Reszkessetek, boszorkányok: már egy lába is van a lucaszékének – 4. nap
Lucaszékét készíteni nem is akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre tűnik – erre akkor jöttem rá, amikor leszedtem az akkus behajtó akkumulátorát a töltőről, majd magamhoz vettem a faragasztót, és elindultam a boszorkánydetektáló alkalmatosság csinosítására.
A faragasztó persze beszáradt, a töltőt meg elfelejtettem bedugni, de a legravaszabb tervekbe is csúszhat olykor hiba. Ma a tegnap kifaragott orgonabotot helyeztem a tegnap kifúrt lyukba, ami jelentős előrelépésnek tekinthető a székszerűségben, bár valószínűleg az eredményre még mindig kevesen mondanák rá azonnal, hogy ez egy szék. A beszáradt ragasztót szakszerű módon káromkodva egy Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár feliratú, piros, radíros végű HB-s ceruzával vittem fel a lyukba, majd a széklábat egy gumikalapács szakszerű ütéseivel rögzítettem a helyén.
Az, hogy ez mekkora sikerrel járt, 24 óra száradási idő után derül ki, mint ahogy az is, hogy pontosan milyen hosszú lett az eddigi egyetlen székláb, azt ugyanis persze elfelejtettem kimérni, hogy hány centi mély a lyuk, amit fúrtam neki. Nem baj: a bot alját természetesen ferdén vágtam le, úgyhogy a hossz nem tekinthető véglegesnek, arról meg nem szól a babona, hogy milyen hosszú legyen a láb, csak arról, hogy legyen.
A kalandok holnap egy további láb elhelyezésével folytatódnak, én a magam részéről hátborzongató izgalmakra számítok, maradjanak velünk!
Előzmények: