Az alábbi írás válasz Galambos Attila és Kende Ágnes A Fidesz-kormány 12 éve alatt folyamatosan romlott az oktatás színvonala, de az ellenzéki javaslatok sem váltanák meg a világot című cikkére, ami 2022. március 21-én jelent meg a Qubiten. A szöveget változtatás nélkül közöljük.

Megjelent egy írás a Qubit-en Galambos Attila és Kende Ágnes „tollából”, amely írás a jelenlegi ellenzéki pártok oktatással kapcsolatos elképzeléseiről szól. Választási időszakban az értő elemzésekre különösen nagy szükség van, a tájékozódást megkönnyítendő. A szerzők, túl azon, hogy bemutatják a legfőbb kampányígéreteket végig menve az összes fontosabb, a választási 1% elérésére talán képes párton, igencsak odamondogatnak az ellenzéknek, méghozzá azzal vádolva őket, hogy csak az elmúlt 30 év közhelyeit puffogtatják, nem merik vállalni a strukturális átalakításokat, magyarán (ezt már mi fogalmazzuk így): gyávák. Meggyőződésünk, hogy a két szerző itt valamit nagyon félreért.

Először is, a világon mindenhol elvárható, hogy egy értelmiségi, különösen egy médiamunkás ne tévessze össze a választási kampányban elhangzó kijelentéseket, és azokat a programokat, amelyeket a hatalom megragadása esetén az adott politikai erő végrehajtana, ne akarjon az előbbi alapján az utóbbira vonatkozó következtetéseket levonni. Nem az merül fel elsősorban, hogy a kettő ellentmond egymásnak. Bár még ez is előfordulhat: egy a kampányban jól hangzó ígéretről kiderülhet, hogy mégsem sikerült elég jól felmérni a helyzetet, és az ígéret megvalósítása többet ártana, mint használna, nem csak a hatalomnak, hanem az országnak is. De alapvetően nem erről van szó. Kampányban nem lehet finom distinkciókat tenni. Nem lehet elvont elemzésekkel kimutatni egy adott lépés, döntés értelmes és szükséges voltát. A kampány egyszerű, jól érthető, világos, és ami fontos: kellően megbízható kommunikációt igényel. Az ellenzék oktatáspolitikusai tudhatják, hogy valamely kérdést tekintve lépéskényszerben lesznek, ha hatalomra kerülnek. De évtizedes kézivezérlés, pillanatnyi érdekek meghatározta ad hoc döntések után most éppen arra van szükség, hogy hatalomra kerülve az újak elvégezhessék az alaposabb elemzést, megvizsgálják az alternatívákat, és lebonyolítsanak a megfelelő körben egy demokratikus döntéselőkészítést. Az a politikai erő, amilyen a Fidesz is, amely számára ez nem kérdés, amely izomból politizál, amely szűk körben, sokszor a lehető legszűkebb körben dönt és abból egy fikarcnyit sem enged, és amely számára nem létezik az a fogalom, hogy társadalmi és szakmai párbeszéd, természetesen mentes ettől. De vegyük már észre, hogy még ők sem állnak ki a saját programpontjaikkal, a Fidesznek nincs sem választási, sem kormányprogramja, csak ereje van. Ebben a helyzetben azt elvárni az ellenzéktől, hogy a hatalom birtokában majd még a szükséges előkészítés után meghozandó döntésről, mint határozott programpontról szóljon a kampányban, enyhén szólva felszólítás az öngyilkosságra.

Amit a szerzők a pártok oktatási programpontjairól írnak, az hiteles beszámoló a kampányban(!) elhangzottakról. Az írás lényege azonban az utolsó két bekezdésben van. Galambos és Kende ebben a két bekezdésben megmondják, hogy szerintük miben volt gyáva az ellenzék. És ez alaposabb elemzést igényel.

A szerzők hiányolják a strukturális változások meghirdetését. Nem tudjuk, hogy kellően jó érv-e számukra, de ha figyelmesen olvasták különösen az Egységben Magyarországért programpontjait, akkor ott felfedezhették volna a pedagógusok jelentős szakmai autonómiájának biztosítását. Kampányban elég ennyi, minden részletes magyarázat ront a helyzeten, kommunikációs szakemberek hevesen ellenzik. De Galambosnak és Kendének oktatással foglalkozókként tudniuk kellene, hogy a pedagógusok szakmai autonómiája a tartalmi szabályozás, a tantervi szisztéma gyökeres átalakítását (is) jelenti. Nem strukturális változás az, hogy nem lesznek kötelező kerettantervek? Nem az, ha nem lesz – csak a legszükségesebb mértékben – tananyag a központi tantervben? Soroljuk tovább? Ha kétségeik lennének a szerzőknek, hogy ezek valóban tervbe vannak-e véve, akkor még egyszer olvassák el a 100 pontot, amit maguk is említenek a cikkükben. Ez a bizonyos 100 pont nem reklámkiadvány, nem a kampány része, hanem részletesen megfogalmazott háttérelemzés, koncepció egy leendő, új oktatáspolitikára vonatkozóan, és sok konkrét feladat leírása. A szerzők ismerik is, hiszen – még egyszer – hivatkoznak rá a cikkükben. A 100 pontban nincsenek leírva strukturális változások? Kis túlzással: szinte csak azok szerepelnek benne.

A Klebelsberg Központ megszüntetése és az egész fenntartói rendszer átalakítása nem strukturális változtatás? A 100 pont ebben is eligazít, ha kétségek lennének. Szó sincs itt az elmúlt 30 év közhelyeinek puffogtatásáról, hiszen olyan szisztéma, ami a részletesebb tervekben szerepel, még nem volt Magyarországon. Ha az iskolák, illetve az igazgatók visszakapják gazdálkodással, személyzeti, munkaszervezési, szakmai ügyekkel kapcsolatos autonómiájukat, az nem strukturális változás? Akkor mi strukturális változás?

Ha végre ténylegesen nekiállunk az iskolastruktúra átalakításának – és nem csak másképpen osztjuk be az általános iskola évfolyamait, ahogyan azt a szerzők javasolják – az nem strukturális változtatás? Mit is tartalmaz a 100 pont?

„Az intézményi struktúra reformját előkészítő munkálatok elkezdése a közoktatásban. Alapvető célok: a struktúra változtatásával a szelekció visszaszorítása, hosszabb idejű általános képzés, a szakképzés kezdetének későbbre helyezése. Az egyik lehetséges megoldás a 10 + 2-es szisztéma kialakítása. A feladat elsősorban a szakmai alternatívák létrehozása, a társadalmi egyeztetési folyamatok elkezdése a struktúra kérdésében” (100 pont, Esélyegyenlőtlenség, szelekció, 8.)

Igaz, hosszútávú a feladat. Azért, mert rendkívül jelentős átalakítás, kutatásokra van szükség, alternatívák kidolgozására, és gyakorlatilag az egész társadalmat be kell vonni a döntés előkészítésébe. Jobban tetszene a szerzőknek, hogyha jó Fidesz-módra már most eldöntenék az egységbe tömörült pártok, hogy legyen mondjuk egységes 12 éves iskola, és csak azután lehessen szakképzésbe menni? Valóban ezt akarja valaki? Hogy kellően bátornak látszódjék az ellenzék?

A szektorsemlegesség megvalósítása nem strukturális átalakítás? Már nem is érvelünk. A szerzők strukturális átalakítások hiányára vonatkozó állítása olyan mértékben nem felel meg a tényeknek, hogy valójában nem is értjük, hogy juthat bárkinek az eszébe ilyesmi.

A legnagyobb baj ez esetben mégsem a szerzők téves helyzetértelmezése és felületessége, hanem az az attitűd, amivel a megoldási módozatokat megközelítik. (Helyzettévesztés, mert egy friss lakóparknak sem a színes-szagos látványterveit tanulmányozzuk azt feltárandó, hogy a lakások zajszigetelése vajon megfelelő-e. És felületes, mert egy önmagát komolyan vevő elemzéshez valójában rendelkezésre áll az ellenzéki oktatásról való gondolkodást megalapozó, részletesebb nem a kampány számára készült, hanem szakmai leírás, amit viszont a szerzők figyelmen kívül hagynak). Az attitűd pedig: a szerzők harminc éves közhelyeket emlegetnek, de maguk sem tesznek mást, mint a 2000-es években megszokott, jóindulatú paternalista, felülről irányított (lásd még: szakértői elefántcsont-torony) oktatáspolitikai eljárást kérik számon. Visszatérnének ahhoz a metódushoz, amely mindenféle szakmai előkészítés, komplex tervezés és társadalmi egyeztetés nélkül vezetett be az alsó tagozaton új szabályokat (nincs osztályozás, nincs évismétlés), feladva a magas labdát a 2010-ben a választásokon nyerteseknek, hogy e „reformintézkedések” azonnali, látványos eltörlésével begyűjthessenek jó néhány „jópontot” minimum a pedagógusok többségénél. Láthatóan semmi kifogása nem lenne Galambosnak és Kendének az ellen, ha az ellenzéki politikai erők pontosan megmondanák, hogyan forgatnák fel a teljes ellátórendszert. Sőt, ők maguk sorolják, hogy ők miben látnák szívesen bátrabbnak az ellenzéket. Szüntessük meg a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumokat, illetve a kisiskolákat. A szerzők ennyi erővel át is adhatnának egy töltött pisztolyt az ellenzéknek, hogy bátorságból lenne szíves főbe lőni magát. Az az oktatáspolitika elveszett, amely ilyen hebehurgya döntéseket hoz.

Galambosnak és Kendének abban persze igaza van, hogy ezek a szelekciós tényezők negatív szerepet játszanak a mai magyar iskolarendszerben, és a szelekcióval valóban kezdeni kell valamit. És persze, hogy egy tollvonással meg lehetne szüntetni az említett képzési formákat is. De amúgy ez nem ugyanaz az oktatáspolitika (a döntési mechanizmusát tekintve), mint amit 12 éve élünk meg? Dehogynem. Az ellenzéki pártok, civil, szakmai szervezetek, szakértők részvételével zajlott, több, mint egy évig folyó, az iskolaüggyel foglalkozó megbeszéléssorozatnak és programalkotásnak (és az eredmény leírásának, a 100 pontnak is) nem véletlenül volt egy „Oktatáspolitika-alkotás” című önálló része. Az ellenzéknek nyilván figyelembe kell vennie a FIDESZ kormány „teljes sikerét” a demokratikus, decentralizált, deliberatív döntéshozatalt előkészítő folyamatok 2010 óta tartó teljes felszámolásában. De ezen túl szarvashiba lenne nem tanulni a 2010-et megelőző időszak működési módjának hibáiból, amelyek elképesztő implementációs kudarcokat eredményeztek. Azaz az oktatás átalakításáról való gondolkodást elsősorban az a mérlegelés kell, hogy meghatározza, hogy adott kérdésben kiket, milyen szereplőket, és milyen mértékben érintenek a tervezett változtatások. A társadalmi igazságosságot elkötelezetten képviselők nyilván örömmel látják viszont ezen a területen is a „Semmit róluk nélkülük” ökölszabályt, nem csupán emberjogilag, hanem hatékonysági tekintetben is.

A szelektív iskolatípusok fenntartása mellett rendkívül erős társadalmi érdekek (egyes társadalmi csoportok érdekei) állnak. A társadalmi elit az elit iskolákba menekíti a gyerekeit. Hogy ezzel valóban jót tesz-e ezeknek a gyerekeknek, az részben vitatható. Sok kutatási eredmény azt mutatja, hogy nem lesz jobb azoknak a gyerekeknek a tanulási eredménye, akik ott hagyják eredeti iskolájukat, és homogén iskolákban, osztályokban folytatják tanulmányaikat. Kétséges az is, hogy az így döntő szülők jót tesznek-e gyermekükkel akkor, ha elzárják őket a sajátjuktól eltérő társadalmi csoportoktól, ha nem életszerű közegben nevelkednek a gyerekek. Ám azt látjuk, hogy a legtöbb olyan szülő is, aki egyébként ezeket az együttnevelés mellett szóló tényeket ismeri, a komplexebb szociális környezet szocializációs előnyeit is elismeri, tehát még a tájékozottabb, és erősebb szociális érzékenységgel rendelkező szülők is elviszi az úgymond elitiskolába a gyerekeiket. Mert még ezek a szülők sem érzik kellő biztonságban őket. És akkor még egyáltalán nem szóltunk azokról, valószínűleg a többségről, akik az együttnevelésben egyáltalán nem hisznek, s az említett két érvet nem fogadják el.

Ez az attitűd lassan fog átalakulni (de át kell alakulnia), és csak úgy, ha a magyar iskolarendszer be tudja bizonyítani (ma nem tudja bebizonyítani, mert nem így van), hogy teljesen mindegy, melyik iskolába jár a gyerek, megkapja azt az intézményes nevelésben, ami az optimális fejlődéséhez szükséges. Addig mi pedagógiával foglalkozók, meg szociológusok, pszichológusok, kulturális antropológusok érvelhetünk nagyon hangosan, hogy nem is lesz rosszabb a gyerek tanulásának eredményessége, ha heterogén összetételű osztályban tanul, meg hogy az a jó, ha a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó gyerekek megismerik egymást, megtanulnak egymással együttműködni. De alapvetően olyan iskolát kell csinálni, amely igazán meggyőzően tudja láttatni, hogy mindenki számára magas szinten biztosítja a tanulási feltételeket. Olyat, amelyben nem működik szinte természettörvényként, hogy az marad le a tanulásban, aki társadalmi értelemben hátrányos helyzetű. És amely iskolában a pedagógiai gondoskodás alacsony színvonala nem gerjeszt konfliktusokat, elkeseredésből fakadó devianciát, mert nem alacsony ez a színvonal. Olyan iskolára van szükségünk, amelybe bármelyik társadalmi csoporthoz tartozók szívesen viszik a gyereküket, függetlenül az iskolai társadalmi összetételtől. Ma nagyon nem ilyenek az iskoláink (tisztelet a talán nem is túl kevés kivételnek), ezért minden erőszakos megszüntetés éppen az ellenkező hatást éri el. Azért, mert nem szünteti meg a probléma gyökerét. Vagyis nem az a baj elsősorban, hogy megbukik az a kormány, amely egyik napról a másikra bezárja a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok kapuit, hanem az a baj, hogy a döntés triviálisan nem hozza meg a várt eredményt. Az pedig, hogy nagyívű és jelképes gesztust gyakoroljon, és „bátornak” mutatkozzon egy új kormány az említett oktatási formák felszámolásával anélkül, hogy a teljes rendszert előbb képessé tette volna a minőségi oktatás biztosítására, elfogadhatatlan károkozás lenne, ezt tőlük elvárni pedig minimum rövidlátás. (Hasonlatos lenne a helyzet a Fidesz kormány centralizációjához, amikor az egyenlőséget harsogva a földbe tiporták – bár azt valóban egyenlően – az egész állami iskolarendszert.)

A bátorság nem az, hogy valaki megszüntet bizonyos képzési formákat. Ezt inkább vakmerőségnek, még inkább meggondolatlanságnak neveznénk. A bátorság ahhoz kell, hogy mélyben meghúzódó problémákat feltárva, a pedagógiai kultúra alapvető megváltoztatását megcélozva végre tényleg az oktatási rendszer lényegi modernizálásának kezdjünk neki.

Nincs stratégiája az ellenzéknek, mondják a szerzők. Nem inkább arról van szó, hogy amilyen stratégiája van, az a szerzők számára nem elfogadható? Nem fogjuk most hosszan bizonygatni, hogy igenis, van itt stratégia. Aki egyébként a 100 pontot elolvassa, az láthatja is. Megvalósítása, a megvalósítás minősége – következetessége és teljessége - természetesen már egy következő időszak kérdése.

A cikk szerzői Ercse Kriszta oktatáskutató, interkulturális szakértő, az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájának doktorandusza és Nahalka István nyugalmazott egyetemi docens, korábban egyetemen főállásban, ma óraadóként pedagógiát oktató tanár, oktatáskutató.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: