Ki a legnagyobb király? A 9. helyen: Luxemburgi Zsigmond
Finoman hajlott, vékony orr, hozzá illő hosszúkás arc, szürke szemöldök alatt halványkék szempár, lelógó ősz bajusz és szakáll, ívelt ajkak közül elővillanó tökéletes fogsorok, a fejen pedig korona helyett a védjegyként elhíresült fejedelmi prémsapka, amely alól félhosszú ősz haj hullámai kandikálnak ki – ezt ábrázolja az első olyan fennmaradt uralkodói portré, amelyen egy magyar király valódi arcvonásait ismerhetjük meg. Az ismeretlen festő idősödő modellje 1368 februárjában látta meg a napvilágot, mikor Luxemburgi (IV.) Károly német-római császár és cseh király negyedik felesége, Pomerániai Erzsébet fiúgyermeknek adott életet, aki a 6. században mártírhalált halt burgund király tiszteletére a Zsigmond nevet kapta.
A kis Zsigmond már születése pillanatában hátrányos helyzetből indult féltestvéréhez, Vencelhez képest, akit az apa jóvoltából kétévesen cseh királlyá koronáztak. Károly a birodalmi utódját is elsőszülött fiában látta, ennek dacára törekedett rá, hogy Zsigmond is elsajátítson minden olyan tudományt és jártasságot, amely a korszak művelt és képzett uralkodóitól elvárható. A gyermek nemcsak a Szentírást, az ókori és kora középkori keresztény teológusok munkáit ismerte, de antik szerzők műveit is, hasonlóan a római és az egyházjog alapvetéseihez. Akárcsak apja, ő is kielégíthette a matematika és a csillagászat iránti érdeklődését, megtanulta a fegyverforgatás csínját-bínját, bár minden jel szerint a lovagi tornák nem vonzották olyan szenvedéllyel, mint annak idején nagyapját, Luxemburgi János cseh királyt. Az ifjú herceg nevelésében néhány évig a ferrarai humanista, Niccolò dei Beccari is közreműködött, akinek társaságában lehetősége kínálkozott a különböző nyelvek elsajátítására és gyakorlására is a prágai udvarban: beszélt németül és csehül, megtanult latinul, franciául és olaszul, majd később a magyaron kívül feltehetően lengyelül is.
Zsigmond adottságait tekintve uralkodónak született: energikus, fáradhatatlan személyisége kiváló szónoki és tárgyalókészséggel párosult. Károly azonban hiába vezette be ötéves fiát a Brandenburgi Őrgrófságba, a tartománnyal – amelyen Zsigmondnak amúgy is osztoznia kellett fivéreivel – korona nem járt, így az apa 1378. évi halálakor csupán annak reményét hagyta középső fiára, hogy az majd egyszer I. Lajos magyar király Mária nevű lányának férje lehet. A Nagy Lajos néven is ismert uralkodó, aki kizárólag lányutódokat mondhatott magáénak, már 1372-ben elkötelezte gyermekét Zsigmond mellett, ahogy felesége, Kotromanić Erzsébet is. A két, egymással rokonságban álló fiatal egybekeléséhez 1374-ben a pápai engedély is megérkezett, és a jövőbeli házasságkötésre 1375-ben a magyar előkelők egy része is esküt tett a Luxemburg-dinasztia apraja és nagyja előtt. Ennek fényében 1379 decemberében a tizenkettedik életévében járó Zsigmondot bátyja, Vencel eljegyezte Máriával, majd átadta a magyar félnek, hogy ettől kezdve együtt nevelkedjen Lajos király udvarában nyolcesztendős jövendőbelijével, és megbarátkozzon a magyar nyelvvel, valamint szokásokkal.
Lajos király 1382-ben bekövetkezett halála után hiába koronázták meg Máriát apja végakarata szerint Magyarország királynőjévé, a hatalmat a teljeskorúvá nem érett lány helyett Lajos özvegye, Erzsébet királyné gyakorolta. A női uralom elfogadhatatlan és idegen volt a legtöbb középkori alattvalónak, az ő szemükben ugyanis az uralkodó felé irányuló legfőbb elvárásnak, a hadak vezetésének egy nő nem tehetett eleget. Az ország lakosainak egy része Mária jegyesét, Zsigmondot támogatta a magyar korona megszerzésében, ám az özvegy királyné és az ország nádora szembe fordult Lajos király akaratával, és – megszegve a Luxemburgoknak tett ígéretét – új férjet keresett Máriának. A legszélesebb támogatottságot a magyar trónra az Anjou-házból való (Kis) Károly nápolyi király könyvelhette el.
Az özvegy először Lengyelországba küldte Zsigmondot, de miután érzékelte a Károly-pártiak erejét, 1385 őszén összeházasították Máriával, a megkoronázott Károlyt pedig a következő év elején, 40 napnyi uralkodás után meggyilkolták, polgárháborúba taszítva a megosztott országot. A zendülések során Mária az ellenpárt fogságába esett, míg Erzsébetet és támogatóinak jelentős részét – Károly halálát megbosszulandó – lemészárolták.
A magyar király, aki kiépíttette a déli védelmi rendszert
Zsigmond a polgárháborús években fivéréhez, Vencel római és cseh királyhoz fordult katonai segítségért, és hadsereggel tért vissza a királyságba, majd miután 1387 elején felvette a „Magyarország kapitánya” címet, hadat indított felesége kiszabadítására. Hadjárata ugyan kudarcba fulladt, ennek ellenére a királyság világi főméltóságai és főpapjai az év márciusában úgy döntöttek, hogy véget vetnek az országban uralkodó zavaros politikai helyzetnek, és Zsigmondot teszik meg királlyá. Egyetlen feltételt szabtak az ekkor 18 esztendős ifjúnak: legyen tagja az általuk létrehozott érdekszövetségnek, más néven ligának. Zsigmond ráállt az egyezségre, így 1387. március 31-én magyar királlyá koronázták, hatalma azonban korlátozott maradt. Mikor Mária egy velencei hajóhadnak köszönhetően kiszabadult fogságából, férje már trónon ült. A végső leszámolás az uralkodópár közös ügye lett, hiszen a Károly-párt vezetőjének kegyetlen kivégeztetése Mária személyes bosszújából fakadt, míg az őt támogató 32 vitéz lefejeztetése – Thuróczy János krónikája szerint – Zsigmond nevéhez fűződött. Mária a továbbiakban azonban, bár uralkodói címét megtartotta, háttérbe húzódott, és a hatalom gyakorlásáról férje javára lemondott.
A király egyelőre külpolitikai okok miatt kénytelen volt halogatni a hatalmát korlátozó liga tagjai elleni harc megkezdését, ugyanis a királyság déli határaira kellett összpontosítania. Az 1389. évi rigómezei csatában elszenvedett szerb vereség az oszmánok erősödő betöréseit jelentette Magyarországnak. Zsigmond 1389 és 1395 között több támadást indított Szerbia, illetve Havasalföld irányába, amelyek sikere arra sarkallta, hogy egyesítse az európai lovagság elitjét, és keresztes háborút indítson a Balkán felszabadítására. Haderejének legnagyobb részét francia és burgundi lovagok alkották, de Angliából, Lengyelországból, a német területekről, Velencéből és Bizáncból is érkeztek seregek. 1396. szeptember 25-én Nikápolynál Villám Bajazid szultán állta útját a keresztény haderőnek. A két hadsereg között nem volt döntő létszámkülönbség, a keresztények azonban nemigen ismerték az oszmán taktikát. A francia-burgundi lovagok idő előtti támadását előbb a janicsárok nyílzápora, majd a szpáhik rohama söpörte el. A keresztények második harcrendjét, ahol a magyarok is álltak, a szultán tartalékban tartott lovasai oldaltámadással morzsolták fel.
A nikápolyi ütközet keresztény áldozatainak és a fogságba esetteknek a száma igen magasra rúgott. Zsigmond király sem életét, sem szabadságát nem vesztette el, a csatatérről való menekülését az odavezényelt stájer hadak vezetője, Cillei Hermann segítette, és több hónap elteltével tért csak vissza Magyarországra. A katonai kudarc után levonta a tanulságot, és védekezésre rendezkedett be az oszmánokkal szemben: a Balkánon a Magyar Királyság elleni oszmán támadást felfogó ütközőállamokat hozott létre, amelyek élére hozzá hű fejedelmeket állított. A legmegbízhatóbb ilyen állam Szerbia területén jött létre – nem kisebb várak feküdtek itt, mint Nándorfehérvár, Szendrő, illetve Galambóc. A második számú ütközőállam Havasalföld, a legkevésbé megbízható pedig Bosznia lett olyan jelentős várakkal, mint Szrebernik vagy Jajca. Az ütközőállamok az 1410-es évekig remekül működtek, ezt követően azonban új védelmi rendszer mutatkozott szükségesnek. Zsigmond ekkor kezdte el a Magyar Királyság déli határszakasza mentén kiépíteni a kettős végvárrendszert, amely az elkövetkezendő 120 esztendőben felfogta az egyre erősödő oszmán nyomást.
A liga fogságában és a Sárkányrend születése
Nikápolyból hazaérve Zsigmond elérkezettnek látta az időt, hogy az önállóságát korlátozó liga befolyását lerázza magáról. Új támogatókat, illetve híveket igyekezett maga köré szervezni, hogy egy új arisztokrácia kialakításával leváltsa a régi elitet. Annál is inkább elszánta magát a döntésre, mivel az egyetlen személy, aki az Anjou-kori arisztokráciához kötötte, vagyis felesége, Mária 1395-ben várandósan életét vesztette egy lovasbalesetben. Az özvegyen maradt uralkodó az új elit tagjait a királyi udvarban tartózkodó, köznemesi rétegbe tartozó lovagok és ifjak sorából, valamint lengyel, délnémet, stájer és itáliai származású támogatói közül emelte ki.
A liga Zsigmond törekvésében az 1387-ben kötött megállapodás felrúgását látta. Egyezségük egyik alapköve ugyanis abban állt, hogy Zsigmond idegeneknek nem adhat tisztséget, birtokot, és tanácsadóit csak az Anjou-kori arisztokrácia leszármazottaiból, azaz közülük választhatja. A „hitszegő” királyt letartóztatták, majd mégis szabadon bocsátották, mivel nemigen tudtak kiegyezni egymással egy esetleges új uralkodó személyében. 1402-ben azonban a meggyilkolt Károly fia, László nápolyi király mellett döntöttek, és 1403-ban nyílt felkelést robbantottak ki. Noha többen voltak, mint a Zsigmond-pártiak, hiányzott az összehangolt fellépés. Zsigmond támogatói, az új arisztokrácia és a városok többsége (élükön Budával és Pozsonnyal) rövid idő alatt katonai fölénybe került a lázadókkal szemben. A király mellett mindvégig kitartó Garai Miklós az uralkodó legfőbb bizalmasává, jobbkezévé, és több mint három évtizedre az ország nádorává vált, miközben Cillei Hermann lányai révén sógorságba is került az uralkodóval. Zsigmond ugyanis 1405-ben Cillei Borbálával kötött házasságot, míg a nádor a másik Cillei-lányt, Annát vette nőül.
Az országban 1404-re helyreállt a rend. Az új politikai elit és az uralkodópár szoros összetartozását jelképezte az 1408-ban, Bosznia hódoltatása után létrehozott lovagrend, a Sárkányrend, amelynek megalakulásakor a királyon és a királynén kívül 22 tagja volt, akik esküvel fogadtak egymásnak örök szövetséget. A rendtagoknak a király jelvényt adományozott, mely egy keresztet hátán viselő sárkányt ábrázolt, amelynek farka a nyakára tekeredik. 1404 után magyarok soha többé nem lázadtak Zsigmond ellen, pedig alkalmuk lett volna rá, hiszen a magyar uralkodó sokszor hagyta el akár hosszú évekre is Magyarországot, ha a világpolitika úgy kívánta.
Felszámolta a nagy nyugati egyházszakadást, és végül császárrá koronázták
A Német-római Birodalom választófejedelmei 1410-ben királlyá választották Zsigmondot, akinek a Luxemburg-dinasztia érdekeit is szem előtt kellett tartania, ezért 1412 végén elhagyta Magyarországot – első úti célja azonban mégsem a koronázóváros, Aachen volt, hanem Észak-Itália, ahol maga állt a Velencét ostromló magyar hadak élére. Az 1403. évi lázadás során a nápolyi király által Velencének átjátszott Dalmácia visszaszerzéséért folyó háború azonban magyar részről nem érte el a célját, csak újabb területi veszteségekhez vezetett, hiszen a hadjárat költségeit a magyar király úgy fedezte, hogy szepesi városokat zálogosított el II. Ulászló lengyel királynak.
Az Észak-Itáliában tartózkodó Zsigmond a három párhuzamosan regnáló pápa egyikével, XXIII. Jánossal megállapodott, hogy a következő esztendőben egyetemes zsinatot hívnak össze a Boden-tó partján fekvő Konstanzba. A konzílium fő célja az 1378 óta fennálló egyházszakadás megszüntetése, illetve az egyház reformja volt. Zsigmond és Borbála az 1414. november 8-i aacheni koronázás után, decemberben ért Konstanzba, ahol már gyülekeztek az itáliai, angol, francia, német, magyar, lengyel, svéd követek. A zsinaton megjelent a prágai egyetem teológus prédikátora, Jan Hus, azaz Husz János is, akinek tanai nem állták ki a zsinati atyák előtt a próbát: azokat eretnekségnek nyilvánították, és a prédikátorra 1415 júliusában máglyahalál várt. Husz halála után néhány nappal a király szép számú kísérettel útnak indult, hogy felkeresse az aragón uralkodót, aki nem küldött követeket a zsinatra, így hátráltatta az egyházszakadás felszámolását. Az Aragóniában sikeresen tanácskozó Zsigmond a francia uralkodó meghívására 1416 tavaszán Párizsba érkezett, ahol közvetítő szerepet vállalt az angolok és franciák között kiújuló százéves háborúban. Zsigmond az esztendő nyarán már Angliában tárgyalt, és csak 1417 elején tért vissza Konstanzba, ahol hamarjában mindenki egyetértésével sikerült egyetlen pápát, V. Mártont megválasztani.
A magyar király az 1414–1418 közötti zsinat és a hozzá kapcsolódó nyugat-európai körút sikerének köszönhetően Európa legtekintélyesebb uralkodójává vált. 1419 januárjában hatévnyi távollét után tért vissza Magyarországra, ahol az Anjouktól megörökölt és általa kibővíttetett, Buda vári királyi székhelyet uralkodása második felében a pozsonyi várba tette át, mondván onnan vízi és szárazföldi úton is könnyebben eljut a Birodalomba, avagy a Cseh Királyságba, de szükség esetén Erdély és a Délvidék is gyorsan elérhető. A Cseh Királyság trónjára Zsigmond az 1419 nyarán örökösök nélkül elhunyt fivére, Vencel után támasztott igényt. A Csehországot szinte teljes egészében kezükben tartó, Zsigmond megkoronázását ellenző huszitákkal szemben 1420 és 1431 között birodalmi és magyar seregek is több hadjáratot vezettek – eredménytelenül. Az egyezség a kelyhesek csoportjával a bázeli zsinatnak – ahová Zsigmond 1433-ban már mint német-római császár érkezett meg, egyenesen Rómából – köszönhetően jött létre, miután elfogadták legfőbb követelésüket, a két szín alatti áldozást. Mindez megkönnyítette a radikális huszitákkal, a táboritákkal való fegyveres leszámolást, amelyre 1434-ben a Prága melletti Lipanynál került sor. Luxemburgi Zsigmondot, az országai között folyton cirkáló uralkodót 1437-ben éppen út közben érte a halál, és saját kérésére első felesége mellett, Váradon helyezték végső nyugalomra. Valamennyi országát egyetlen gyermeke, Erzsébet és annak férje, V. Albert osztrák herceg örökölte.
A jóképű király, aki úgy szerette a bort, ahogy a nőket
Zsigmond hosszú életének és uralkodásának színes részleteit számos kortárs forrás, városi és zsinati krónika, emlékirat örökítette meg, de még a későbbi II. Pius pápa is szentelt neki egy fejezetet a fejedelmi jellemrajzgyűjteményében. Ezekből a beszámolókból olyan személyiségjegyek körvonalazódnak, amelyek életet lehelnek az ismeretlen mester fentebb felvázolt Zsigmond-portréjába. A középkori ízlés szerint széparcú, vonzó külsejű férfi nagy népszerűségnek örvendett a nők körében, és ez a rajongás kölcsönösnek mondható. A király szebbik nem iránti figyelme idős korára sem lankadt, ugyanakkor szigorúan megbüntette a házasságtörés hírébe keveredett feleségét, és szívét a királyné irányába csak lánya kérlelésére enyhítette meg.
A magyar korona megszerzéséért és a Luxemburg-örökség megtartásáért keményen küzdő, folyton utazó, megszállottan építkező, kockázatos katonai akciókba is belemenő király erszénye – akárcsak kortársaié – mindig üres volt, vállalkozásait csak kölcsönökből tudta fedezni, és a legmegbízhatatlanabb adósok közé tartozott. Ha tartozásaira figyelmeztették, könnyen haragra gerjedt, ilyenkor megesett, hogy méltóságáról megfeledkezve, nyugat-európai füleknek szokatlan káromkodás hagyta el ajkait. Mint a szavak embere hajlamos volt arra, hogy többet ígérjen annál, mint amennyit megtartani képes.
Előzékeny modorának köszönhetően a legszegényebb alattvalóit sem tegezte, és feszélyezettség nélkül szállt le lováról, hogy a keresztutaknál álló örömlányokkal baráti beszélgetésbe elegyedjék. Luxemburgi Zsigmond vérbeli társasági embernek számított, minden jel szerint szeretett sokat és jót enni, még köszvényrohamainak dacára is ragaszkodott a fűszeresen zsíros, bőséges koszthoz. A bort, akárcsak a mulatságot nem vetette meg. Párizsban tett látogatása alkalmával feljegyezték róla, hogy a hölgyeknek rendezett ünnepi lakomán megrészegülten pattant fel helyéről, és közönséges dalnokok módjára az asztalok elé állva dúdolgatni kezdett, majd mindenki legnagyobb megrökönyödésére ugrándozva táncolta körbe a termet.
A szerző az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: