A diszkurzív gondolkodás ideje lejárt, a megtapasztalható megértésé a jövő

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Eckart Förster, az amerikai John Hopkins Egyetem és a Berlini Humboldt-Egyetem emeritus professzora A filozófia 25 éve című könyvében amellett érvel, hogy manapság a megértésnek esztétikai tapasztalatnak kell lennie. Azaz szerinte egy olyan magyarázat megértése, amely nem teszi lehetővé a magyarázat tapasztalati átélését, nem megfelelő korunk számára. Hogy egy példát hozzunk, hiába magyarázza meg a tudomány, hogy a koronavírus elleni legjobb ellenszer a vakcina, amíg ezen magyarázat érvényessége nem megtapasztalható, nem képes megfelelni a ma igényének. Förster állítása szerint a diszkurzív gondolkodás – azaz az esztétikai tapasztalattól független, nyelvileg leírható megismerés – ideje lejárt, helyét az esztétikai tapasztalatot és megismerést egyesítő intuitív megértésnek kell átvennie.

Ahhoz, hogy megértsük, pontosan mit és miért állít Förster, (1) először a diszkurzív és az intuitív megértés fogalmát különítem el, majd (2) a diszkurzív megértés Förster számára kiindulópontul szolgáló kanti fogalmát ismertetem. Kant szerint a diszkurzív megértés feltételezi az intuitív megértés lehetőségét – bár az emberi elme nem képes az intuitív megértésre. (3) Kant követői azonban ezzel nem értettek egyet, és igyekeztek megmutatni, hogy az ember igenis képes az intuitív megértésre. Förster Kant követőinek pártját fogja (4), és úgy véli, ők rámutattak arra, hogy az intuitív megértés a diszkurzív megértéshez képest a világ teljesebb és kimerítőbb magyarázatát adhatja.

1. Diszkurzív és intuitív megértés

Elsőként azt érdemes tisztázni, hogy mit jelent a „megértés”.

Megértésről beszélünk egyfelől akkor, amikor egy tényt nyelvileg leírható módon megismerek. Amikor azt mondom, hogy „megértettem, hogy van egy villa az asztalon”, akkor arra gondolunk, hogy ennek az állításnak az értelmét sikerült megragadnom. Ez az állítás egy, a világban fennálló tény – azaz a villa és az asztal közötti viszony – fogalmi összefüggésként való megjelenítése. E reprezentáció megismerése révén a világ egy tényét ismerhetjük meg. Minden olyan igaz állítás megértése, amely meghatározott jelentésű fogalmakból áll, a diszkurzív megértés egy esete.

Megértésről beszélünk másfelől akkor is, amikor egy tényt nem önmagában, hanem a tény fennállását megmagyarázó okok vagy indokok összefüggésében értem meg. Ha értem, hogy miért vannak piros kiütések egy gyerek az arcán, akkor azt is értem, hogy miért igaz az az állítás, hogy „a gyerek bárányhimlős”. Ebben az esetben képes vagyok bebizonyítani az állítás igazságát.

Intuitív megértésről akkor beszélünk, amikor a megértésnek ez utóbbi módját nem nyelvi és nem is fogalmi, hanem kognitív tapasztalati formában birtokoljuk, azaz a tényt és az azt magyarázó okokat összefüggésükben mindenfajta következtetés nélkül belátjuk. Ezzel a fajta megértéssel találkozunk akkor, amikor „belátunk” egy nagyon alapvető összefüggést, például azt, hogy ha egy alma egy kosárban van, akkor az nem lehet a kosár mellett lévő zárt dobozban, vagy hogy azt az almát, amelyet már megettem, nincs értelme elkezdeni megkeresni, hiszen már nem létezik. Itt nem következtetési, hanem tapasztalati tudásról van szó: a belátás élménye valamilyen értelemben igazolja a belátottat. Azért tudom, hogy ez a belátás igaz, mert képtelen vagyok kételkedni benne.

Ernst Haeckel 19. századi német polihisztor A természet műalkotásai című munkájával azt a célt tűzte ki, hogy a széles rétegeket is megismertesse a természet apró méretük vagy mélytengeri élőhelyük miatt kevéssé ismert életformáival, azok szépségeivel. Goethe nyomán meggyőződése volt, hogy a tudományos ismeret esztétikai tapasztalat formájában való bemutatása a kulcsa annak, hogy a diszkurzív módon megszerzett tudományos ismereteket intuitív módon megérthetővé tegye.

A fő kérdés az, hogy lehetséges-e intuitív megértés, és ha igen, akkor melyek az intuitív megértés lehetséges tárgyai? Hogy egy példát említsünk: lehetséges intuitívan megérteni egy növény fejlődését? Azaz nem pusztán azt a tényt megismerni, hogy a növény virágot hajtott, hanem ezt a tényt teljes összefüggésében is megérteni, vagyis tudni (és nem csak valószínű hipotézissel bírni arról), hogy miért hajtott virágot? Világos, hogy a növény virágzásának ilyen értelemben való megértése a növény egész működésének megértését feltételezi, hiszen a virágzás csak a növény teljes életformájának viszonyában magyarázható: a növény azért virágzik, mert belső kémiai folyamatok ezt a hatást váltották ki, amely belső kémiai folyamatok a növény válaszreakciói a megváltozott környezeti ingerekre, stb.

Ezt a belső működést, amelynek ismerete szükséges a növény virágzásának magyarázatához, a fogalom írja le. Azaz a növény fogalma azokra a növényekre vonatkozik, amelyek ezzel az adott belső működéssel rendelkeznek, és csak azokra, amelyek ezzel a belső működéssel rendelkeznek. Lehet két virág külsőleg teljesen eltérő – például egy kifejlett növény és egy apró hajtás –, mégis vonatkozhat rá azonos fogalom, ha azonos a belső működése. Lehet két virág külsőleg teljesen azonos – azonos színű, alakú, illatú – és hajthat látszólag azonos virágot, mégis másik növény lesz és más fogalommal írható le, ha a belső működésük különbözik. Az pedig, hogy más a belső működése, egyúttal azt is jelenti, hogy más magyarázza a látszólag hasonló virágzását.

Mivel az éppen aktuális érzéki tapasztalat szerint megkülönböztethetetlen dolgokra vonatkozhat másik fogalom, a fogalom mindig túlmutat az aktuális érzéki tapasztalaton. Hogy egy triviális példát mondjunk, lehet, hogy két látszólag megkülönböztethetetlen mag egyike egy körte, a másik egy alma magja. Ebben az esetben az egyikre a körte és a másikra az alma fogalma vonatkozik, amely fogalomban benne van, hogy egy adott esetben az egyikből kinövő fa körtét, a másik almát hajt. Ezek a fák még pusztán lehetőségek, így nem tárgyai az aktuális érzéki tapasztalatnak, azonban mégis meghatározzák, hogyan gondolkodhatunk a magokról.

Az intuitív megértés a megtapasztalható tény – mint a virágzás – a tény magyarázatával együtt történő belátása. Erre a belátásra azért van mód, mert egy fogalom az érzéki tapasztalatot összeköti az érzéki tapasztalaton túlival. Azaz a virágzást – a megtapasztalható tényt – a növény fogalma összeköti a tapasztalaton túlival: a növény fogalma vonatkozik mindazokra a lehetséges tapasztalatokra, amelyeket a virágról szerezhetek, ezáltal lehetővé teszi, hogy a virágról alkotott aktuális tapasztalatot a lehetséges tapasztalatok fényében értsem meg. A virágzás tapasztalatának intuitív megértésében benne van a hajdanvolt bimbó és a még csak eljövendő gyümölcs lehetséges tapasztalata, a virágot mint a bimbótól a gyömölcs felé tartó folyamat egy állomását értem meg. És ezt a megértést a fogalom teszi lehetővé, mert a fogalom teremti meg a kapcsolatot a bimbó, a virág és a gyümölcs között, a fogalom révén tudhatom, hogy ezek a teljesen különböző alakok ugyanazon fejlődés állomásai. Ennek az azonosságnak a megismerését, hogy tehát ugyanaz a fogalom a bimbóra, a virágra és a gyümölcsre is alkalmazható, a megértés tapsztalata igazolja: azt, hogy a bimbó és a virág ugyannak a folyamatnak a két állomása, nem következtetésből tudom, hanem megtapasztalom: nem tudom őket nem ugyanazon folyamat részeiként felfogni. Mivel a tény valamilyen módon adott az érzéki tapasztalatban, az intuitív megértés szempontjából döntő kérdés az, hogyan tehetünk szert a szükséges fogalomra.

Förster könyvében 25 év filozófiai fejlődését – Kant 1781-ben megjelent A tiszta és kritikájától Hegel 1806-ben megjelent A szellem fenomenológiájáig – mutatja be, amelynek középpontjában a fogalom megtalálása állt. Kérdése az, hogy lehetséges-e szert tenni olyan fogalomra, amelynek birtokában a megtapasztalható tények nemcsak leírhatók, hanem összefüggésükben megérthetők, és ha ez lehetséges, akkor a fogalom által biztosított megértés fogalmi – azaz a jelenségek nyelvileg leírható magyarázatával szolgál – vagy intuitív – azaz megtapasztalható lesz?

2. Fogalom és tapasztalat

Kant A tiszta ész kritikájában azt állítja, hogy fogalmaink sose mutatnak túl a tapasztalaton. Ezért nem tehetük szert olyan megértésre, amely az érzéki tapasztalat tényét egy, az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalom viszonyában magyarázná. Szerinte a fogalmainkat a megtapasztalt jelenségekből absztraháljuk, azaz a növény fogalmát az érzéki tapasztalatban adott növények hasonló tulajdonságainak absztrahálásával nyerjük. A hasonló tulajdonságokkal rendelkező növények esetében az egyes növények sajátosságaitól elvonatkoztatunk, és a hasonlóságokból megalkotjuk a növény fogalmát. Ez viszont azt jelenti, hogy ha két növény minden megtapasztalható tulajdonságában megegyezik, akkor muszáj ugyanazt a fogalmat alkalmaznunk rájuk, és éppen ezért virágzásukat azonos módon magyarázni.

Ernst Haeckel: Acantophracta

A bökkenő ott van, hogy bizonyos jelenségeknek – mint az emberi cselekvéseknek – muszáj az érzéki tapasztalaton túlmutató magyarázatát adnunk, annak ellenére, hogy az érzéki tapasztalatból is kielégítően megmagyarázhatónak látszanak. Vegyünk egy konkrét példát! Ha azt mondom, hogy Júlia pénzt adott egy koldusnak, a fizikai szinten lejátszódó folyamatnak fizikai szinten lesz egy kielégítő magyarázata. Az izmok mozgását bizonyos idegi elváltozások fogják magyarázni, amelyeket megint más, az agyban lejátszódó és környezeti ingerekre adott biológiai reakcióként leírható folyamatok magyaráznak. Azonban ez a magyarázat Júlia cselekedetét nem mint cselekedet magyarázza meg, mert cselekedetről csak ott beszélhetünk, ahol más lehetőségek is elgondolhatók. A cselekedet esetében – szemben például az önkéntelen mozgással – a cselekvő felelősséggel tartozik a cselekedetéért: meg kell tudnia indokolnia, hogy miért ezt a cselekvést hajtotta végre, és hogy ez a cselekvés hogyan illeszkedik értékei és céljai által kialakított világképébe. Miközben egy hidegrázástól szenvedő lázas beteg esetében értelmezhetetlen lenne az a kérdés, hogy miért csinálja ezt, miért remeg az illető, Júliát ellenben értelmesen kérhetjük arra, hogy magyarázza meg, miért döntött úgy, hogy pénzt ad a koldusnak.

Fontos hangsúlyozni, hogy Júliának akkor is képesnek kell lennie igazolnia a cselekedetét, ha a cselekedete amúgy fizikailag determinált az oksági láncok által, különben nem beszélhetünk cselekvésről. Azonban, ha Júlia számot ad cselekvése magyarázatáról, érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmak segítségével teszi ezt. Olyasmit fog mondani, hogy ezt tartotta helyesnek, vagy hogy ettől jobban érezte magát, azonban sem a morális törvény, sem a saját egyéni céljai nem tartoznak a megtapasztalható tények birodalmába – hiszen a tényekre vonatkozó mondataink azt írják le, ami van, míg a morális törvény és a célokra vonatkozó mondataink azt írják le, aminek lennie kellene, azaz amit helyes lenne tennünk. Mivel ezek a fogalmak túlmutatnak az érzéki tapasztalaton, és a magyarázandó jelenségeknek amúgy is van egy kielégítő fizikai magyarázata, Kant – Az erkölcsök metafizikájának alapvetésében kifejtett – elmélete felveti azt a kérdést, hogy van-e bármi jelentősége annak, hogy Júlia cselekedetét mint cselekedetet mivel magyarázza? Nem egyszerűen arról van szó, hogy különböző elbeszéléseket gyártunk arról, hogy mit miért csináltunk, így tetszelegve magunknak a racionális és erkölcsös ágens szerepében, miközben tetteink a vak fizikai okok következményei?

Erre a problémára Kant Az ítélőerő kritikájában azt a választ adja, hogy a megtapasztalható jelenségek megismeréséből akkor is indokoltan következtethetünk arra, hogy azokat az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmak határozzák meg, ha a meghatározottság módja számunkra nem is belátható. Azaz, bár mi emberek csak Júlia cselekvésének tényét és az ezt a cselekvést magyarázó morális törvényt ismerhetjük meg (anélkül, hogy belátnánk azt a módot, ahogyan a morális törvény meghatározta Júlia tettét), mégis, Júlia tettének fizikai okokban keresendő magyarázata nem gondolható el Júlia cselekedetének morális törvény szerinti magyarázata nélkül. Kant bizonyítéka arra, hogy a megtapasztalható jelenségek nem magyarázhatók kimerítő módon a jelenségekből, az organizmusok keletkezésére és a szépség tapasztalatára adott magyarázatában található.

Az organizmus egy olyan létező, amelynél az egész okságilag feltételezi a részeket: az egész nem létezhet a részek nélkül, előbb kellett, hogy legyen valamilyen szerves anyag, amelyből a szervezet kifejlődhetetett. Az organizmus részei azonban magyarázatukban és működésükben feltételezik az egészt: az organizmus részeinek létrejötte nem magyarázható az egész organizmus nélkül, egy kéz vagy egy levél nem jöhet létre izoláltan, csak mint egy ember illetve mint egy növény része. Kant szerint mivel a fizikai oksági meghatározottság nem lehet szimmetrikus viszony, amennyiben a szerv magyarázza a szervezetet és a szervezet a szervet, akkor ezek közül a viszonyok közül az egyik magyarázat nem lehet fizikai oksági. Ez azt jelenti, hogy ezek közül a meghatározások közül az egyik azt bizonyítja, hogy a fogalom a megtapasztalt jelenségeket meghatározza. Természetesen az, hogy Kant érve a genetikai ismeretek fényében is megállja-e a helyét, nyitott kérdés.

A szépség esztétikai tapasztalata Kant szerint akkor jön létre, amikor egy jelenséget az elme nem képes diszkurzív módon kimerítően megérteni, hiszen minden megértési kísérletnél marad még egy meg nem értett érzéki tapasztalati tartalom. Például egy festmény esetében nem arról van szó, hogy pusztán felismerem, hogy mi van a képen, hanem ezen a megértésen felül marad egy nyelvileg le nem írható kellemes érzés, egy meg nem értett érzéki tartalom. Ebből a leírásból egyszerre következik, hogy a szépségnek van egy fogalmi és egy érzéki tapasztalati aspektusa. Az esztétikai tapasztalat azt bizonyítja Kant szerint, hogy az érzéki tapasztalat nem függetlenül jön létre fogalmainktól: esztétikai tapasztalatunk eleve olyan, hogy fogalmaink alkalmazhatók rá. Nem tetszőleges, hogy ki mely fogalmak segítségével próbálja megérteni esztétikai tapasztalatát: bár soha nem lehetséges az esztétikai tapasztalat egyetlen kimerítő és végleges értelmezése, nem minden értelmezés érvényes. Ez pedig azt bizonyítja Kant szerint, hogy az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmaink a megtapasztalható jelenségeket meghatározzák. Azaz a festmény szemléletekor az alkotó nem pusztán a jelenségekből absztrahált diszkurzív fogalom segítségével gondolta el, hogy mit fest meg, hanem az alkotási folyamatot – talán számára sem tudatosan módon – egy teljesebb fogalom irányította. Máskülönben nem jöhetne létre az esztétikai tapasztalat, amely feltételezi, hogy az érzéki tapasztalat fogalmak által, de nem a mi fogalmaink által meghatározott: ha az esztétikai tapasztalat nem lenne fogalmak által meghatározott, nem tudnánk semmennyire se megérteni, ha a mi fogalmaink által lenne meghatározott, képesek lennénk teljesen megérteni.

Mivel Kant szerint az organizmus és a szépség tapasztalata azt bizonyítják, hogy a megtapasztalható jelenségeket az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmak számunkra rejtett módon meghatározzák, az ezen fogalmakból nyert magyarázatok valódi érvényességgel bírnak. Ennek megfelelően az érzéki tapasztalaton túlmutató morális törvényből nyert magyarázatok sem pusztán szép mesék, hanem a megtapasztalható jelenségeket számunkra rejtett módon meghatározó valódi rend részei, amelyek szükségszerűen meghatározzák, hogyan ésszerű a jelenségekről gondolkodnunk. Bár nem tudjuk belátni, miért nem tudjuk másképpen megtapasztalni a jelenségeket, azonban mégis: az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmak magyarázzák a jelenségeket. Azaz Júlia tettére ugyanúgy érvényes volt a morális törvény, mint a fizikai törvény – akkor is, ha Júlia ezek közül egyiket sem ismerte.

3. Emberi és „emberfeletti” megismerési módok

Kant érvelésének sarokkövét az az állítás adja, hogy az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmak és a megtapasztalható jelenségek összefüggése az emberi elme számára – például az organizmus és a szépség esetében – megtapasztalható, de be nem látható. Azaz ha azt gondoljuk, hogy a megtapasztalható jelenségek és az érzéki tapasztalaton túlmutató fogalmak összefüggése valaki számára megismerhető – amit Kant szerint fel kell tenni, máskülönben az összefüggés révén érvényességre szert tevő fogalmak érvényességüket vesztenék –, fel kell tételezni egy isteni elmét, aki nem pusztán diszkurzív, hanem intuitív megértésre is képes, és aki a fogalom és jelenség ember számára be nem látható összefüggését belátja. Egy isteni elme számára minden, ami mint morálisan helyes, egyben valóság lenne: azaz csak a helyeset tudná akarni, Júlia gonosz testvére nem tudná akarni megrúgni a koldust, csak pénzt adni neki. Egy isteni elme számára minden lehetséges szükségszerű lenne, minden esemény alternatíva nélküli lenne, azaz Júliában fel se merülne, hogy tudna nem adni a koldusnak. Egy isteni elme számára a célszerűség és okság azonos lenne, azaz minden fizikai oksági viszonyt célszerű viszonyként értené meg, Júlia teste mozgását éppúgy, mint egy labda röptét csak mint egy ágens cselekvését tudná megtapasztalni.

Ernst Haeckel: Basimycetes

Kant követői roppant módon elégedetlenek voltak Kant azon állításával, hogy az organizmusban és a szépség esztétikai tapasztalatában az „emberfeletti” intuitív megértés számára adott egység megtapasztalható, azonban ez az intuitív megértés mégsem érhető el az ember számára. Hiszen ez azt jelentette, hogy a filozófia fogalmait egy, az ember számára nem elérhető megismerőképesség feltételezése révén lehet csak igazolni. Kant követői igyekeztek bebizonyítani, hogy az emberi elme képes a filozófia fogalmainak érvényességét saját erőforrásaiból igazolni, azaz nem pusztán a tények diszkurzív megértésére, hanem azok intuitív magyarázatára is képes.

Az egyik lehetséges kivezető út az, amelyet Fichte választott, aki a különböző műveiben kifejtett Tudománytanában arra tett kísérletet, hogy bemutassa: nemcsak az isteni elme, hanem az ember is rendelkezik értelmi szemlélettel. Az alapvető különbség a mindennapi érzéki szemlélet és az értelmi szemlélet között, hogy az értelmi szemlélet tárgyát nem befogadja, hanem létrehozza. Azaz míg a mindennapi, érzéki szemléletben – például –  egy alma érzéki tapasztalata azáltal jön létre, hogy az érzékelés befogadja az almát, addig az értelmi szemléletben a tapasztalat tárgyát a szemlélet hozza létre. A képzelethez hasonlóan az értelmi szemlélet egy kreatív tett, amely maga hozza létre tárgyát. Fichte szerint ilyen például önmagunk tapasztalata. Az önismeret egy olyan típusú, önmagunkról alkotott szemlélet, amely létrehozza és nem befogadja a tárgyát. Amikor magamat megismerem, akkor nem befogadom, hanem létrehozom magamat; azáltal ismerem meg magam, hogy megalkotom önmagam, azáltal leszek önmagammá, hogy megismerem önmagam. Amennyiben Fichtének ebben igaza lenne, akkor az önmagunkról alkotott nem-érzéki tapasztalat megcáfolná Kant álláspontját, hiszen önmagunkat egy „emberfeletti” képesség révén ismerjük meg, hiszen ebben az esetben a tényeknek nem passzív befogadói, hanem aktív alkotói vagyunk.

Goethe másik utat választott: az intuitív értelem felől próbálta megoldani a kérdést.   Színtanában és A növények metamorfózisában azt állítja, a természettudomány zsákutcában tévelyeg, mikor a jelenségek megfigyeléséből és rendszerezéséből absztrahál természettörvényeket, mivel ezek a törvények mindig a külső tulajdonságok leírásai maradnak és sosem lesznek képesek magának a dolognak a megismeréséig eljutni. Ahhoz, hogy a dolgot megismerjük, annak lényegét bemutató fogalmakat (az „ősjelenség” fogalmát) kell megalkotni, ezeket a fogalmakat pedig csak intuitívan lehet megismerni. Goethe szerint akkor beszélhetünk intuitív megismerésről, amikor sikerül olyan fogalmat alkotnunk, amely – a környezeti hatásokkal karöltve – képes a jelenséget teljes mértékben megmagyarázni. Ehhez pedig azt kell, hogy ez a fogalom a dolog lényegét ábrázolja.

Förster a következő példával szemléleti Goethe módszerét: adott egy posztmodern film, amelyben látszólag minden összefüggés nélküli jelenetek követik egymást. Egy ponton azonban megértjük a film alkotójának szándékát és ekkor az egyes látszólag összefüggéstelen jeleneteket mint az alkotó szándékának kifejeződéseit értjük meg. Amíg a jeleneteket összefüggéstelennek érzékeljük, gondolhatjuk azt, hogy azok bármilyen tetszőleges sorrendben követhetnék egymást és tulajdonképpen más jelenetekre is kicserélhetők lennének. Azonban az egyetlen sorrend, amelyből a film alkotójának szándéka megismerhető, épp az a sorrend, amelyben a jeleneteket – és az összes jelenetet – végignézve megértjük, miről szól a film. Ez a megértés nem diszkurzív, nem az egyes elhangzottakat vagy látottakat absztraháljuk, hanem a megértés kognitív tapasztalatát feltételezi, hiszen elképzelhető, hogy két ember ugyanazt a filmet látja, és mégis csak az egyik érti meg a filmet.

Ha megtörtént az intuitív megértés, akkor a látszólag összefüggéstelen jelenetek értelmet nyernek. Amíg csak diszkurzív megértéssel rendelkeztünk, a jeleneteket csak leíró módon értettük meg, például hogy egy vidéki kocsmában záróra után egy különös figura a jelenlévők segítségével a napfogyatkozás jelenségét demonstrálja. Ha ugyanazt a jelenetet intuitíve értjük meg, a jelenetet célszerű fogalmakkal, tehát az egész film jelentése felől értjük meg. Ugyanezt a jelenetet ekkor már nemcsak az események szintjén, mint megtapasztalható tények sorozatának leírását, hanem mint egy szándék kifejeződését értjük meg. Azért mutatja be a napfogyatkozást a részegek segítségével a különös alak, mert ezzel a szerző valamit mondani akar az autonómia, méltóság és ésszerűség szerepéről az emberi tapasztalatban. És amennyiben a jelenetet mint a szerzői szándék kifejezését értjük meg, az immár alternatíva nélküliként jelenik meg. Amíg csak azt értettük meg, hogy mi történik anélkül, hogy megértettük volna, miért történik, esetlegesnek tűnt, hogy miért a napfogyatkozás és nem mondjuk egy alma földre hullását demonstrálta a fura alak. Azonban, ha megértettük a szándékot, immár világos, hogy nem helyettesíthetné semmi más a napfogyatkozás bemutatását. Amíg csak diszkurzíve értettük meg a jelenetet, nem beszélhetünk valódi megértésről.

Goethe szerint intuitív megértésről akkor beszélhetünk, ha az összes jelenet összes érzékileg megtapasztalható tulajdonságát mint a film alkotója szándékának kifejeződését tudjuk megmagyarázni, azaz nemcsak azt értjük meg, hogy miért a napfogyatkozást mutatja be a különös alak, de azt is, miért olyan ruhában van, amilyenben. Azaz az esztétikai tapasztalat kimerítő és végleges értelmezése, amely Kant esztétikája szerint fogalmilag lehetetlen, az intuitív megértés sikerességének bizonyítéka Goethe szerint.

Azt a kérdést azonban Goethe nem tette fel, hogy milyennek kell lennie annak a megismerő elmének, amely képes az „emberfeletti” intuitív megértésre – hiszen az a tény, hogy nem mindenki érti meg azonos módon és a megfelelő mértékben a filmet, magyarázatot igényel. Hegel A szellem fenomenológiájában épp ezt a kérdést tette fel. Fichtéhez visszatérve azt állította, hogy csak az értelmi szemlélet által önmagát megalkotva megértő elme képes intuitív megértésre. Az elmének önmagát mint értelmi szemlélet által megalkotottat kell intuitíve megértenie ahhoz, hogy a filozófiát mint tudományt megalapozza. Azaz, az emberi elme saját tetteiben kell, hogy önmaga megalkotásának folyamatát mint célt felismerje, a világot csak az tudja kimerítően megérteni, aki magát önmegismerése révén teljesen megalkotta.

Mivel Goethe módszertana szerint ahhoz, hogy az elme önmagát intuitíve megismerje, az elme releváns jelenségeinek teljes sorozatát át kell tekintenie, az elme csak akkor képes magát megismerni, amikor önmaga létrehozása lezárul. Hegel felfogása szerint viszont a filozófia az elme önmaga létrehozására tett kísérletének leírása, azaz az a filozófia története az elme kísérleteit írja le arra, hogy magát megalkossa. Ez azt jelenti, hogy a filozófiatörténet csak a filozófia történetének a végén képes a múlt bölcselőinek arcképcsarnokából filozófiatörténetté válni, azaz nemcsak azt leírni, hogy az egyes filozófusok mit gondoltak, hanem hogy azt miért gondolták. Azaz a filozófiatörténész csak a filozófia történetének végén képes bemutatni, hogy az egyes filozófusok gondolatai miként járultak hozzá ahhoz, hogy a filozófiatörténész képes legyen a filozófia történetét megírni.

Amennyiben Hegel képes megírni a filozófia történetét, tehát a filozófia fejlődésének alakzatait mint egymásból értelmesen következő jelenségláncot bemutatni, akkor az elme képes az ebben a jelenségláncban megnyilvánuló fogalmat intuitíve megérteni. A filozófia történetének intuitív megértése pedig egyszerre bizonyítéka annak, hogy a filozófia történetének bemutatása sikeres volt – hiszen segítségével sikeres volt az intuitív megismerés – és annak, hogy a filozófia történetének tárgya elkészült – hiszen a bemutatás képes volt a fejlődés egészét bemutatni. Ha tehát Hegelnek igaza van, akkor a filozófia mint tudomány 1781-ben kezdődött története 25 év után 1806-ban véget ért.

4. A megismerés mint esztétikai tapasztalat a történelem után

Ernst Haeckel: Cyrtoidea

Förster meglepő állítása, amellyel a könyvét zárja, hogy Hegelnek igaza van, és a filozófia története valóban lezárult. Ezen azt érti, hogy a filozófia mint a diszkurzív gondolkodás feltárásának tudománya mindent feltárt, amit fel lehetett tárni, az elme mint a diszkurzív megértés eszköze, elkészült. Természetesen ezen nem érti azt, hogy a filozófia tanszékeket be kellene zárni, a filozófusoknak pedig másik szakmát kellene választaniuk, hanem azt, hogy innentől fogva olyan sikeres filozófia nem lehetséges, amely nem vet számot az intuitív megértés lehetőségével. Hasonlata szerint a diszkurzív filozófia jelenleg abban a helyzetben van, mint az euklidészi geometria a matematikán belül: lehet vele foglalkozni, azonban csak akkor, ha közben tudjuk, hogy az a nem-euklidészi geometriák egy speciális esete. Hasonlóan lehet Förster szerint diszkurzív filozófiával foglalkozni manapság, de csak akkor, ha tudjuk, hogy a diszkurzív gondolkodás érvényességét a nem diszkurzív gondolkodás, az intuitív megértés alapozza meg. Ennek megfelelően a jövő filozófiai felfedezéseit leginkább az intuitív filozófiától – Förster goethei fogalmával az ősjelenségek metafizikájától – lehet várni.

Förster elismeri, hogy az intuitív filozófia jelenleg inkább kutatási program, mint kidolgozott módszertannal rendelkező tudomány. Azonban az alapján, ahogyan az intuitív filozófiát jellemzi, mégis tehetünk egy fontos kitételt vele kapcsolatban. Mint láttuk, Kant esztétikájának középpontjában a szépség tapasztalata, azaz a diszkurzív értelem és az érzéki szemlélet játéka állt. Ennek az esztétikai tapasztalatnak lényege, hogy bár a tapasztalat igényli és az elme törekszik rá, hogy az érzéki tapasztalat egy kimerítő és végleges értelmezését adja, ez valójában nem lehetséges. Ezzel szemben a goethei és fichtei gyökerekből táplálkozó hegeli program központi állítása, hogy a kimerítő és végleges értelmezés lehetetlensége pusztán az elme önalkotási folyamatának lezáratlanságát jelző tünet, amely a történelem végén megszűnik: a történelem végén a művészet ugyanúgy véget ér, mint a filozófia, hiszen immár lehetséges az esztétikai tapasztalat kimerítő és végleges értelmezése. Onnan tudjuk, hogy a történelem véget ért és képesek vagyunk az intuitív megismerésre, hogy az érzéki tapasztalat bizonyos részeit kimerítően és véglegesen tudjuk értelmezni, ahogyan – Förster hasonlatában – a posztmodern filmet az intuitíve megismert szerzői szándék fényében kimerítően és véglegesen tudjuk értelmezni.

Ez persze Hegel szerint sem jelenti azt, hogy a művészeti akadémiákat be kell zárni, pusztán azt, hogy az a kettősség, amely korábban a művészetet mint egy, a tudománytól különböző megismerési formát szükségessé tette, megszűnik. Azaz a történelem utáni művészet és a történelem utáni filozófia nem egymással párhuzamos megismerési módok, hanem egybeesnek. Amennyiben Försternek igaza van, és Hegel megállapítása helytálló, a jövőben csak attól a filozófiától várhatunk eredményeket, amelynek célkitűzése, hogy eredményeit érzékileg megtapasztalhatóvá tegye, és csak attól a művészettől várhatunk eredményeket, amelynek célkitűzése, hogy a megértést elősegítse. Minden olyan tény megértése, amelyet nem lehet átélni, szükségképpen egy, az emberi megismerőképességtől függő részleges megértés marad. Minden olyan érték és érzés átélése, amelyet nem lehet megérteni, szükségképpen egy, az emberi érzékelőképességtől függő részleges tapasztalat marad. A megértés csak mint esztétikai tapasztalat, az esztétikai tapasztalat csak mint megértés lehet érvényes.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

A szerző a grazi Karl-Franzens-Egyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem doktorandusza. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk pedig itt érhető el.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: