A faanyagok származásáról és fajtáiról már épp eleget írtam a sorozatban, de sose hittem volna, hogy Luca, a szék, annyira hozzám tud majd nőni, mint Tibi, a kovász. Nem valamilyen szeretetteljes kapcsolatra gondolok itt, hanem valami olyasmire, mint amilyen Jack és Wendy Torrance között lehetett a ragyogásban. Ennek tiszteletére ma már használtam tűzoltóbaltát is, igaz, csak a lábát faragtam meg vele egy kicsit.

Pénteken már készen kell lennie a széknek, ráadásul hűtlen is voltam hozzá egy napig, így bele kellett húzni a munkába. A Nap már lement, ugattak a kutyák, sötét volt és mínusz 1,8 fok, így büntetett meg Luca, ráadásul az év leghosszabb éjszakáján egy ilyen hülyeséggel kellett foglalkoznom ahelyett, hogy valami más hülyeséggel foglalkoztam volna. Tűrhetetlen.

A szék viszont határozottan fejlődik, csak még nem nagyon hasonlít egy székre. Ez a szakirodalom szerint nem baj, bár sajnos a népi iparművészek székei ennél azért jobban hasonlítanak egy székre. A lényeg a fák száma és a fém hiánya, ez meg eddig még csillagos ötös, a faragasztóról pedig úriemberek között nem illik szót ejteni. Nem is biztos, hogy kellett volna használni, de magyar ember a kiskaput is bicskával keresi, vagy mi.

A bodza

Első hatalmas fejlemény: helyére került a második számú láb. Ez bodzából készült, és késsel faragtam be a helyére, elég jól passzol, de a biztonság kedvéért kapott egy kis faragasztót is. Ezt a már jól bevált ceruzával vittem fel a helyére, míg meg nem találtam egy másik flakonnal, ami talán nem dugult még el. Eldugult. Nehéz az újságírók élete, gondoltam ekkor, aztán összehasonlítottam a hivatásos székfaragókéval, és megbékéltem vele. Ismertem olyan embert, aki megevett egy verseskötetet, ahhoz képest ez semmi, bár bizonyára ő nem ilyen mostoha körülmények között tette ezt.

A tölgy

A második nagy hír: megvan a harmadik láb is, ez tölgyfából készült, ami eredetileg tüzelő lett volna, de most jól be lehet fűteni vele a boszorkányoknak. A már említett körülmények miatt megelégedtem azzal, hogy a hosszát nagyjából kimértem, és késsel befaragtam az előzőleg kifúrt lyukba. Ez nem kapott ragasztót, csak jól a helyére ütöttem, viszont az egészet végigfaragni már nem volt kedvem, ott dögöljenek meg magukban a boszorkányok, ahol vannak, ha én mínusz két fokban este nyolckor még ezzel fogok szórakozni.

Az meg le van szarva, hogy a három láb nem egyforma hosszú, majd levágom őket, aztán majd fogpiszkáló lesz a vége, ugye. Az ülőlap minősége sem zavar, hiszen nem ülni akarok rajta; az instabilitástól eltekintve a lábak viszonylag szilárdnak tűnnek, de még nem mertem ráállni a székre, mert egyrészt ki tudja, mit látok, másrészt meg csak akkor akarom összetörni, ha vége az emberkísérletnek.

De akkor már az összes többi széket is.

Maradjanak velünk, a kísérlet sajnos folytatódik!

Előzmények: