Ki a legnagyobb király? A 8. helyen: Nagy Lajos
I. Lajos király, aki a Magyar Királyságot a 14. század második felében az egyik legjelentősebb közép-európai hatalommá alakította, 1326. március 5-én látta meg a napvilágot Visegrádon, ám nem trónörökösként született, hanem I. Károly (Róbert) király és Piast Erzsébet lengyel hercegnő harmadik fiaként. Bátyjai, Károly és László azonban még kisgyerekként elhunytak, így 1329-re Lajos került az öröklési sorrend élére. A már gyerekként is több nyelven beszélő, a csillagászat iránt érdeklődő herceg Visegrádon, a lovagi kultúra szellemében nevelkedett, ahol példaképévé az a Szent László vált, akinek kultusza később Lajos egész uralkodása alatt virágzott.
Lajos azonban nemcsak szellemi és fizikai fejlődését köszönhette nevelőinek, hanem az életét is, hiszen ők voltak azok, akik 1330-ban, a Záh Felicián által elkövetett sikertelen merénylet során saját testükkel védték a királynét és gyermekeit. A kiskorában súlyos traumán áteső Lajost – mint a trón várományosát – nagy érdeklődése övezte a környező országok dinasztiái között, és már fiatalon bevezették ezekbe a körökbe. Még nem volt tízéves, amikor már feladatokat kapott, 1335-ben részt vett I. Károly oldalán a visegrádi királytalálkozón, és a felek közötti megállapodást ő is ellátta kézjegyével.
Miután Károly meghalt, az alig 16 éves Lajos került a trónra, akit az apja által kiépített erős Magyar Királyságnak és Anjou származásának köszönhetően már a kezdetektől Európa legjelesebb uralkodói között tartották számon. Uralkodása első éveiben apja nápolyi terveinek megvalósításán fáradozott, és öccsének, András hercegnek igyekezett megszerezni a trónt. Andrást felesége, Johanna kegyencei 1345-ben kegyetlenül meggyilkolták, és miután Lajos előbb diplomáciai úton igyekezett elégtételt venni 17 éves öccse haláláért, 1348-ban és 1350-ben hadjáratot is vezetett Nápolyba – az itáliai városokon keresztül dicsőségesen vonulva ugyan sikerrel járt, de a hatalmat Magyarországról már nem tudta a kezében tartani, és kénytelen volt békét kötni Johannával. Itáliát többé már nem támadta meg, más irányban azonban igen aktív maradt a lovagi eszmény által vezérelt magyar király, aki uralkodása szinte minden évében vezetett hadjáratot.
Baráti külpolitika északnyugaton, komoly hódítások délkeleten
Lajos külpolitikáját területi kettősség jellemezte, egyrészt a Magyarországtól északra és nyugatra fekvő területekkel baráti, szilárd kapcsolatra törekedett, míg délen és keleten komoly hódító politikát folytatott, amelynek köszönhetően a Magyar Királyság területe korábbiakban nem látott nagyságot ért el uralkodása alatt. Déli expanziós politikájának legnagyobb sikerét Dalmácia megszerzése jelentette, amely egy kétéves velencei-magyar háborút követően, az 1358-ban megkötött zárai békével került újra magyar kézre. Az Árpád-korban hosszabb vagy akár rövidebb ideig magyar kézen lévő észak- és közép-dalmáciai területek, mint Spalato, Trau vagy Sebenico ugyanis a 13. század végén, a 14. század elején a magyar királyi hatalom gyengülésével párhuzamosan kerültek velencei fennhatóság alá.
Lajos azonban nem csupán a régi magyar birtokokat állította vissza, hanem annál is tovább ment, és egész Dalmáciában hegemóniára tett szert, befolyása alá vonva az egész Adriai-tenger keleti partvidékének legjelentősebb városát, Raguzát is. A dalmáciai hatalomszerzéssel Lajos az Adria urává vált, és a helyi városokat igyekezett bekapcsolni az ország gazdasági és politikai vérkeringésébe. Ennek is volt köszönhető, hogy a városi elit és hátországbeli horvát nemesség közül igen sokan váltak királyi lovaggá ebben az időszakban. Míg az Árpád-dinasztia uralkodói nagyfokú autonómiát biztosítottak a dalmáciai városoknak, addig Lajos beolvasztotta ezeket a területeket a Magyar Királyságba, és saját gazdasági-politikai adminisztráción keresztül szoros irányítása alatt tartotta a térséget.
A törököt nem bántotta, Magyarország határait nem mosta három tenger, Lajos mégis Európa egyik legjelentősebb uralkodójává vált
A déli hatalmi törekvések másik területe Bosznia volt, amelyhez dinasztikus kapcsolatok kötötték. Miután első felesége, Margit a pestisjárvány következtében elhunyt 1349-ben, Lajos újraházasodott, és Kotromanics István bosnyák bán lányát, Erzsébetet vette feleségül. Apósa ezután nemsokkal elhunyt, így felesége hozományaként megszerezte Nyugat-Boszniát, és hatalma biztosítása érdekében 1363-ban hadat vezetett erre a területre, később pedig az elűzött Tvrtko bosnyák bánt maga segítette vissza az uralomba 1366-ban. Nem csupán itt ült magyar uralkodó hűbérese a trónon a Balkánon, hanem a 14. század második felében Szerbia is erre a sorsra jutott. Miután 1355-ben elhunyt a legjelentősebb középkori szerb uralkodó, Dusán cár, az általa kiépített egységes Szerbia tartományokra esett szét. Lajos 1361-ben vezetett hadjáratával biztosította hatalmát az ország déli szomszédjában, amelyet hűbérese Lázár kenéz irányított. A király déli és keleti expanziós törekvései Dalmáciától kezdve Szerbián, Bulgárián, Moldván és Havasalföldön át felölelték a Balkán egy jelentős részét, ám uralkodása alatt sosem indított hadjáratot a térségben megjelent török ellen, akik ekkor nem jelentettek közvetlen fenyegetést.
A birodalomépítés déli és keleti formáival szemben egészen más politikát folytatott Lajos északon és nyugaton. A cseh és német trónt birtokló Luxemburgokkal, illetve az osztrák tartományokat uraló Habsburg hercegekkel kifejezetten jó viszonyt ápolt, az uralkodódinasztiák között rokoni kapcsolatok is kialakultak, és bár voltak konfliktusaik, komolyabb törésvonalak Lajos uralkodása alatt nem alakultak ki. Amikor Lajos nagybátyja, III. Kázmér lengyel király elhunyt 1370-ben, Lajosra szállt a lengyel trón, apja és III. Kázmér korábbi egyezségének eredményeként. Bár a két ország között csak perszonálunió alakult ki, tehát Magyarország partjait semmiképp sem mosta három tenger uralkodása alatt, Lajos a korabeli Európa egyik legjelentősebb királyává emelkedett.
Stabil gazdaság, urbanizáció, egyetemalapítás és a Képes Krónika megrendelése
Lajos készen kapta apjától azt a stabil gazdasági és belpolitikai rendszert, amely uralkodása alatt is olajozottan működött. Hatalmát nem gyengítették trónviszályok, és hasonló teljhatalommal kormányozta az országot és annak tartományait, mint azt apja is tette. Lajos ritkán hozott törvényeket, az országgyűlést is csak igen ritkán hívta össze, és az intézkedéseivel gyakran a szokásjogot is felülírta. Egyik legjelentősebb érdeme a magyar városfejlődésben figyelhető meg. Az uralkodó támogatta az urbanizációt, az országbíró révén saját bírói fórumot adott a városoknak, emellett pedig rengeteg városkiváltságot adott.
I. Lajos a városokat ugyanis nemcsak politikai, hanem gazdasági támaszainak is tekintette. Különösen támogatta a városok fallal való körbevételét, és ezeknek a településeknek nem kellett megfizetni a kilencedet, de más kedvezményekben is részesülhettek. Az uralkodónak nagyszabású céljai voltak, a fejlődő városok hálózatán keresztül akarta minél inkább Magyarországot bekapcsolni a nemzetközi kereskedelembe. Miután 1358-ban magyar kézre került Dalmácia, Lajos a kereskedelem és a gazdaság egyik központját is a térségben látta, így a Zára és jelentős magyar városok, többek között Nagyszeben és Pozsony között folytatandó kereskedelemre is szabadságokat adott ki.
Lajos uralkodása alatt nemcsak a gazdaság virágzott, hanem igazi kulturális fellendülés is jellemezte az országot. A gótika és a lovagi kultúra ekkor élte virágkorát, és hasonlóan közép-európai kortársaihoz, Lajos is nagy hangsúlyt fektetett a művelődésre és az oktatásra, aminek legfényesebb eredménye az első magyarországi egyetem megalapítása volt Pécsett. Uralkodása alatt nagyszabású építkezések folytak az ország több pontján, amelyek közül a két királyi központ, Visegrád és Buda kiemelendő. Erre az időszakra tehető a hazai irodalom fellendülése is, egyre több anyanyelvi szöveg keletkezett, és Nagy Lajos korában jött létre (valószínűleg az ő utasítására) az úgynevezett Képes Krónika is. A kor egyik legjelentősebb munkája pedig nem más, mint a Lajos életéről szóló egyik legjelentősebb forrás, Küküllei János királyi életrajza volt.
Utolsó éveiben igazi lovagkirályként elvonult, de a trónutódlást nem sikerült elintéznie
Lajos az 1370-es évektől kezdve kevesebb hadjáratot vezetett, és elsősorban az ország belügyeinek és a trónutódlás kérdésének szentelte a figyelmét. Első feleségétől, a fiatalon elhunyt Margittól ugyanis nem született gyermeke, míg második felesége, Erzsébet három lánnyal ajándékozta meg Lajost, akik közül csak Mária és Hedvig élte meg a felnőttkort – vagyis a király nem rendelkezett fiúutóddal. Máriát ezért már egyéves korában eljegyezte IV. Károly német-római császár fiával, Zsigmonddal, míg Hedvig a lengyel urak ellenállása miatt meghiúsult Habsburg-frigye helyett a későbbi lengyel király, II. Ulászló felesége lett. Hiába rendelkezett erős hatalommal, Lajos az 1382-ben bekövetkezett haláláig nem tudta elrendezni a trón sorsát. Mária lányát hiába koronázták királynővé, a magyar urak számára nem volt elfogadható a személye, a magyar-lengyel perszonálunió pedig Lajos elhunytával szinte rögtön felbomlott.
„Szemlélődő életet kezdett élni, elvonulva az emberi sokaság zűrzavarától, hogy jámbor cselekedeteknek éljen, s buzgó és alázatos imádságokba merüljön. És megmaradt ebben állhatatosan” – írja Küküllei János a király utolsó éveiről. Miután beszámol arról, hogy Lajos halála előtt „csodálatos üstökös tűnt fel” az égen, és halálakor „az országban oly nagy gyász támadt, hogy szinte mindenki megsiratta halálát”, a krónikás tárgyilagosan zárja a Magyar Királyságot európai nagyhatalommá emelő Lajosról szóló életrajzát: „Negyven esztendeig uralkodott, egy hónapig és huszonkét napig. - Sudár termetű ember volt, nyílt tekintetű. Haja, szakálla göndör, arca nyájas, vastag ajkú, válla kissé meghajlott.”
A szerző az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: