Bár úgy tűnhet, hogy a heroint ma már alig használja bárki, a világ boldogabbiknak gondolt felén még tartja magát. Csakhogy jellemzően már nem a világvárosok gettóiban senyvedő számkivetettek, a poszttraumás harctéri veteránok vagy a film- és rocksztárok lövik magukat a félszintetikus morfinszármazékkal (diacetil-morfin, C₂₁H₂₃NO₅), hanem normálisnak látszó, rendezett körülmények között élő amerikai kispolgárok. Legalábbis ez derül ki a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál (BIDF) idei versenyprogramjában január 27-én és 28-án vetített amerikai dokumentumfilmből, a Jacintából. A fotósként számos börtönriportot jegyző Jessica Earnshaw első filmje a 95 százalékban fehérek lakta állam, Maine droghelyzetéről tudósít. Az alsó középosztály kékgalléros rétegéhez sorolható szereplők az Egyesült Államok legbékésebbnek tartott északkeleti csücskében élnek, ahol a takaros kertvárosok által tarkított festői tájban még egy női fogház is inkább tűnik egészségügyi, mint büntetésvégrehajtási intézménynek.

Anyja lánya

A film első perceiben vidáman sportolgatnak a fogvatartottak a Maine Correctional Center női részlegének verőfényes udvarán. A látvány azt sugallja, hogy az egyenmelegítős lányok és asszonyok nem követtek el súlyos kihágásokat. Elsőre úgy tűnik, hogy a huszonéves címszereplő is csak egyike a megtévedt lányoknak, aki szabadulása után azonmód visszatér a jó útra, ahol 10 éves gyereke várja.

A filmet rendező és fényképező Earnshaw kamerája követi a kinti és benti életét szabatos mondatokban mesélni kezdő Jacintát a körletben, megy vele a menzára és a komfortos cellába. Azután lesz gyanús, hogy a dokumentumfilm nem egy Maine állam büntetésvégrehajtási intézményeiről készült PR-anyag, amikor Jacinta mintegy mellékesen közli, hogy édesanyja is a fogház lakója. Pár snittel később a lány társainak már azzal büszkélkedik az udvaron, hogy anyja miként verte véres péppé az őt rablásért feljelentő egyik szomszédjukat.

A 105 perces dokumentumfilmet Earnshaw 2016-ban kezdte el forgatni. A 26 éves címszereplő a kamerába is elmondta, hogy azért ment bele az egészbe, mert azt gondolta, sikersztorival szolgálhat. Hogy pár hónapos, drogbirtoklásért kapott büntetését letöltve megszabadulhat a herointól és tisztán új életet kezdhet a lányával, akit kiskora óta nagyapja nevel.

Ahogy 14 éves koráig őt is. A civilben útépítéseken dolgozó anyja ugyanis drogos prostituáltként többet volt börtönben, mint szabadlábon. Jacinta Maine állam törvényei szerint 14 évesen választhatott, hogy kivel akar élni. Anyját választotta és vele a kokainos beavatással kezdődő heroin-karriert. A filmforgatás idején még javában tartott az átmeneti kitisztulásokkal és tartós visszaesésekkel leírható pokoljárás. Az alábbi filmrészletek további spoilerezés nélkül is sokat elárulnak arról, hogy a 2019-ben befejezett film készítése alatt mi minden történt Jacintával az állam második legnagyobb városában, a mindössze 37 ezer lakosú Lewistonban.

Örökletes hajlam?

Earnshaw dokumentumfilmje szokatlanul közelről mutatja be a 21. századi amerikai heroinhasználatot, ami inkább csak kulisszáiban különbözik a korábbi szociokulturális mintázatoktól. Ezt már Szemelyácz János pszichiáter, addiktológus teszi hozzá, aki az idei Budapest International Documentary Festival egyik szakmai nagyköveteként többször is látta a filmet.

A Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT) elnöke szerint a drogambulanciák terepen dolgozó munkatársai Magyarországon is azt tapasztalják, hogy az időről-időre változó molekulaszerkezetű új pszichoaktív szerek mellett a heroin máig az egyik leggyakrabban használt drog a prostituáltak körében. De hogy örökölheti-e valaki a heroinfüggőséget, illetve az erre való hajlamot, az már korántsem ennyire nyilvánvaló. Bár a dokumentumfilmben Jacinta apja és testvérei is örökletes mentális betegségként emlegetik az addikciót, az összefüggések nem ilyen közvetlenek – mondja Szemelyácz. A pszichiáter szerint még nem sikerült megtalálni azokat a géneket, amely alátámasztanák a pusztán genetikai okokat feltételező magyarázatot. Az utóbbi évtizedek kutatásából egyértelműnek látszik, hogy a függőség kialakulásáért nem néhány nagy hatású gén felelős, hanem sokkal inkább több, önmagában kis hatással bíró polimorfizmus állhat a háttérben. Szemelyácz szerint ezek együttesen hozhatják létre a becsült 30-70 százalékos örökölhetőségi arányt. A drogfüggőség kialakulásának genetikai vizsgálataiban elsősorban az agyi jutalmazó rendszer működésében résztvevő genetikai mechanizmusokat vizsgálják.

Ugyanakkor Szemelyácz szerint arra klinikai bizonyítékok már vannak, hogy létezik egyfajta sejtszintű transzgenerációs tanulás. Ópiátfüggő, várandóságuk alatt heroint nem használó, de fenntartó metadonkezelésben részesített anyák csecsemőinél is kialakult egyfajta idegrendszeri affinitás. (A fájdalomcsillapító metadon olyan szintetikus opioid, amely nem euforizál, de ugyanolyan neurobiológiai mechanizmusokat aktivál mint a pszichoaktív ópiátok, ezért kiváltja a heroinéhséget.)

„Mindez azt jelenti, hogy míg egy heroinszűz embernél 2-3 hónapos intenzív intravénás használat után alakul ki a fizikai addikció, addig egy ilyen magzati időszakot megélt embernél elegendő akár egyetlen hét is ehhez” – mondja Szemelyácz. Az addiktológus szerint ugyanakkor kellő külső motivációval és a filmben felvázolt szociális és egészségügyi rendszer támogatásával egyáltalán nem lehetetlen leállni a szerről – akár az absztinenciát, akár a kockázatcsökkentő fenntartó (szubsztitúciós) kezelést választja is a heroinfüggő páciens.

Az ópiátok használói azonban maguktól, kizárólag saját elhatározásból a tapasztalatok szerint nem szoktak, de nem is képesek leállni, az első lépést csak a külvilág segítségével tudják megtenni.

(Előzetes)

(Jessica Earnshaw: Jacinta; amerikai dokumentumfilm, operatőr-rendező: Jessica Earnshaw; ABC News, 2020.)

Korábbi kapcsolódó cikkeink: