A hagyományokban előírtaknak megfelelően december 13-án elkezdett szék három lábáról a december 24-i célegyeneshez közelítve kiderült, hogy különböző hosszúságúak, úgyhogy ezen sürgősen segíteni kellett. Hozzáragasztani nehezebb, mint levágni, úgyhogy most kivételesen olyasmire vetemedtem, amire ritkán: előszedtem a centit, és lemértem, hogy melyik a legrövidebb, majd a többit nagyjából hasonló hosszra vágtam. Nem állítom, hogy királyhoz méltó trón lett belőle, de már legalább nem dől fel magától, és ez is valami, legalábbis egy széknek.

Be kell vallanom, hogy a szék továbbra sem gyönyörű, de talán már maga Luca sem tépné ki a szemgolyóit, ha rá kellene néznie (a legenda szerint ugyanis ezt tette: szüzességi fogadalmat tett, mégis férjhez akarták adni, mire kitépte a szemét, amit a kérő szépnek talált).

A faragás kezdete óta minden nap megpróbálok valamit megtudni a tökéletes lucaszékéről, de persze a dolog minden egyes nap csak homályosabb lesz: a célként kitűzött hétféle faanyagot, amiből a székem készül, lassan már amolyan fapados minimalista koncepciónak kezdtem felfogni az egyes receptekben előírt 9 vagy 13 fajta fához képest, de mára megnyugodtam: a Magyar Nemzeti Múzeum első lucaszéke Fejér megyéből, Válról származik, 1871-ben vették leltárba, és az hétféle fából készült. Az is kiderült róla, hogy a 18 éves Körmendy János készítette, akit az éjféli misén a plébános a széken ülve találtatott. Később erről kiderült, hogy az a hét valójában kilenc, de ez mindegy is, ha Róheim Géza etnográfusnak megfelelt ez a szék, nem hiszem, hogy a boszorkányoknak kifogásuk lenne az enyém ellen.

Holnap van a nagy nap, el kell készülnie a széknek: a terv szerint egy darabka naspolyával egészítem még ki, aztán jön a puding próbája, az ülés. Ráállni nem merek, de ha Körmendy János ülve találtathatott, én is találtathatok ülve, nem akarom épp karácsonykor kitörni a nyakam.

Holnap jön az utolsó fúrás, tehát a kalandok még folytatódnak, maradjanak velünk!

Korábbi kalandjaink: