a Városház téren „ezüst- és aranyba öltözött” püspökfigurákat lehetett kapni, de a lila, kék vagy zöld palástot viselő Mikulás alakja is elterjedt volt. Meséjében azonban nem a korszakban közismert alakban, vagyis püspökként jelent meg, hanem éppen az adta a figura sajátosságát, hogy bárki lehet, vagyis lehetetlen ráismerni a vevők között, mivel mindig más alakot ölt magára. Az elbeszélő tehát azzal kívánta egyrészt csillapítani, másrészt felcsigázni az őt hallgató gyerekek kíváncsiságát, hogy felhívta a figyelmüket: a pesti utcákon, különösen a Városház tér közelében járva sosem tudhatják, melyik szembejövő járókelő a Mikulás, a lehetőség mindenkiben benne van. Lehet akár egy öreg anyóka, egy előkelő hölgy, egy pajkos diák, egy puttonyos asszony és egy cseléd is. Mivel a meseíró a Mikulás figuráját nem a jól ismert, idős püspök alakjára korlátozta, hanem arra a játékra építette retorikáját, hogy nemtől, életkortól, ruházattól, társadalmi státusztól függetlenül bármilyen emberben ott rejtőzhet a Mikulás, be tudta mutatni a korabeli városi népesség sokszínűségét és a különböző társadalmi rétegek eltérő vásárlási szokásait is. Szendrey Júlia Pest-reprezentációja mindeközben mégis a városi tér „varázsosítására” épült: annak az illúziónak a felkeltésére, hogy a város jól ismert, naponta látogatott tereiben és minden szembejövő, hétköznapinak tűnő emberben is ott rejtőzik a csoda lehetősége.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Felhasznált irodalom

  • Bouman, Mark J. 1991: The „Good Lamp is the Best Police” Metaphor and Ideologies of the Nineteenth Century Urban Landscape. American Studies (32.) 2. 63–78.
  • Fábián Borbála 2017: „Egy közvilágításra szolgáló lámpát felállítatni kegyeskedjék” Magyarországi lámpakérvények a 19. század második feléből. In: Z. Karvalics László – Fábián Borbála (szerk.): A fény információtörténetéhez (Információtörténelem 9.) Gondolat Kiadó, Budapest, 195–219. 
  • Gyáni Gábor 2008: Budapest – túl jón és rosszon. A nagyvárosi múlt mint tapasztalat. Napvilág Kiadó, Budapest.
  • Tomsics Emőke 2015: Budapest Atlantisza. A pesti Belváros átalakulása a 19. század végén. Városháza Kiadó, Budapest.
  • Tészabó Júlia – Török Róbert – Demjén Bence 2010: „A Babatündérhez” A budapesti játékkereskedelem története. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest.
  • Török Róbert – Kulich Julianna 2018: A Mikulás története. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.
A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: