Ki a legnagyobb király? A 6. helyen: IV. Béla
Az 1206-ban született Béla az államalapító Árpád-házi vérvonalat vitte tovább, II. András magyar király és Merániai Gertrúd második gyermekeként és elsőszülött fiaként – hat testvére között találjuk a későbbi Szent Erzsébetet is. Míg apja a dicsőséges III. Béla király kisebbik fia, Gertrúd egy bajor nemesi családból, az Andechs-házból származott. Gertrúd népes családjából nővére II. Fülöp Ágost francia király hitvese lett, míg három fiútestvére a magyar udvarba került, közülük Bertold kalocsai érsek lett. A magyar urak ki nem állhatták, mert a királynál elérte rokonságának helyzetbe hozását. Az összeesküvést szövögető főnemesek végül egy pilisi vadászaton hajtották végre a merényletet a királyné ellen – ez az esemény a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb drámája, a Bánk bán alapja.
A későbbi IV. Béla részt vett az apja vezette keresztes hadjáraton, amelynek során – 12 évesen – összeházasodott Laszkarisz Máriával, a nikaiai (bizánci) császár lányával. Amikor a királlyal elégedetlen főurak Bélát szerették volna a trónra ültetni, a magyar udvar politikai okokból kezdeményezte a pápánál a válást, de Béla kitartott a felesége mellett, és külföldre menekült – aztán két évvel később, 1225-ben végül kibékült az apjával. Bélának és Máriának az 52 évig tartó házasság alatt tíz gyermeke született, köztük Szent Kinga, Szent Margit, Boldog Jolán és Boldog Konstancia, illetve a király majdani utóda, V. István is.
IV. Béla már apja életében jelentős politikai szerepet töltött be, de általában a király ellenfelei alkották udvarát. 14 évesen már Szlavóniát kormányozta, majd hat évvel később Erdély hercege lett – már ekkor megpróbálkozott az apja által eladományozott földbirtokok visszavételével, ami jelezte, hogy nem értett egyet apja birtokpolitikájával. Korai befolyását tekintve egyértelmű volt, hogy apja halála után ő lesz a király.
Buda és Visegrád várának alapítója, a kunok és jászok betelepítője
IV. Béla a trónra lépése után hamar elkezdett leszámolni apja híveivel. Kán nembeli Gyula bánt bebörtönöztette és megfoszttatta vagyonától, míg Ampod fia Dénes nádort megvakíttatta. Nem ismerte el apja harmadik feleségének, a várandós Estei Beatrix gyermekét sem, aki végül csak férfiruhát öltve tudott megszökni az országból, Béla haragja elől. A megszületett gyermek fia lesz a későbbi III. András, aki emiatt teljes uralkodása alatt legitimációs gondokkal küzdött, mivel feltételezések szerint nagyapja nem II. András, hanem valamelyik udvarbéli főúr lehetett – Béla leszámolásaiból egyesek Dénes nádort feltételezik lehetséges apaként.
A népesség összetétele uralkodása idején jelentősen megváltozott, mivel a tatárjárás (1241–1242) hatalmas pusztítással és emberveszteséggel járt. A tatárjárás előtt görög szerzetesek és muszlim közösségek is nagy számban éltek az országban, akikről a mongolok dúlása után már nem hallunk. A tatárjárásnak és az azt követő járványoknak a lakosság nagyjából 20 százaléka esett áldozatul, így IV. Béla a munkaerő növelése és az ország újjáépítése érdekében a határon túlról kívánta benépesíteni a lakatlan, elsősorban alföldi területeket. Bár a tatárjárás előtti betelepítési kísérlete még kudarcot vallott, végül keletről sikerrel hívta be és telepítette le a kunokat és a jászokat az Alföldre (Kiskunság, Nagykunság, Jászság). A románok a 12. században már megjelentek Dél-Erdélyben, számuk a tatárjárás után tovább nőtt, miként a Felvidékre érkező szlávoké is. Nyugatról németek érkeztek a határvidékre (Buda, Pozsony, Sopron és Kassa is ekkor vált német többségű várossá), de érkeztek szászok is, akik immár nemcsak Erdélyben, hanem a Szepességben is megvetették a lábukat.
Mivel IV. Béla nem tudta megvédeni az országot a tatároktól, ez korábbi politikájának felülvizsgálatára késztette. A királyi birtokok visszavételével, a visszafogott földadományozási politikával a tatárjárás előtt a királyi tekintély megerősítésére törekedett, és ehhez társult az írásbeli kérvényezés bevezetése, valamint a király jelenlétében történő leülés tilalma is – a hercegek és főpapok kivételével. A tatárjárás után a védekezőképesség helyreállítása érdekében a nemességgel való együttműködésre törekedett: kővárak építésének kötelezettségével birtokadományozásba kezdett, és támogatta a főúri magánhadseregek (bandériumok) létrejöttét.
A várépítésekben ő maga is aktívan részt vett, hozzá fűződik Buda és Visegrád várának alapítása is – az új várak azonban elsősorban nem a határvédelem szempontjából voltak fontosak, hanem az uradalmi központ szerepét töltötték be. A halálakor álló várak közül nagyjából 37 százalék volt a király kezén, míg a leggazdagabb urak jó esetben 3–4 várral rendelkeztek. Sok várost fallal vettek körül, ami szintén növelte a védekezési képességet. A királyi hadsereg növelésének szándéka állt a kunok betelepítése mögött is: korszerűtlen, nagy létszámú könnyűlovas, de csak az uralkodótól függő haderőre tett így szert – ez jól kiegészítette az uralkodó magánhadseregét, amelyet királyi szerviensek alkottak.
IV. Béla azonban hiába szeretett volna visszatérni a domaniális (földbirtokból származó) jövedelmekre építő gazdaságpolitikára, ezt nemcsak a tatárjárás előtti politikájának kudarca, hanem maga a gazdaság sem igényelte. Ez a felismerés uralkodása közepén arra késztette, hogy a regáléknak jóval nagyobb teret engedjen az államháztartásban. Emellett igyekezett értékálló pénzt veretni, de az évenkénti pénzbeváltás rendszere is megmaradt. Gazdaságpolitikájára összességében jellemző, hogy sikerrel stabilizálta a jövedelmeket, és sikerült megteremtenie az államháztartás egyensúlyát.
A bárók felemelkedése és a Margit-sziget eredete
Béla uralma a királyi tekintély megerősítésének tatárjárás előtti kísérletétől a bárók megerősödéséhez vezetett, elsősorban a várépítések és a földadományozások miatt. Fontos volt neki a királyi földek szolganépeinek – a várnépeknek és a várjobbágyoknak – a védelme, de érdemben csak lassítani tudta a királyi szerviensek familiárissá válását. Ráadásul István fiával uralkodása utolsó évtizedében zajló konfliktusa is a bárókat erősítette, akik lényegében két pártra szakadva igyekeztek minél több jövedelmet szakítani apa és fia küzdelméből. A fegyveres harcig fajuló ellentétet Szent Margit közvetítésével zárták le, amelynek köszönhetően István megtarthatta önálló udvarát Erdélyben.
Ezután kerül sor az 1267-es dekrétum kiadására, amely a bárók közreműködésével született meg. Ebben megismételték az Aranybulla nemesekre vonatkozó kiváltságait (adómentesség, bírói ítélet nélküli elítélés tilalma, külföldi hadjáratokra csak a király költségén önkéntes alapon lehet részt venni), és eltörölték a kérvény (petíció) intézményét is. Rendelkeztek a székesfehérvári törvénynap megtartásáról, ahova vármegyénként két-három küldött megjelenését írta elő – ezzel lényegében előkészítette a későbbi rendi gyűlések alsóházát.
Béla korában a nemesi vármegye szervezeti rendszere tovább épült. Általában nem a megyehatárok, hanem a belső struktúra átalakításával vált a királyi vármegye nemesi vármegyévé. Ezekben a vármegye nemeseinek gyűlése kettő vagy négy szolgabírót választott, így saját maguk bíráskodtak peres ügyeikben, de a nemesek gyűlése választotta meg a törvénynap megyei követeit is.
A kereszténység szempontjából sem volt közömbös IV. Béla, és ezt nemcsak két boldoggá, illetve két szentté avatott leánya miatt mondhatjuk. Támogatta a koldulórendek megtelepedését, különösen a domonkosokét, hiszen Margit lánya is ebbe a rendbe lépett be, és az ő kedvéért épült a nyulak-szigeti (margitszigeti) kolostor is.
Elmenekült a tatárok pusztítása elől, és lányai férjhez adásával építette nemzetközi kapcsolatait
IV. Béla uralkodását szinte a kezdetektől meghatározta a tatárjárás. Julianus barát és társai sikerrel kutatták fel a keleti magyarokat, akiket Béla Magyarországra szeretett volna csábítani, és a domonkos szerzetes eközben értesült a tatárveszélyről is, amellyel azonban Béla ekkor még nem törődött. A kunok 1239-es befogadása viszont már jelzés volt arra nézve, hogy a tatárok közelednek. A kunok által okozott károk és a földvisszavételi politika kiélezte az ellentéteket a bárókkal. Kijev 1240-es eleste után Béla megerősítette a Vereckei-hágó védelmét és a gyepűt is, de 1241 márciusában a nádor, Tomaj nembeli Dénes serege vereséget szenvedett a betörő tatároktól.
A magyar haderő mozgósítása elég lassan ment végbe: a tatár elővédek már Pest körül portyáztak, amikor a népharag a kunok ellen fordult. Az a hír járta ugyanis, hogy a kunok befogadása miatt törtek be a tatárok. A kun törzsszövetség vezetőjét, az éppen a tatárok elől Magyarországra menekült Kötönyt meg is lincselte a nép, mire a kunok dúlva és fosztogatva hagyták el az országot, ami jelentősen csökkentette Béla haderejét.
1241. április 10–11-én került sor a magyar történelem egyik legjelentősebb ütközetére, a muhi csatára. IV. Béla a Sajó partján próbálta meg feltartóztatni a tatárokat, feleakkora seregével – az ártérbe vert táborát szekerekkel vette körbe, amely kiváló lehetőséget adott arra, hogy harcban megfáradt katonáit biztonságban újrarendezhesse. A tatárok ezen körülmények között tudták a volna a legkevésbé érvényesíteni létszámfölényüket, azonban a Sajó gázlóinak őrzéséről nem megfelelő módon gondoskodó magyar sereget hajnalban meglepték a mongolok, így Béla serege vereséget szenvedett.
A király híveinek segítségével el tudott menekülni, és végül Dalmáciába távozott, azonban ez mégsem tette katasztrofálissá a vereséget, az országban megszerveződő, (kő)várakra épülő ellenállás ugyanis sikeresnek bizonyult. Ennek nagy szerepe volt a tatárok kivonulásában, bár az ország nagy részét végigpusztították.
IV. Béla nemzetközi segítséget sehonnan nem kapott a tatárjárás idején, csak ígéreteket – ez alól kivételt jelentett Babenberg Frigyes osztrák herceg, aki három nyugat-magyarországi vármegyéért cserébe minimális segítséget nyújtott a király menekülése idején.
A király a tatárjárás után lányainak házasságai révén próbált nemzetközi kapcsolatokat kiépíteni, így lányait a kijevi nagyfejedelemhez, a lengyel fejedelemhez, a halicsi királyhoz és a bajor herceghez adta, amely jól mutatta a tatárok elleni közép-európai szövetség körvonalait. Béla a háborúkban általában nem volt szerencsés, például Babenberg-örökségért (vagyis Ausztriáért) folytatott háborúba is sikertelenül szállt be. A tatárjárás előtti időszakhoz képest később már nem volt aktív a magyar külpolitika kelet felé, míg déli irányban Bulgária és Szerbia felé is sikeres volt a terjeszkedés. A Nápollyal 1269 őszén kötött szerződést két unokájának (László herceg és Mária) házasságával pecsételték meg, akik Anjou Izabellával és Anjou Károllyal keltek egybe – így került rokonságba az Anjou-ház az Árpádokkal.
A második honalapító, akinek élete végéig saját fiával kellett harcolnia
Kezdeti kudarcai és sikertelen háborúi ellenére IV. Béla megítélése manapság inkább pozitív: a tatárjárás pusztítása utáni újjáépítés miatt második honalapítóként tartja számon az utókor. Fiatalkori célkitűzéseitől ugyan messzire került, de intézkedéseinek köszönhetően a Magyar Királyság hamar kiheverte a mongol invázió jelentette csapást, sőt a tatárok későbbi visszajövetelekor már a sikeres védekezésre is képes volt.
Uralkodását számos tévhit övezi, ezek közül a legismertebb tévedés a Bélával ellenséges spalatói főesperes, Tamás leírásából származik, aki a muhi csatában elszenvedett vereségért kizárólag a királyt és a szekérvárat hibáztatta. Ma már rekonstruálható, hogy a csatáról alkotott magyar elképzelés nem volt elrugaszkodott a valóságtól: a kisebb magyar sereg egy vizenyős területen kívánta volna közelharcra késztetni a támadó tatárokat, ebben a védelemben pedig a szekérvár hasznos támaszként szerepelt volna. Az átkelők és gázlók megfigyelésére fordított elégtelen figyelem és a tatárok jó helyzetfelismerő képessége mégis a magyar haderő államalapítás óta bekövetkező legnagyobb vereségét eredményezte.
Életének utolsó évtizedét a fiával, Istvánnal való küzdelem árnyékolta be, ami 1264–65-ben belháborúba torkollott. Az országot ekkor már megosztva vezető Béla és István harcának döntő csatájára 1265 márciusában, Isaszeg mellett került sor, ahol az ifjabb király teljes győzelmet aratott. Hiába sikerült még egy hónapon belül békét kötnie fiával, a következő években tovább folytatódtak a belharcok, amelyeknek csak Béla 1270. május 3-án bekövetkezett halála vetett véget. Sírját az esztergomi ferences templom alatti területre feltételezik, de még mindig keresik.
Életét és tevékenységét több forrásból ismerjük: Rogerius mester korabeli leírásai a hazai tatárjárás legfontosabb forrásainak számítanak, de oklevelek is fennmaradtak, illetve a középkori (Kézai, Képes) krónikák is sokat írnak IV. Béla uralkodásáról és koráról. Emlékét országszerte számos szobor őrzi, a legismertebb a Hősök terén található millenniumi emlékmű oszlopcsarnokában található: itt Köllő Miklós IV. Béla-szobra alatt egy Zala György által készített dombormű is található, amely a királyt a tatárjárás utáni ország-újjáépítés során ábrázolja.
Emellett a magyar irodalomban is mély nyomot hagyott: a Katona József Bánk bánjában még csak gyermekként jelenik meg, Szabó Magda viszont már főszereplőnek tette meg Béla király című drámájában.
A szerző a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének tagozatvezetője.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: