Hogyan jutott odáig Oroszország, hogy a Putyin pártjára leadott szavazatok csaknem fele hamis?
Szeptember közepén dumaválasztást tartottak Oroszországban, az eredmények alapján Vlagyimir Putyin orosz elnök Egységes Oroszország pártja megőrizte kétharmados többségét. Az ország önállóvá válása, 1991 óta immár nyolcadik alkalommal választották meg a kétkamarás parlament, a Szövetségi Gyűlés alsóházát, az Állami Dumát. Az oroszországi politikai küzdelem legfontosabb nyilvános színterét az 1993 végén népszavazással jóváhagyott új alkotmány hozta létre.
Addig a szovjet korszakból örökölt tanácsok töltötték be a hatalmi intézmények szerepét mind helyi, mind legfelsőbb szinten. Formálisan a főhatalmat a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa gyakorolta, ami fölött Gorbacsov idején még egy intézmény működött, a Szovjetunió Népképviselőinek Kongresszusa. A tanácsi rendszer alkalmatlan volt arra, hogy a versengő demokráciának intézményi keretet adjon, leginkább azért, mert a tanácsok egyszerre gyakoroltak végrehajtó és normaalkotó funkciót.
Ennek ellenére a szuverénné vált Oroszország vezetése, élén Borisz Jelcinnel jó ideig nem tartotta sürgető feladatnak a tanácsrendszer felszámolását. Miért is tartotta volna, ha az orosz tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsa két fontos és kiélezett történelmi pillanatban határozottan kiállt az orosz elnök mellett? Először 1991 augusztusában, a Gorbacsov elleni puccskísérlet idején, másodszor pedig decemberében, a Szovjetunió feloszlatásakor. A számtalan konfliktussal járó, 1992 elején elindított radikális gazdasági reformok idején Jelcin egyébként se szeretett volna új frontot nyitni, és ezért egy ideig érintetlenül hagyta a szovjet korszakból örökölt intézményi dizájnt.
Ám a gyorsan felszínre kerülő konfliktusok annyira kiéleződtek, és megbénították ezzel a politikai döntéshozatalt, hogy az orosz elnök 1993 szeptemberében – az új alkotmány elfogadására hivatkozva – felfüggesztette a tanácsok működését. Ez a rendelkezése azonban még élesebb konfliktusokat szült, és rövid időn belül nyílt utcai összecsapásokba torkollt. Az elnök ebben a helyzetben döntött a hadsereg bevetéséről, ami – együtt a titkosszolgálatok különleges alakulataival – el is végezte feladatát. A Legfelsőbb Tanács épületét az elnökhöz hű erők elfoglalták, és az ellenálló parlamenti képviselőket letartóztatták.
Ilyen politikai körülmények között került sor az új, a szovjet korszak utáni időszak követelményeihez igazodó alkotmány véglegesítésére, majd népszavazással történő elfogadására. Az új alaptörvény kiterjedt és erős jogosítványokat adott a mindenkori elnöknek, és létrehozta azt a kétkamarás parlamentet, amelynek felsőházában, a Szövetségi Tanácsban a föderációt alkotó szövetségi szubjektumok – megyék és (autonóm) köztársaságok – delegáltjai, míg az alsóházban, az Állami Dumában a pártok vegyes rendszerben megválasztott képviselői kaptak helyet.
Választások a kilencvenes években
Dumaválasztásra először – párhuzamosan az alkotmány elfogadásáról döntő referendummal – 1993. december 12-én került sor. Ez volt az orosz történelem első olyan választása, ami nemcsak többpárti volt, de egyben a liberális demokráciák többsége által elvárt négy feltételnek is megfelelt, azaz titkos, egyenlő, közvetlen és általános volt. Ezen az első választáson – nem különösebben magas részvételi arány mellett – azonos számú mandátumhoz jutva két párt győzött. Egyfelől a gazdasági és politikai reformokat levezénylő, Jegor Gajdar vezette nyugatos és liberális Oroszország Választása párt, míg másfelől az elitellenes, harsányan populista és idegengyűlölő Liberális Demokrata Párt. Az utóbbinak, élén Vlagyimir Zsirinovszkijjal már akkor sem volt semmi köze sem a liberalizmushoz, sem a demokráciához. A párt valószínűleg a KGB egyik utolsó projektjeként jött létre a késői szovjet években azzal a feladattal, hogy lefogja és magához kösse, ezzel irányíthatóvá tegye a hatalommal szembehelyezkedő, protestáló szavazókat.
Ezen az első – több tekintetben is kísérleti jellegű – dumaválasztáson 8 párt tudta átlépni a mandátumszerzéshez szükséges 5 százalékos küszöböt. Ilyen sok párt parlamentbe kerülésére egyetlen későbbi választáson sem került sor. Rövid időn belül beállt az a többé-kevésbé tartós helyzet, hogy rendre 4 pártiként működött az alsóház. Már a következő, 1995 végén megtartott választás is ezt az eredményt hozta. Ez azonban azzal a nem várt következménnyel járt, hogy a listán mandátumot szerezni nem tudó pártok – ilyenből 39 volt – a voksok 49,5 százalékát gyűjtötték be. Vagyis kiderült, hogy a rendszer ennyi startvonalhoz engedett párttal nem működik jól, mert azok politikai akarata, akik a listán a bekerülési küszöböt átlépni képtelen pártokra adták szavazatukat, nem csak hogy nem érvényesül, de jelentősen torzítja is a mandátumok végső megoszlását. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a győztes kommunisták 22,3 százalékos listás eredményükkel a pártlistán elnyerhető mandátumok 44 százalékát gyűjtötték be, tehát tényleges eredményük csaknem dupláját. Világossá vált, hogy ezt a rendszert és annak multiplikátor hatását valamiképpen finomítani kell, ami a párt- és a választási törvény többszöri módosításával meg is történt. A következő, 1999-ben megtartott választáson már csak 26 párt indult, és közülük 6 be is került a parlamentbe.
A jelcini korszak három dumaválasztása (1993, 1995, 1999) – noha a későbbiekhez képest jóval inkább volt versengő és méltányos – valójában soha nem kínálta fel annak lehetőségét, hogy a hatalmon lévőket le lehessen váltani. Ez jórészt az 1993-ban elfogadott alkotmányból következett. Az alaptörvény ugyanis olyan politikai rendszert alakított ki, amiben a végső szó mindig az elnököt illeti meg. Oroszországban egyetlen törvény sem léphet hatályba az elnök jóváhagyása nélkül. De ami még ennél is fontosabb: az államfő minden, az alsó- és felsőház által elfogadott törvényt megvétózhat, és vétóját csak a két ház alkotmányozó többsége tudja feloldani. Következésképpen az elnök mindaddig biztonságban érezheti magát, amíg a két házban a mandátumok több mint egyharmada olyan politikusokhoz kerül, akik lojálisak iránta. Ez a rendszer ugyanis garantálja, hogy soha ne történhessen meg az elnöki vétó feloldása.
A kilencvenes években megválasztott három duma soha nem volt olyan összetételű, hogy egyetlen pillanatra is veszélybe került volna az elnök politikai akarata. Még az 1996-ban megválasztott alsóház erőviszonyai sem jelentettek komoly fenyegetést, annak ellenére sem, hogy a Kommunista Párt a mandátumok több mint harmadát megszerezte, és ezzel övé lett a legnagyobb frakció. Gennagyij Zjuganov pártja azonban csak egy-egy konkrét ügyben tudott – alkalmi szövetségkötéssel – abszolút többséghez jutni, de alkotmányozóhoz soha. Vagyis végső soron mindig az elnökön múlt, hogy miből lesz törvény, ahogy az is, hogy kiből áll majd a kormány. Mindez azt jelentette, hogy a végrehajtó hatalom, élén az elnökkel, már a kilencvenes években maga alá tudta gyűrni a törvényhozást, és ez a folyamat Putyin elnökségei alatt végképp kiteljesedett.
Eleinte nem kellett csalni a győzelemhez
A parlamenti választásokat a Jelcint váltó Putyin idején is rendre megtartották, sőt az első két alkalommal – 2003-ban és 2007-ben – a hatalompárt magabiztos győzelemhez nem is kellett csalni. Ehhez ekkor még elég volt a választás normakörnyezetét és a kampány feltételeit úgy alakítani, hogy az kedvezzen az elnök parlamenti támaszát jelentő pártnak. 2003-ban még csak a kampányfeltételek voltak egyenlőtlenek, de négy évvel később a győzelemhez már a választási szabályokon is változtatni kellett. 2007-ben ugyanis – eltérve az addigi vegyes választási rendszertől – már csak kizárólag pártlistákra lehetett szavazni, és a bekerülési küszöböt is 7 százalékra emelték föl. Ezek a változtatások jelentősen megkönnyítették a hatalompárt helyzetét. Olyannyira, hogy az Egységes Oroszországnak ekkor sikerült először magán a választáson alkotmányozó többséghez jutnia. Ilyenre korábban nem volt példa, mert a 2003-ban megválasztott Állami Dumában ugyan alkotmányozó többsége volt, de ahhoz csak azok után jutott, hogy sikerült az alsóházba bekerült „független” képviselők egy részét felvásárolni. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Putyin még felettébb népszerű volt mindkét választás idején, és ez sokat javított a hatalompárt eredményén.
Ám a globális válság után megtartott első dumaválasztáson a Kreml már arra kényszerült, hogy a szavazatösszesítésbe is mélyen belenyúljon. Ekkorra az Egységes Oroszország már annyira népszerűtlenné vált, hogy még az abszolút többség elnyeréséhez is csalni kellett, mégpedig meglehetősen durván. A „numerikus” manipulációnak azonban megvan az a komoly hátránya, hogy viszonylag könnyen leleplezhető, és meggyőzően bizonyítható. És ott, ahol visszatérő elemmé válik a hamisítás, az azt leleplező technika is gyorsan megszületik. A végrehajtó hatalom ugyan sok minden felett tud ellenőrzést gyakorolni, de a matematikai modellek felett nem.
Legfeljebb annyit tehet – amit egy ideje már meg is tesz –, hogy próbálja korlátozni a meggyőző leleplezések széles körhöz való eljutását. A kiváló választási matematikus, Szergej Spilkin 2011 óta vizsgálja a parlamenti és elnökválasztások eredményét. Modellszámításai szerint az első olyan választáson, amikor a végeredmény manipulálása rendszerszintű volt, vagyis 2011-ben az Egységes Oroszországra adott voksok 45 százaléka „falszifikátum”, vagyis nem létező szavazat volt. 2016-ban, amikor a Kreml nem szerette volna, ha a választásokat követően ugyanolyan tüntetéshullám alakulna ki, mint öt évvel korábban, jóval körültekintőbb volt. Csak ott csalt, ahol azt feltételezte, hogy annak nem lesz komoly következménye, vagyis csak azokon a helyeken, ahol a helyi közösség – ilyen vagy olyan okokból – kiszolgáltatott a helyi hatalomnak. Ennek megfelelően kísérletet sem tett a két történelmi főváros eredményeinek meghamisítására. Még a részvételi arányt sem „húzta fel”. Meghagyta azon a szinten, ahol ténylegesen lehetett. Ám ezek az eredmények azt mutatták, hogy mind Moszkvában, mind Szentpéterváron csak a választójoggal rendelkezők alig harmada vett részt a választáson. Mindez összességében azt eredményezte, hogy 2016-ban az Egységes Oroszországra leadott hamis szavazatok aránya némiképp csökkent, és az ezúttal nem volt több 43 százaléknál.
Váratlan fordulat a 2021-es online szavazatokkal
Ám a most megtartott választáson a Kreml már távolról sem volt ennyire szemérmes. Lényegében már semmitől sem zavartatta magát. Képes volt a moszkvai részvételi arányt csaknem 50 százalékra „felhúzni”, arra hivatkozva, hogy csaknem kétmillióan szavaztak online. Ám egyáltalán nem tűnik életszerűnek, hogy az öt évvel korábbihoz képest 17 százalékkal nőtt volna a fővárosiak választási kedve. És persze az sem növelte a moszkvai hivatalos eredmény iránti bizalmat, hogy az online leadott szavazás eredményét 16 órás késéssel hozták csak nyilvánosságra. És miután nyilvánosságra hozták és egyesítették a személyesen leadott voksokkal, váratlan fordulat következett be. Abban a 15 moszkvai egyéni választókerületben, ahol az online szavazatok hozzáadása előtt tizenkettőben az ellenzék jelöltjei vezettek – akadt olyan körzet, ahol az ellenzéki jelöltnek dupla annyi szavazata volt, mint a kormánypártinak – végül mindenütt a hatalompárt támogatottja nyert. Ezek után nem meglepő, hogy Spilkin számításai szerint a mostani választáson az Egységes Oroszországra leadott hamis szavazatok aránya országosan már megközelítette az 50 százalékot.
Mindez azt mutatja, hogy Oroszország már jó ideje olyan választásos autokrácia, ami ugyan rendre megtartja a választásokat, de csak azért, hogy fenntartsa annak látszatát, hogy legitimációját demokratikus úton nyerte el. Ez azonban már jó ideje merő formalitás, miközben a hatalmat egyre kevésbé aggasztja, hogy durva manipulációi kiderülnek.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
