Tovább gyönyörűsödik a lucaszéke – 10. nap
„Ilyeneken ülhetnek a hobbitok” – gondoltam, amikor büszkén és elfogultan megszemléltem a művemet, aztán rájöttem, hogy a hobbitok híresen kényelemszeretők, ráadásul nem is hülyék. Az orkok híresen hülyék, de azokat meg nem bírná el, úgyhogy a végén kénytelen leszek én ráállni.
A célegyeneshez közelítve a szék további csinosításokon ment keresztül, és már csak egy faanyag hiányzik belőle a fapados boszorkánydetektorhoz, amihez ugye hétféle szükséges. A felhasznált fák időrendi sorrendben: alma, orgona, bodza, tölgy, mogyoró és som, utóbbi kettő csak amolyan dekoratív kis botocska, de akkor is a szék organikus részét képezi.
Miután a helyére került a három székláb, ideje volt megfúrni őket. Erre valódi szükség nincs, csak máskülönben nem jönne ki a szükséges famennyiség, viszont így valamivel nagyobb rá az esély, hogy valamelyik láb eltörik majd, ha ráállok. Lehet, hogy előbb ráülök, onnan kisebbet lehet esni, mondjuk félő, hogy ha rákapnék a sámlin kucorgásra, le se lehetne imádkozni róla, aztán egész nap boszorkányokat látnék, amint a seggüket mutogatják a templomban.
Mérni jó, de minek, ha megy anélkül is?
A mai penzum tanulsága az, hogy talán mégsem ártott volna néhány mérést elvégezni, a széklábak hossza között ugyanis továbbra is lényeges különbségek észlelhetők. Ezen még lehet segíteni, de minél többet haladok a székkel, annál több dolgot tudok hirtelen tönkretenni rajta. A széklábak közötti keresztlécek különösen sebezhetőnek tűnnek, és itt a második tanulság: ha valóban azt akartam volna, hogy ezeknek valamilyen funkciója is legyen, még azelőtt kellett volna behelyezni őket, hogy beütöm a lábakat. A lábak viszont már benn vannak, és reményeim szerint ott is maradnak. Az egyik keresztléc mogyoró, a másik som, a harmadik valószínűleg naspolya lesz.
Meggyűlt a bajom a fúrással is. Addig még jó, hogy átfúrom az egyik lábat, de ha szemre kifúrom nagyjából ezzel szemben a másikat (amihez nem férek hozzá az egyiktől), tragikus eredményre vezethet. Illetve vezethetne: amikor kifaragtam az erre a célra szolgáló sombotocskát, és szembesültem a nagyjából két centis különbséggel, Szent Lucia sűrű emlegetése közben addig görbítettem és ütöttem azt a rohadt botot, amíg valahogy a helyére nem került. Először megpróbálkoztam átdugni a ceruzát a kifúrt lyukon, hogy ravaszul azzal jelöljem be a pontos helyet, de egyrészt nem fért át rajta, másrészt tiszta faragasztó volt a hegye, úgyhogy nem is fogott. Lehet, hogy a radíros részével kellett volna kenni a faragasztót, esetleg valami mással, vagy egyáltalán nem kellett volna használni. Most már mindegy.
A home office-ban gyártott bot túl nagy lett, de ez mindegy is, mert amint elkezdtem volna valahogy méretre faragni, el is tört. Ettől még érvényes munkanapnak fogom fel azt is, az anyaghibákról nem tehetek, bizonyára a Henschel-Werkében is előfordult, hogy eltört egy csavar, mégis lett tigristank.
Már csak egy botocska, némi fúrás és csiszolás kell a kész boszorkánydetektorhoz, a kalandok folytatódnak, maradjanak velünk!
Korábbi székelések: