A közép- és kelet-európai társadalomkutatóknak fájdalmasan nehéz áttörni a nemzetközi tudományos világ üvegplafonját
A szociálpszichológusok rengeteget foglalkoznak a rejtett strukturális diszkrimináció működésével. Így talán nem véletlen, hogy az Európai Szociálpszichológiai Társaság (European Association of Social Psychology, EASP) felfigyelt bizonyos aggasztó belső mechanizmusokra, és kíváncsi lett, mi történik, ha a hóhért akasztják. A társaság 2017-ben kiírt egy pályázatot, hogy saját intézményes keretein belül felderítse azokat a működésmódokat, amelyek érdemtől függetlenül egyeseket előtérbe tolnak, másokat háttérbe szorítanak. A pályázatot Kende Anna egyetemi docens, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézete igazgatójának akkori PhD-hallgatói, az azóta már fokozatot szerzett Nyúl Boglárka és Lantos Anna Nóra nyerték el. A 2020-ban befejeződött kutatás kifejezetten lehangoló eredménnyel zárult: az eredményekből kiderült, hogy a társaság tagjai között nagyon kevés a közép- és kelet-európai, alig jelennek meg előadóként a konferenciákon, még kevesebb tisztséget viselnek, és a társaság több mint ötvenéves története során még sosem választottak ebből a térségből vezetőt.
Amikor ezeket az eredményeket a kutatók a társaság elé tárták, az intézmény egy hírlevélben akarta elsüllyeszteni az eredményeket, és Kendééknek szabályosan küzdeniük kellett azért, hogy a Journal of European Social Psychology, a szociálpszichológusok legfontosabb európai lapja megjelentesse a nyugati és keleti kutatók különbségeiről szóló tanulmányukat. A történet jól jelzi, hogyan tartják fenn rengeteg finommechanizmuson keresztül a „globális Északnak” nevezett országok – Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és más angolszász térségek – a tudományban mostanra kialakult gyarmatias viszonyokat, és hogyan szorulnak a nemzetközinek nevezett tér perifériájára a közép- és kelet-európai vagy más, a „globális Délhez” tartozó országok kutatói.
A holland témát nem, de a magyart, a szlovákot, sőt még a finnt is magyarázni kell
Kende, a tanulmány társszerzője a Qubitnek elmondta: az egyik finommechanizmus során, amikor a közép- és kelet-európai kutatókat megkülönböztetik, plusz magyarázatot kérnek tőlük arról, hogy a téma, amit kutatnak, miért fontos, miközben nagyon hasonló jellegű témáknál ezt a magyarázatot nem kell megadni. „Ha valaki például a bevándorlóellenességet vagy az antiszemitizmust kutatja – nyilván teheti ezt Magyarországon és Németországban is –, soha senki nem fogja megkérdezni tőle, hogy ezzel miért foglalkozik, kik azok a bevándorlók, kik azok a zsidók; ha viszont romaellenességet szeretnék kutatni, ami pontosan ugyanolyan előítéleteken alapszik, mint az antiszemitizmus vagy a bevándorlóellenesség, akkor mindig megkérdezik, mi ennek a jelentősége, kik azok a romák, magyarázzam el” – mondta a kutató. Lehet, hogy ezután lehozzák a cikket, de mégis lépéshátrányból indul: először el kell hitetnie a bírálókkal, hogy fontos ez a téma, és csak utána vizsgálják a cikk minőségét.
Mivel a szociálpszichológiában fontosnak tartják, hogy a kutatási eredmények általánosíthatók legyenek, a magyar pszichológiai intézet igazgatója azt is sokszor tapasztalta, hogy rákérdeznek, hogyan lehet általánosítható egy Magyarországon végzett kutatás, miközben holland kollégája, akivel együtt dolgoztak, nem akarta elhinni, hogy elhangzott a kérdés, amit neki még soha nem tettek fel. „Ezek apró dolgok és egyes emberek, mégis sokunknak az a tapasztalata, hogy ez sokkal többször fordul elő velünk, mint az olyan országokban dolgozó kutatókkal, ahol tipikusan sok kutatás zajlik és ahonnan sok kutatást publikálnak” – mondta Kende.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Iris Žeželj, a Belgrádi Egyetem szociálpszichológiával foglalkozó docense is. „Egy háborús konfliktust túlélő térségben kutatva, ahol még mindig valódi feszültségek vannak, sajnos általában meg tudtam indokolni, miért fontos tanulmányozni a régiót, az izraeli-palesztin konfliktussal való párhuzam azonban mindig segített alátámasztani az érveimet, mert azt eleve kutatásra érdemesnek ítélik. Ez mindig segített a publikálásban” – fogalmazta meg a Qubitnek Žeželj. A szintén szociálpszichológus Barbara Lášticová, a Szlovák Tudományos Akadémia társas kommunikáció kutatásával foglalkozó intézetének vezetője kifejtette: nem is csupán Közép- és Kelet-Európában, hanem még Finnországban is hasonlóak voltak a kutatók tapasztalatai. A finnek is azt a visszajelzést kapták amerikai és angolszász folyóiratok szerkesztőitől, hogy kutatásaik lokálisan relevánsak, nemzetközi szinten viszont nem eléggé azok.
Az angol mint a tudomány lingua francája
Kende kifejtette, hogy a „globális Északon” kívüli országok hátrányának egyik legfontosabb eredője a nyelv. A dél-európai kutatók nehézségei például nagyrészt abból fakadnak, hogy sokkal gyengébb az angolnyelv-tudásuk, mint az észak- vagy nyugat-európaiaknak, az Egyesült Államokról és az Egyesült Királyságról nem is beszélve. Az esetek jelentős részében azonban az egzakt nyelvtudás kisebb szerepet játszik, mint a nyelvtudásról alkotott benyomások és hiedelmek.
„A nyelv része annak, mennyire tűnik valaki kompetensnek. Ha egy brit elmond egy konferencián valamit, az már akkor is kompetensebbnek hangzik, ha ugyanazt mondja el, mint egy erős spanyol akcentussal beszélő ember. Egyszerűen így működik az agyunk. Ezek olyan státuszkülönbségeket alakítanak ki kutatók között, amiket szinte észre sem veszünk. A britet tartjuk kompetensnek, tőle kérdezünk, tőle várunk választ, és nem attól a kutatótól, aki erős akcentussal beszél, hiába vannak magvas gondolatai” – fejtette ki Kende.
Nemcsak a beszélt nyelv, hanem az írás is meghatározó. Lášticová szerint, aki Kendével és két másik kutatóval 232 szociálpszichológust kérdezett meg nemzetközi publikációs tapasztalatairól (eredményeiket 2021 decemberében tették közzé), amikor rengeteg szláv név jelenik meg szerzőként egy tanulmányon, a szerkesztők hajlamosak lemondóan legyinteni, esetleg lekicsinylően nyilatkozni a szerzők angolnyelv-használatáról.
Ezt a kéziratot sajnos nyelvileg javítani kellene
„Akármennyire igyekszem, nagyon sokszor visszakapom, hogy a kéziratot nyelvileg javítani kellene, vannak benne grammatikai hibák. Egyszer egy angol anyanyelvű, amerikai kollégával írtam cikket, ő volt az első szerző, Magyarország a téma, de gyakorlatilag a bevezető, az eredmények teljesen az ő nyelvezetét tükrözték. Ennek ellenére nagyon komoly kritikákat kaptunk az angolra, mert feltételezték, hogy magyar írta a cikket, mivel Magyarországon történt az adatgyűjtés. Elírás egy angol anyanyelvű szövegében is maradhat, viszont a bíráló ki lesz élezve a hibákra a nem angol anyanyelvűek esetén, él ugyanis az a feltételezés, hogy mi biztos rosszul írunk. Ezt nagyon sokszor érzem” – mondta a kutató.
Žeželj, aki egy folyóirat szerkesztője kérésére a balkáni és közép- és kelet-európai régióban számos kollégáját megkérdezte, ők is osztják-e ezt a kollektív tapasztalatot, szintén hasonlókról számolt be. „Amikor erről az angol anyanyelvű kollégádnak panaszkodsz, ő azt válaszolja, hogy ők is szoktak a nyelvhasználatukra megjegyzéseket kapni, de ez teljesen másképp jön át akkor, ha ténylegesen nem anyanyelvi beszélő valaki. Ez nagyon kicsinyesnek tűnhet, és inkább arról szól, hogy jelezze, odatartozik-e valaki a közösséghez, tudja-e a rituálékat, elsajátította-e a formaságokat” – jegyezte meg Žeželj.
Kende hozzátette, visszatérő jelenség a paternalista bánásmód is. „Ha a nyelvi készségekről szólunk, akkor tréningeket és nyelvi kompetenciafejlesztést javasolnak. Sokszor azt gondolják, hogy nem megfelelő a képzettségünk, az angoltudásunk, és ők ezt majd akkor megadják nekünk. És ilyenkor nagyon jó szándékkal fordulnak hozzánk, de sokszor azt érezzük, hogy nem ezeken kellene változtatni, és én azt is gondolom, hogy ha valaki nyelvileg helyes angolsággal ír, akkor nem olyan nagy baj, ha nem úgy ír, mint egy anyanyelvi, hiszen az emberek többsége nem anyanyelvként beszéli az angolt. Én sem gondolom, hogy nyelvileg hibás szöveget kellene megjelentetni, de a tudományos életben az érthetőség és az egyértelműség a lényeg, nem az irodalmi angol” – fejtette ki a kutató.
Gazdag kiadók állnak a szegény országok kutatóival szemben
Ez a gyakorlat megkeserítheti a kutatók életét, mégis eltörpül a strukturális különbségek mellett. Lášticová szerint a nemzetközi publikációs lehetőségeket tekintve a kutatásfinanszírozást vagy az általános elismertséget tekintve a globális Észak és a Dél kutatói közötti különbségeket minden olyan kutató tapasztalja, aki nem a globális Északon szocializálódott a tudományos közegbe, viszont nemzetközi publikálásra adta a fejét. A szlovák kutató és társai a fent említett tanulmányban feltárták, hogyan küzdenek folyamatosan a globális Dél kutatói a nemzetközi publikáció elé állított standardokkal, hogyan igyekeznek átugrani az eléjük állított „tüzes karikákat”, és hogyan „gyarmatosították” őket ezek a szabályok.
A második, jelenleg publikálás alatt álló tanulmányukban kifejtik, hogy a globális Dél országai, köztük a közép- és kelet-európai régió mennyivel nagyobb akadályokkal néz szembe, mint a globális Észak térségei. Ezen akadályok közé tartozik a kutatási infrastruktúra, a finanszírozás, a témaválasztás szabadsága és például maguknak a nemzeti finanszírozási keretrendszereknek a megléte – elvben ezek látják el elegendő munícióval látják el a kutatókat ahhoz, hogy a nemzetközi porondon versenyképes és jelentőségteljes kutatásokat végezhessenek.
Ők azok, akiket a nagy nemzetközi tudományos folyóiratok kiadói is a leginkább kiszipolyoznak. Mivel a tudományos munka mértékegysége a publikációk száma és az idézettség, ezt világszerte szemérmetlenül kihasználják a nagy nemzetközi kiadók. Ahhoz, hogy egy kutatónak nyílt hozzáférésű (open access) folyóiratban jelenhessen meg tanulmánya, sokszor több ezer dollárt kell fizetni, ez pedig természetesen a jobb anyagi körülmények között dolgozó kutatókat juttatja előnyhöz. „Nem feltétlenül fizetős minden, vannak egyetemi szintű megállapodások, így mi is elég sokáig tudtunk most úgy open access publikálni nagy kiadó lapjaiban, hogy nem kellett fizetni érte, de például nekem is sok cikkem jelent meg nem open access lapban, és látom is, hogy azt sokkal kevesebben idézik. Az egész teljesen abszurd, és torz folyamatot erősít fel, ami egyeseket egyre nagyobb előnyhöz juttat, másokat pedig egyre nagyobb hátrányba taszít” – mondta Kende.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy azok a kutatók, akik nem rendelkeznek hozzáféréssel a folyóiratokhoz, a legfrissebb kutatási eredményekhez sem jutnak hozzá. „Nyáron volt egy online megbeszélésünk, csak kelet- és közép-európaiak vettek ezen részt, és valaki bedobta, hogy van-e itt valaki, aki SciHub nélkül tudna tudományos munkát végezni, és mindenki kuncogva rázta a fejét. Ezen keresztül ugye illegális módon férünk hozzá az akadémiai szövegekhez. Tényleg teljesen abszurd” – magyarázta az ELTE kutatója. Eközben a SciHubot, az akadémiai könyvek és tanulmányok Pirate Bay-ét Indiában például már beperelte az American Chemical Society, az Elsevier és a Wiley kiadó, mondván, hogy az oldal megsérti szerzői jogaikat, és arra kérték az indiai bíróságot, hogy blokkolják az országban a SciHub-hoz való hozzáférést. A per még nem ért véget, de kimenetele valószínűleg az egész tudományos tudományos világra nagy hatással lesz.
Szegény bírálót még az ág is húzza
A tudományos publikáció egyik lényeges elemét, a szakmai bírálatot, avagy peer-reviewt sem kerülik el a hatalmi aszimmetriák. Nem elég, hogy a nagy nemzetközi kiadók több ezer dollárt is fizettetnek a kutatókkal saját tudományos munkájuk megjelenítéséért, a tanulmányok bírálatát is ingyenesen végeztetik el az úgynevezett peer-reviewerekkel, vagyis olyan kutatókkal, akik szakértői az adott témának. A kiadókra gyakorlatilag a szerkesztési munkálatok és a marketingköltségek maradnak, łgy rengeteg hasznot húznak a folyamatból.
Aczél Balázs és Szászi Barnabás, az ELTE Pszichológiai Intézetének munkatársai például 2021 novemberében megjelent tanulmányukban kiszámolták, hogy a szakmai bírálatot végzők globálisan több mint 100 millió munkaórát ajándékoztak a kiadóknak, és ez az Egyesült Államokban élő bírálók esetén 1,5 milliárd dolláros, a Kínában élők esetén 600 millió dolláros, míg az Egyesült Királyságban élők esetén közel 400 millió dolláros költség megspórolását jelentette.
Azon felül, hogy a bírálók munkáját sehol sem ellentételezik megfelelően, Žeželj, Lášticová és Kende is arról az egyelőre kvantitatívan nem kikutatott, de összecsengő sejtésükről számoltak be, hogy a szakmai bírálatoknak, ennek a tetemes mértékű láthatatlan munkának az oroszlánrésze a globális Dél kutatóira eshet. „A European Journal of Social Psychology az év végén köszönetet mond a bírálóknak. Megnéztem a névsort, és azt gondoltam, hogy ez a legdiverzebb szociálpszichológiai társaság, amit valaha egyben láttam, de ez nagyon intuitív dolog, nem ismerek statisztikát hozzá” – jegyezte meg Kende. Szerint a nagyon elfoglalt, nyugati kutatók gyakran mondanak nemet, ha felkérik őket egy-egy tanulmány bírálatára, míg „volt olyan érzésem, hogy a periférián dolgozók kevésbé mernek nemet mondani – vagy azért, mert megtiszteltetésnek érzik, vagy azért, mert úgy érzik, hogy utána hátrányba kerülnek, amikor ők akarnak cikket leadni, megfelelési kényszerből vagy csak azért, mert tényleg kevesebb felkérés találja meg őket és kevésbé elfoglaltak”.
Személyes kapcsolatok és a tudományos üvegplafon
Habár Kende, Lášticová és Žeželj is megerősítette, hogy vannak jelei a változásnak, például az Európai Szociálpszichológusok Társasága elindított egy programot, ami erősíti a diverzitást, rengeteget lehetne még tenni a kutatók közötti egyenlőtlenségek csökkentéséért. Žeželj szerint például a folyóiratok szerkesztői és bírálói számára egyértelművé kellene tenni, hogy az apróbb nyelvtani hibákkal szemben ne legyenek szőrszálhasogatóak, és ha láthatóan nem anyanyelvi a szerző, ne várjanak el irodalmi angolt, ha máskülönben a szöveg érthető és jól kommunikálja a kutatás eredményeit. A szigorú formai követelményeken is érdemes lenne lazítani, és változatosabb hátterű kutatókat bevinni a folyóiratok szerkesztői gárdájába. Ami a tartalmi kérdéseket illeti, Žeželj szerint egy szegényebb ország kutatójától reprezentatív, több országban készített felmérést elvárni a nemzetközi publikáció sztenderdjeként irreális lehet, és a körülményekre való tekintettel ebből lehetne engedni.
Kende szerint a tudományos életben jelenleg nagyon sok minden a személyes kapcsolatokon múlik, ennek megváltoztatása pedig strukturális beavatkozásokat igényel, amire sajnos kevés az esély. „Attól kezdve, hogy nagyon-nagyon sok kudarc után nekem sikerült belépnem ebbe a nemzetközi közegbe, ezekből a személyes kapcsolatokból profitálnak az én PhD-hallgatóim is, akik okosak és tehetségesek, és nem azt mondom, hogy nem érdemlik meg, de pont az a baj, hogy ahol nincs meg ez a kapcsolat, ott nem nyílnak ki az ajtók. Dolgozom együtt egy román szociálpszichológussal, és neki például nem sikerült áttörnie a falakat, az ő PhD-hallgatója nem jut el a nyári egyetemre, míg az enyém eljut, és nem az a különbség, hogy valamelyikük tehetségesebb lenne. Ha egy ember már betette a lábát ebbe a nemzetközi közegbe, akkor a második már sokkal könnyebben teszi ugyanezt” – fejtette ki a kutató. Ezt a jelenséget nevezi Kende tudományos üvegplafonnak, vagyis annak a láthatatlan határnak, ameddig egy közép- és kelet-európai kutató eljuthat a nemzetközi tudományos közegben. „Valamennyi befogadás van, de mégis, valahogy alacsonyabb státuszban maradnak a közép- és kelet-európai kutatók, és ez így nincsen jól.”
Kérdéseinkkel megkerestük a European Journal of Social Psychology szerkesztőségét, amint válaszolnak, frissítjük a cikket.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: