Úgy is lehet az ember társadalomtudós, hogy nem reflektál a saját fejében élő sztereotípiákra

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Ahhoz, hogy megnyílhasson a zárt német tudományos élet, talán több olyan hangra lenne szükség, mint az övé – vallja a profi futballistából lett 35 éves szociológus doktorandusz, Dr. des. Özgür Özvatan, a Humboldt Egyetem Berlini Migráció- és Integrációkutató Intézetének munkatársa, jelenleg két kutatási részleg helyettes vezetője. Munkája fókuszában a kisebbségek és a bevándorlók helyzetének határokon is átnyúló politikai vetületei állnak, tanulmányozza a szélsőjobbot és a radikalizálódást, de vizsgálta már a foci közösségi megtartó erejét is.

Özvatan a Goethe Intézet november 17-i migrációs narratívákról szóló konferenciáján ismertette a Bundestag bevándorló hátterű képviselőinek körében végzett kutatását. Ebben meghallgatta és tipizálta a képviselők saját maguk által megfogalmazott élettörténeteit, és ezeket a kanadai irodalomtudós, Northrop Frye négy alműfajának (románc, komédia, tragédia, irónia) feleltette meg aszerint, hogy mennyire befejezett a történet, lehetőséget ad-e további kommunikációra, mennyire érzi sajátjának a sikerét az adott képviselő, és mennyire határozza meg egyáltalán a történetét az, hogy valamilyen szinten idegennek számít a német társadalomban. A kutatás első eredményei szerint lényegesen eltér a Kelet-Európából és a Nyugat-Európából érkezett képviselők története és életszemlélete, de még jobban elüt az általános mintától, amit a muszlim hátterű női képviselők még a Bundestagban is megélnek, és bizonyos szempontból a társadalmi nem jobban meghatározza a képviselők élményeit, mint az, hogy honnan jöttek. 

Az interjúban e kutatás további tanulságairól, a németországi török kisebbség radikalizálódásáról, annak lehetséges okairól kérdeztük, illetve arról, hogyan boldogul egy bevándorló hátterű kutató a német tudományos életben, és mennyire volt sikeres az egykori NDK-ban élők integrációja. Szóba került a valójában zárt német társadalom, Angela Merkel érdemei, valamint az is, hogy hogyan működik a német szélsőjobb környezettudatossága.

Dr. des. Özgür ÖzvatanFotó: Berliner Institut für Empirische Integrations- und Migrationsforschung

Milyen jellemző különbségeket talált a bevándorló hátterű képviselők élettörténeteiben?

Ez a kutatás még zajlik, és jó pár tanulság még csak most bontakozik ki. A legfontosabb eredmény az eddigiek közül, hogy csak a nyugat-európai bevándorló hátterű férfi képviselők rendelkeznek azzal a privilégiummal, hogy lenémíthatják a bevándorló hátterüket, ha úgy hozza a szükség. A második csoportba azok a férfiak tartoztak, akik posztszocialista társadalmakból érkeztek, ők azt a jellegzetes vendégmunkás narratívát alkalmazzák, hogy „dolgozni jöttem, és keményen dolgoztam, amit az is bizonyít, hogy elértem valamit Németországban”. Ezt a rájuk nagyon jellemző narratívát ki is terjesztik úgy, hogy miután ők megvalósították magukat, most visszafizetik a származási országuknak, amit kaptak. Ennek megfelelően demokráciaprogramokat indítanak odahaza, van erre példa Horvátországban, Lengyelországban és Ukrajnában is. Aztán vannak a jellemzően muszlim háttérrel rendelkező női képviselők, akik  sosem tudnak megszabadulni muszlim identitásuktól. Néhány esetben nem is vallásosak, mégis muszlimként definiálják őket, és sokszor megkapják azt a kérdést, hogy hogyan határozza meg az életüket a vallásos kultúra. Emellett újra és újra megkérdőjelezik, hogy alkalmasak-e feladataik ellátására. Ez a tragédia alműfajába tartozó történet, ugyanakkor nagyban hozzájárul a demokratikus vitához is, mert erről újra és újra beszélni kell – míg a másik két típusnál nincs szükség további kommunikációra, értelmezésre, mert a történet már tökéletes, a happy end megvolt. A muszlim férfi képviselők szintén megéltek tragikus eseményeket, ugyanakkor az ő esetükben a férfiasság is belejátszik a képbe, erősebb késztetésük van az önheroizálásra, úgy ragadják meg a történetet, hogy „megcsináltam”.

Tehát főként ez a férfiasság okozza a muszlim férfi és női narratívák között adódó különbséget?

Igen. Ez húzódik meg a posztszocialista hátterű parlamenti képviselők történetei mögött is: meg kellett tanulnom, mit jelent a kemény munka, de megcsináltam. A muszlim férfiak története inkább úgy hangzik, hogy „minden nehézség ellenére, minden engem sújtó egyenlőtlenség dacára megcsináltam”.

És melyik alapműfajjal kapcsolná össze az ön személyes történetét? 

Leginkább a komikus narratívához kapcsolódik. Nekem ez igazából a második karrierem, előtte profi futballista voltam, így később, 26 évesen kezdtem a szociológiai tanulmányokat, mint a társaim. Voltak tehát akadályok, például annak a marginális csoportnak a tagja voltam, amelyik korosabb volt a többieknél, ez versenynek is felfogható, ahol végül győzedelmeskedtem, ezért arra is hajlamos vagyok, hogy ezt mint hősi történetet tálaljam. Bár történtek tragikus események is, volt néhány női tanárom, aki hitt bennem, ezért inkább próbálok szerény lenni. 

Tehát nem az az önmegvalósítási történet rajzolódik ki belőle, mint amiket a bevándorló hátterű férfi képviselők kerekítenek.

Nem annyira, mert azt is be kell vallanom, hogy az én szüleim, bár tagjai a németországi török kisebbségnek, nem nevezhetők klasszikus vendégmunkásnak. A klasszikus vendégmunkás Kelet-Anatóliából érkezett, falusi környezetből, Németországban keményen dolgozik, általában nem tanulja meg jól a nyelvet, és jellemzően egyszerű munkákat lát el. Az én eredettörténetem bonyolultabb, mert a szüleim Bulgáriában születtek, eleve kisebbségiként. Ezért aztán az én történetem a posztszocialista típusból is tartalmaz elemeket.

Mi volt a tapasztalata a posztszocialista bevándorló hátterű női képviselőkkel?

Az a baj, hogy egy sincs a mintában. Pedig nagyon jó lenne, mert a saját családi helyzetemhez is tudnám kapcsolni a történetüket. Édesanyám a szocialista rendszerben nőtt fel, így tudatában volt, milyen fontos a munka, és bölcsődei gondozóként dolgozott 30 éven át Németországban. Az apám pedig politikatudományt tanulni jött ide. Ez nem tipikus bevándorlástörténet, és a családi hátterem természetesen meghatározza az életemet; tehát nem mondhatom, hogy „megcsináltam”.

Milyen irányban folytatja tovább ezt a kutatást?

A képviselők esszében számoltak be az élményeikről, életükről, de vannak bizonyos aspektusai a történeteknek, amikre még mélyinterjúban szeretnék rákérdezni. Például a mindennapi rasszizmusról szóló tapasztalataikra, hiszen ezzel nap mint nap találkoznak ők is, nemcsak a szövetségi törvényhozásban, hanem a buszon vagy a biciklin, amíg odaérnek. Egy másik fontos aspektus, amiben szeretnék mélyebbre menni, hogy hogyan kezelik a zaklatásokat egyrészt a parlamenten belül, másrészt a digitális világban, milyen stratégiákat állítanak fel a zaklatások és fenyegetések kezelésére. A bevándorló hátterű képviselőket – nyilván – több zaklatás éri, és egyes kutatások szerint a szeretteik, a családtagjaik emiatt sokszor arra biztatják őket, hogy vonuljanak vissza a politikától. A legtöbben úgy küzdenek meg ezzel, hogy próbálják nem figyelembe venni a jelenség félelem részét, és kettőzött erővel mozgósítanak a demokráciára. Azzal érvelnek, hogy ha visszalépnének, az lenne a rossz, nem demokratikus válasz, és ennek megfelelően még jobban küzdenek, ha úgy tetszik, értem vagy a hozzám hasonló emberekért. Úgy tűnik, hogy ez az egyik fő stratégia: még tovább menni. 

Mit jelent a bevándorló háttér a tudományos életben? Meghatározza ez, ahogy a többi kutató látja önt?

Vannak eltérések abban, ahogy engem érzékelnek, de ehhez azt is tudni kell, hogy a német társadalom zárt, még ha nem is annyira, mint sok más országé. Nem vonják be annyira a kívülállókat, és ez megáll a belső kívülállókra is, tehát a török, muszlim nevű emberekre. A bevándorló háttérhez és különösen a társadalmi nemekhez kapcsolódó megkülönböztetés valamelyest érzékelhető a német tudományos életben is. Nem véletlen, hogy engem két muszlim egyetemi tanárnőm támogatott, és nem a többséghez tartozók. Nyilvánvalóan szükségem is volt a támogatásukra. Volt német oktatóm is, aki segítette az utam, de elsősorban ez a két muszlim professzor mentorált. Van ebben valami rendszerszintű is, és talán szükség lenne több olyan hangra a német tudományos életben, mint az enyém, hogy ez változhasson a következő 5-10 évben.

Gondolja, hogy még nehezebb dolga van a fiatal, feltörekvő bevándorló kutatóknak más, „keményebb” tudományterületeken, ahol nem a társadalom jelenségei állnak folyamatosan a kutatások középpontjában? 

A társadalomtudományban az ember valóban azt várná, hogy nyitottabb, liberálisabb kutatókat talál, a realitás azonban az, hogy lehet valaki úgy is társadalomtudós, hogy a saját fejében élő sztereotípiákra nem reflektál. Lehet egy szociológus is elfogult bizonyos csoportokkal szemben, sok olyan politológus és szociológus egyetemi tanár van például, aki úgy gondolja, hogy az iszlám mint vallás nem összeegyeztethető a szekuláris nyugati világgal. Szóval van elég kutató, aki így gondolkodik, és ha valaki megjelenik, akit úgy hívnak, mint engem, akkor a személyiségét ezzel a vallással kapcsolják össze. El tudom képzelni, hogy ez a hatás erősebb például a természettudományos életben, de erről nincs igazán információm. Azt tudom csak, hogy ezeken a területeken csak olyan jól képzett bevándorlók juthatnak álláshoz, akik frissen érkeztek, és egy másik országban már szakértővé váltak.

Milyen társadalmi különbségek maradtak Kelet- és Nyugat-Németország között több mint harminc évvel a fal leomlása után?

Minden kvantitatív adat arra utal, hogy ma is nagy eltérések vannak az attitűdökben, az életvitelben, az emberek önmeghatározásában. Ha őket magukat kérdezzük arról, hogy vajon másképp bánnak-e a kelet- és nyugatnémetekkel, az emberek mindkét oldalon igennel felelnek. Ezek a különbségek tehát nagyon is nyilvánvalóak. Egy közeli kollégám kutatótársaival azt vizsgálta, hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a keletnémeteket és a bevándorlókat sújtó egyenlőtlenségekben. Azt próbálták megérteni, hogy hasonló mechanizmusok vannak-e mögöttük, és nagyon úgy tűnik, hogy igen. A nyugatnémetek próbálják megvédeni privilegizált pozíciójukat: a felmérésekben csak mintegy egyharmaduk támogatja, hogy a keletnémeteket nagyobb számban be kellene vonni a médiába, az politikába és egyéb fontos területekre. És nagyjából hasonló arányban támogatják ugyanezt muszlim bevándorlók esetén. És az az érdekes, hogy bár az ember azt várná, hogy ez a hasonló pozíció esetleg nagyobb szolidaritást teremt a keletnémetek és a muszlim németek között, nem ez a helyzet. Van erre egy fogalom, a relatív depriváció – aminek megfelelően a volt NDK-sok nagy része próbálja alacsony státuszban tartani a muszlim bevándorlókat, és nem támogatja a nagyobb bevonásukat a társadalomba. 

És vajon a keletnémetek politikai beállítottsága, bevándorláshoz való viszonyulása közelebb áll például a magyarokéhoz, mint az egykori NSZK-sokéhoz?

Nem tudok pontos számokat, de a keletnémetek, ha felmérésben kérdezik őket, tekintélyelvűbbnek bizonyulnak, többen pártolják náluk az autoriterebb intézkedéseket, különösen ha a migráció ellenőrzéséről van szó. Ebben az értelemben úgy tűnik nekem, hogy van egyfajta közelség a magyar és a keletnémet hozzáállásban, de nem vagyok biztos sem a magyar, sem a keletnémet számokban, csak abban, hogy jóval autoriterebb szemlélet uralkodik, mint Németország nyugati felében.

Van számottevő mobilitás a két országfél között?

Jelentős migráció van a két országrész között, ami még nehezebbé teszi a hasonló felmérések lebonyolítását, nehezebb behatárolni a válaszadó identitását. Világos szempontokat kell ilyenkor lefektetni, például meghatározni az évet, amitől fogva valaki kelet- vagy nyugatnémetnek számít. Egy ilyen stratégia például, hogy az 1995 után született válaszadók már nem számítanak keletnémetnek. Ám ha az illető 1996-ban született, de a szüleinek erős keletnémet identitásuk van, akkor lehet, hogy ő NDK-snak érzi magát, miközben a definíciónk szerint nem számít annak. A migrációs hullámok miatt tehát bizonyos fokú torzítással járnak ezek a kutatások.

Azért is érdekel az NDK, mert lehetett volna modellkísérlet is egy posztszocialista állam sikeres európai integrációjára. Azt hinné az ember, hogy a volt NDK-ban gyorsabban átállnak a nyugat-európai gondolkodásra, de akkor úgy tűnik, nem ez a helyzet.

Nem, egyáltalán nem történik olyan gyorsan, mint ahogy számítottunk volna rá. A legközelebbi szomszéd Lengyelország, ahol látjuk, mi történik, látjuk, hogy mennyire eltolódott a politika a szélsőjobb irányába az elmúlt évtizedben, hiába van annyira közel Németországhoz és a nyugati értékekhez. Persze ez a trend Nyugaton is megvan, nem a posztszocialista országok sajátossága. Franciaországban kezdődött a Nemzeti Front felemelkedésével, ott már lassan negyven éve, hogy parlamentbe kerültek. 

Igaz ez a jobbra tolódás arra a németországi török kisebbségre is, amelyről a konferencia egyik előadója azt mondta, hogy egyre inkább az Erdogan-barát alternatív média befolyása alá került?

Részben igen, és ez a folyamat valóban transznacionális térben megy végbe – az egyik fő oka, hogy Törökországban éppen jobboldali populista hatalom regnál. Olyan török vezető került pozícióba, aki azt a nosztalgikus narratívát hirdeti, hogy Törökország nemzetközi tényezőként születik újjá, újra naggyá és erőssé lesz a török nép, amely valaha a Török Birodalmat tartotta fenn. Ez pedig mozgósítja nemcsak a törökországi, hanem a németországi törökök egy részét is, és nem csak az Erdogan-szimpatizánsoknak tetszik az a gondolat, hogy ez a török elnök végre egyenrangú félként beszélhet a nyugati vezetőkkel. Ez olyasmi, amit a török kisebbség igazán értékel. Úgy sejtem, hogy valami hasonló mehet végbe Magyarországon is, ahol Orbán Viktor kipécéz egy-egy EP-képviselőt, és őket támadja, azt sugallva a szavazóinak, hogy végre elértük ezt a pozíciót, hogy ezt félelem nélkül megtehessük. Az ilyesmi mobilizáló erőként hat, és különösen a németországi török kisebbség tagjaira, akik jellemzően alacsony státuszban vannak, kevés elismerést kapnak.

Megvan ennek a demokratikus aspektusa is, hiszen egy szinten beszélnek egymással keleti és nyugati vezetők, egalitárius kommunikációs helyzet jön létre. Ennek azonban van egy veszélyes másik oldala, hogy a radikális iszlamisták hogyan használják fel céljaik elérésére. Erdogan és más muszlim állami vezetők retorikája által akarják megmutatni, „akármit is csinálunk, ezek a nyugatiak nem fognak elfogadni minket, úgyhogy meg kell találnunk a saját módszerünket, hogy harcba szálljunk velük”. Futtatunk egy kutatási projektet, aminek a címe Német iszlám. Ebben szeretnénk azonosítani azt a vallási csoportot, amelyik még konzervatív, de nem radikális iszlamista, illetve azokat a toborzási stratégiákat, amikkel az iszlamisták sikeresen mozgósítanak valójában konzervatív demokrata embereket. Tehát megkeressük azt a vékony vonalat, amely elválasztja a radikális iszlámot a demokratikus konzervativizmustól.

Van ebből a szempontból különbség a török kisebbség egyes generációi között? 

Az ember azt hinné, hogy a követő generációk nyitottabbak, mert demokratikusabb környezetben szocializálódtak, de nem ez a helyzet. Talán azért, mert erősen nosztalgikus képük van a török kultúráról, mert soha nem tapasztaltak meg első kézből, milyen Törökországban élni. A szüleiktől, nagyszüleiktől hallott történetek az 1960-1980-as évekről szólnak, így ha megkérdezünk egy harmad-, negyedgenerációs török bevándorlót, ő jó eséllyel abban a hitben él, hogy Törökországban például még mindig nem lakhat együtt házasság nélkül egy fiatal férfi és nő. De aki a török realitásban él, látja, hogy bár szélsőjobb vezetése van az országnak, azoknak a száma, akik vallásos életet élnek, egyre csökken, a nagyvárosokban pedig kedvükre összeköltöznek, gyereket vállalnak a fiatalok házasságon kívül. A németországi török kisebbség narratívái jelenleg nem ezt tükrözik, de ez lehet, hogy megváltozik, mert 2014 óta számos új, ezúttal magasan képzett török bevándorló érkezett Németországba az agyelszívás jegyében, például kutatók, akik politikai okból próbálják elhagyni Törökországot.  Ez lehet, hogy megváltoztatja a dinamikát a török diaszpórában.

Mennyire korbácsolja fel a bevándorlóellenességet Németországban, ha terrorcselekmény történik?

Ahhoz, hogy egy terrortámadás mozgósítsa az embereket, nem is kell, hogy érintettek legyenek, elég ha értesülnek róla. A többségi társadalomban könnyen kialakulhat az álláspont, hogy ha nem lenne bevándorlás, nem lenne ez a probléma sem, ez persze hibás értelmezése a társadalom működésének. Ám ezek a cselekmények nemcsak radikalizálják az embereket, hanem szolidaritást is kiváltanak. A török bevándorlók és muszlim egyházak hivatalosságai ilyenkor Németországban a német állami, zsidó és keresztény vezetőkkel közösen ítélik el a támadást. Tehát lehet, hogy a terror a széleken radikalizál, de a balközéptől a jobbközépig inkább az összefogást erősíti.

A Qubit többször foglalkozott a klímaváltozás kiváltotta migráció kérdésével. Az intézet, ahol ön kutat, mennyire vizsgálja ezt a témát? Mit gondol, mennyire felkészült Európa?

Csak részben kapcsolódik, amit most mondok, de volt olyan kutatásunk, amely azt vizsgálta, hogyan kommunikálja a környezetvédelmi témákat a német szélsőjobb. Nekik már van egy ideológiai repertoárjuk a jövő migránsaira, hogy hogyan kell velük szembehelyezkedni környezetvédelmi ügyekre alapozva, és az invazív fajok betörését használják metaforának. Az invazív fajok elpusztítanak egy működő ökoszisztémát, a szélsőjobb pedig meglehetősen holisztikusan értelmezi az ökoszisztéma fogalmát: az etnikai közösség, a nemzet és a föld, azaz a környezet hármasságát jelenti. És aki nem része mind a háromnak, az kívül van ezen az ökoszisztémán, csak az azt fenyegető veszélyként tűnik fel. 

Érdekes ez a szimbolika, mert éppen a mainstream jobboldallal és szélsőjobbal kapcsolódik össze a klímaváltozás tagadása.

A klímaváltozás absztrakt jelenség, amivel ők foglalkoznak, az viszont környezetvédelem a gyakorlatban. Szemétszedő akciókat szerveznek, megtisztítanak egy erdőrészt stb. Az ő értelmezésükben a környezetvédelem nemzeti ügy, van is olyan szlogenjük, hogy A természet védelme a haza védelme. Tehát ők valóban környezetvédők, de a saját társadalomértelmezésükön keresztül szűrik ezt.

Szóval hogyan érzékeli, Európa legalább készül arra a menekülthullámra, amit a klímaváltozás vetít előre?

Akkor lennék magabiztos ebben a kérdésben, ha tudnám, hogy Angela Merkel kancellár marad a következő tíz évben. De mivel tudjuk, hogy jövőre lemond, annyira nem vagyok bizakodó.

Ennyire hatékony Merkel a menekültügy kezelésében?

A nyugati vezetők között ő a liberális bástya. 2015-ben ő valójában nem tárta ki a kaput Németországban, csak betartotta a szabályokat, amelyek szerint be kell engedni az embereket. Igaz, nem is zárta be a kaput, csak úgy hagyta, ahogy volt. Ma már látjuk, hogy azok a menekültek, akik akkor érkeztek Németországba, jelentős mértékben integrálódtak a munkaerőpiacra, jól teljesítenek az iskolákban, megtanulják a német nyelvet, jó végzettséget érnek el. Hozzájárultak a német gazdaság teljesítményéhez. Most vagyunk azon a ponton, hogy ezt értékelnünk kell, de ez eddig még nem történt meg. A török kisebbségnek és a többi - olasz, portugál, spanyol - vendégmunkás közösségnek is nagy fájdalma, hogy nem ismerik el. És most, hogy már tudjuk, hogy ezzel kapcsolatban hibáztunk, levonhatjuk a tanulságokat, és elismerhetjük, amit ezek a menekültek máris tettek az országért, a gazdaságért. 

A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy új megközelítésre a van szükség a migrációval kapcsolatban. Ön szerint mi lenne a helyes új narratíva? 

Korábban asszimilációról, ma integrációról beszélünk, de van egy újabb, mintegy tíz éve használni kezdett kifejezés, a hovatartozás (belonging). Az integráció feltételezi, hogy az újonnan érkezők valami olyasmibe integrálódnak, ami már ott van. A hovatartozás másképp működik: ott szerepet kap az is, hogy ki az egyén, és több önkéntes elem van benne. Ha megvan az érzés, hogy az ember tartozni akar valahová, akkor kiegyensúlyozottabbá, nyitottabbá válik ez az illeszkedési folyamat. 

A Goethe Intézet Közös utakon című konferenciájának médiapartnere a Qubit.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: