Hová tűnt a lázadó ifjúság?

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Lázadnak vajon a mai fiatalok, vagy egyenesen konformabbak és megalkuvóbbak, mint szüleik vagy nagyszüleik voltak? A 21. század elején mintha eltűnőben lennének a látványos lázadások kellékei: a kirívó ruhák, a feltűnő frizurák, a fülsiketítő zene vagy a felnőtteket megbotránkoztató viselkedés. Hogyan változik a fiatalok lázadása a különböző generációk történelmi és társadalmi tapasztalatai alapján, és van-e értelme az életmódmagazinok által boomernek, x-nek, y-nak és z-nek nevezett generációk karakterológiája mentén magyarázni a változásokat? 

Lázadni lehet a szülők ellen, és lázadni lehet a rendszer ellen, de Szabó Andrea ifjúságkutató, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar adjunktusa szerint „azóta sem látni olyat, mint a 68-as diáklázadások idején, amikor a személyközi lázadás a rendszerszintű lázadással kapcsolódott össze, és amikor a fiatalokat egyszerre borzasztotta el a szüleik kispolgári nyomasztó élete és a kapitalizmus igazságtalansága”. Hogy miért nem volt ilyen lázadás 1968 óta? Szabó szerint azért, mert „ez még egy olyan korszaka volt a fejlett kapitalista társadalmaknak, amikor a kiszámíthatóság miatt a fiatalok a szüleik életét úgy látták, hogy ha ők is beállnak a sorba, ugyanúgy fognak élni 30 év múlva is, mint ők. Amerikából vagy Nyugat-Európából a szocialista államberendezkedésről meg azt hihették, hogy az egy igazságosabb rendszer, tehát van alternatívája annak a rendnek, amiben ők maguk élnek”. 

Hogy került az ifjúság és lázadás a társadalomtörténet témái közé? A serdülőkor fogalmát a 20. század elején G. Stanley Hall amerikai pszichológus vezette be, aki úgy vélte, hogy az életnek ezt a szakaszát a fokozott érzelmi labilitás jellemzi. A 60-as évek végén Erik H. Erikson, a Frankfurtban született pszichoanalitikus arról írt, hogy az ember az élete során különböző kríziseket és konfliktusokat él át, és ahhoz, hogy a következő fázisba lépjen, meg kell oldania a fennálló konfliktusokat. A fiatal, amíg nem lép át a felnőttkorba, vitatkozik, lázad és keresi önmagát: viselkedésével és külsejével is különbözni akar a felnőttektől. A szülői befolyás csökkenésével felerősödik a kortársak hatása, és valamilyen ifjúsági szubkultúra válik meghatározóvá – áll a kamaszkor fogalmának klasszikus definíciójában. A fiatalok lázadása, a fiatalok fejlődésének vagy identitáskeresésének pszichoszociális okai iránti tudományos érdeklődés ugyanakkor nem választható el attól a társadalmi ténytől, hogy a fejlett országokban a 20. század elejétől kezdve fokozatosan megjelentek a fiatalok a középiskolákban. Míg ez a korosztály korábban a gyerekkorból rögtön a munka világába csöppent, a fiatalok ettől kezdve a szüleiktől függő, de már szabad felnőtt életre vágyó társadalmi csoporttá váltak. 

Mi marad a fiataloknak, ha a szüleik már minden lázadási formát kipipáltak előttük? 

„Nem a generációk különböznek egymástól, hanem a társadalmi változások csapódnak le a generációk közötti viszonyokban. A régiek hozzák a régit, az újaknak pedig ez már nem kell” – állítja Hammer Ferenc szociológus, az ELTE Média oktatója, aki szerint a 20. században nem volt olyan generáció, amelyik ne ment volna szembe a szülei nemzedékével. Bár a lázadás mindig a fennálló normák ellen történik, ma számos társadalomtudós szerint a bizonytalanság és a félelem korát éljük, ahol a korábbi biztosnak és állandónak vélt társadalmi berendezkedések megszűntek, és így a lázadás kollektív céltáblái is eltűntek. 

Körülbelül 30 évvel ezelőttig a fejlett világban stabil munkahelyeken dolgoztak az emberek, és a kultúrára jellemző volt, ahogy Hammer egy 2019-es cikkében írta, hogy „az emberek zöme ugyanazt a híradót nézte ugyanakkor este, az utcai járókelők viseletéből jó eséllyel lehetett következtetni foglalkozásuk jellegére, helyükre a társadalmi hierarchiában”.  A korábbi, stabilnak tűnő világrendben a 80-as évek végéig a rockerek, a hippik, a punkok, a raverek vagy a grungerek a maguk módján még kamaszujjat mutattak a hatalomnak, és élvezettel nézték, ahogy a higgadt felnőttek a homlokukat ráncolják vagy összerezzennek – jellemezte a korábbi brit viszonyokat még 2012-ben Mark Easton, a BBC szerkesztője Kihalófélben van a tinilázadó? című írásában.  

Csakhogy a következő évtizedekben ez a kiszámíthatóság eltűnt. És hogy milyen hatása van a széttartó és stabilitását vesztő társadalmi berendezkedésnek az ifjúság lázadó hajlamára? Egyrészt az, hogy megszűnt az a világrend, ami ellen korábban kollektíven és látványosan lehetett lázadni, másrészt a lázadás megmaradt, csak láthatatlanná vagy akár felismerhetetlenné vált. Szabó szerint nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi trendek is azt mutatják, hogy mintha a fiatalok egyre konformabbak lennének, mert megszűntek azok a világos alternatívák, amikért lázadni lehetett. Hammer ezt azzal egészíti ki, hogy mivel az előző szülői generációk a 60-as évektől már minden határt átléptek a szex, a drogok és a rock and roll területén, amit már „nem lehet jobbról előzni”, így a következő generációknak egész más módjai maradnak a lázadásra. De vajon hogyan lehet ezek után kiakasztani a felnőttvilág kultúráját, és mit találhatnak ki a mai fiatalok a szüleik bosszantására, ha a szülők már minden lázadó életformát kipipáltak előttük? 

A lázadásnak mára Hammer és Szabó szerint is sok iránya lett, és nincs már olyan fennálló rend, ami ellen hasonló módon lehetne egy generáción belül lázadni, mint régebben. Vannak, akik a normalitást, a gyerek-szoba-négy kerék által fémjelzett életet választják, akár a szüleik vad életével szembeni lázadásként, akár épp annak folytatásaként. Akadnak olyan fiatalok is, akik az aszexualitást választják a szülők és a nagyszülők által képviselt szabad szexualitással szemben. Mivel a ruha többé nem a lázadás szimbóluma, hiszen Hammer kifejezésével élve ma már mindenki „normcore álcaruhában” jár, ahhoz, hogy a fiatalok kiakasszák a szüleiket és a kortársaik körében hitelesek is legyenek, „a kúlságnak mintha manapság valami defekttel kéne társulnia, ahol az evészavar és testképzavar vagy a pszichés spektrumzavarok hirdetése válik a mai fiatalok lázadó életstílusává” (az állítás természetesen nem azokra vonatkozik, akik ténylegesen, orvosi értelemben küzdenek hasonló zavarokkal). Szemben a lázadás 20. század utolsó évtizedeinek látható kellékeivel, a mai lázadó fiatalok a lázadás összes formáját eldugják és olyan nem látszó terekbe terelik, mint a ruhával eltakart test vagy a magányban is társaságot biztosító online tér. Easton szerint úgy tűnik, hogy a közösségi média sokkal inkább meghatározza a kamaszok identitását, mint a tiltott drogok, és mára a különböző online platformok biztosítják azokat az ifjúsági szubkultúrákat, amelyeket egykor a bandák és a zenei szubkultúrák nyújtottak. 

A fogyasztási célcsoporttá szelídülő lázadó ifjúság

Az a tény, hogy tinédzsereknek szánt áruk értékesítésével pénzt lehet keresni, először az Egyesült Államokban vált nyilvánvalóvá a múlt század negyvenes éveiben, és nyomtatásban is ekkor jelent meg az „ifjúsági kultúra” kifejezés – állítja Louis Menand amerikai kritikus a New Yorkerben 2021-ben megjelent, a generációk fogalmával leszámoló cikkében. Bár a demográfiai változások hatására a fejlett világ népességének mára már kevesebb mint egyharmada huszonöt év alatti, a fiatalok komoly fogyasztói bázist jelentenek a közösségimédia-platformoknak, a streaming szolgáltatásoknak, a számítógépes játékoknak, az okostelefonoknak, a zenének és a divatnak. Menand szerint ahhoz, hogy a piac továbbra is pörögjön, és az életmód-tanácsadásból élő iparnak is legyen mit eladnia a fiataloknak, ki kellett találni egy olyan fogalmat, amely lehetővé teszi az „ifjúsági kultúra” kifejezés időszakos újrafogalmazását. 

Balra James Dean, aki Nicholas Ray 1955-ös filmjében még ok nélkül lázadt (Rebel Without a Cause, Haragban a világgal). Jobbra a Nike 1978-as reklámja az „okkal lázadó” teniszsztárral, John McEnroe-val.Fotó: Dennis Stock, NIKE

Menand szerint erre születtek a generációs elnevezések, miközben semmi sem igazolja, hogy a generáción belüli különbségek kisebbek lennének, mint a generációk közötti különbségek. „Két népszerű történészt okolhatunk a fiatalok életmódbeli döntéseivel kapcsolatos mélyreható félreértéseinkért” – állítja Laura Marsh A millenniumiak mint kulturális lázadók mítosza című 2016-os írásában. Marsh a 20. századi amerikai nemzedékek elnevezéseit megalkotó William Strauss and Neil Howe tudományosan erősen vitatható generációelméletét kritizálja, akik 1991-ben megjelent sikerkönyvükben, a Generációkban nem kevesebbet állítanak, mint hogy a különböző nemzedékek jelleme leírható, és így az új fogyasztói generáció ízlése is megjósolható. 

A Strauss–Howe-féle generációs felosztás, ami elsősorban az amerikai eseményeket és az ott lezajlott társadalmi folyamatokat tükrözi:

Ha igaz lenne a Strauss–Howe-féle generációs elmélet, állítja Menand, akkor egy 1965-ben, az X generáció első évében született embernek más értékekkel, ízléssel és élettapasztalattal kellene rendelkeznie, mint egy 1964-ben, a baby-boom generáció (1946-64) utolsó évében születettnek. Az ilyen jellegű korszakolás Menand szerint ostobaság: „a boomer és az X generációhoz tartozók közötti különbség körülbelül olyan jelentőséggel bír, mint az Oroszlán és a Szűz közötti különbség”, és nem az a kérdés, hogy léteznek-e generációk, hanem hogy egy ilyen felosztás segít-e megérteni bármit is. 

„Egy becsületes szociológus szívéhez kap ettől a hülyeségtől. Ez egy marketingorientált butaság, amit lassan már a tudomány is átvesz” – mondja Hammer a generációkarakterológia térnyeréséről. Bobby Duffy, A generációs mítosz (The Generation Myth) című könyv szerzője szerint nincs bizonyíték például arra, hogy a fiatalok körében magasabb lenne a „magányjárvány", mint más korcsoportokban, vagy arra, hogy a szexuális aktivitásnak a fejlett világban tapasztalható visszaesése a fiatalokat jobban érintené, mint más korosztályt, de a nemekkel kapcsolatos attitűdök is jobban korrelálnak a politikai hovatartozással, mint az életkorral. A klímakatasztrófa megítélésében sem találhatók jelentős korosztályi különbségek, és „szinte semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a Z generáció (1997-2012) jobban ki lenne élezve a társadalmi igazságtalanságokkal szemben, mint más generációk”. Sőt, a szerző szerint a fogyasztás csökkentését hirdető környezettudatos emberek is inkább az idősebb korosztályokból kerülnek ki, bár a közhiedelem szerint ez épp fordítva van.

Inkább azok a fiatalok lázadnak, akik megengedhetik maguknak 

Ahogy a generáción belüli és az azok közötti különbségek mítosza is megkérdőjelezhető, a lázadó fiatalokra vonatkozó generációs elméletek is nagyvonalúan átugorják azt a tényt, hogy a fiatalok lázadási lehetőségeit társadalmi helyzetük is nagyban befolyásolja. „A hatvanas évek fiataljainak többsége nem gyakorolta a szabad szerelmet, nem drogozott, és nem tiltakozott a vietnámi háború ellen” - írja Menand a New Yorkerben. A szexuális forradalmat egy szűk, privilegizált helyzetben lévő társadalmi csoport robbantotta ki, amit jól mutat, hogy egy 1967-ben végzett közvélemény-kutatásban, amikor arról kérdezték az embereket az Egyesült Államokban, hogy a pároknak várniuk kellene-e a szexszel a házasságig, a húszas éveikben járók 63 százaléka mondott igent; 1969-ben viszont, amikor arról kérdezték a fiatalokat, hogy fogyasztottak-e valaha marihuánát, 88 százalékuk nemmel válaszolt. 

Szabó Andrea szerint is nagyon másképp lázad vagy választ magának életformát az, akinek a szülei magas státuszúak, mint azok a fiatalok, akiknek a szülei szegények és iskolázatlanok. Szabó szerint, ha a szülők nem tudják megadni egy fiatalnak a vágyott státuszszimbólumokat, az a családdal szemben leginkább elégedetlenséghez vezethet, de mivel az ilyen fiatalok jövőbeli lehetőségei is beszűkültebbek, az álmaik valószerűségével kapcsolatban is belátóbbak. „Egy roma közmunkás gyerekeinek az volt az álma, hogy ők maguk is közmunkások lehessenek, hiszen ilyen helyzetben a legnagyobb vágy a stabilitás és nem a lázadás lehetősége” – idézi Szabó egy hazai romákat vizsgáló kutatás egyik eredményét. A magas státuszú fiatalok, akiknek sokkal több lehetőséget rejt a jövő, jellegzetesen útkeresők: egy részük folyton maximalizálná a státuszfogyasztást, élvezi a szülei által biztosított jólétet, és esze ágában sincs lázadni; a másik irány szembemegy a szülők kényelmes konformizmusával (hacsak a szülők nem épp olyan nonkonformak, mint maguk a gyerekeik), és belőlük lehetnek a fogyasztást ellenző, zöld értékeket valló alternatívok.

És bár általánosságban nehéz megválaszolni a kérdést, hogy lázadnak-e a mai fiatalok, illetve ha nem, akkor miért nem, annyi mindenképpen elmondható, hogy a tömegkultúra elterjedésével a mindenkori fiatalok által vágyott nonkonformizmus olyan fogyasztói ideává vált, ami leginkább életmódcsoportokká szelídítette a korábban stabilnak tűnő társadalmi rend ellen látványosan lázadó ifjúságot.  

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: