Különbséget lehet-e tenni tudomány és áltudomány között, és ha igen, hogyan?

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

2022 áprilisában jelent meg Krekó Péter és Falyuna Nóra szerkesztésében A sarlatánok kora  - Miért dőlünk be az áltudományoknak? című kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában. Mivel mindkettőnk szívéhez közel áll a téma, rögtön tudtuk, hogy együtt szeretnénk recenzálni a könyvet, ám gyorsan kiderült, hogy nem értünk egyet mindenben. Végül úgy döntöttünk, hogy egyet nem értésünk lehető legszemléletesebb jeleként  párbeszédes formában mutatjuk be vitánkat, ezzel is jelezve a kritikus, ám egymás megbecsültségén alapuló diszkusszió fontosságát. Nem mellékesen persze azt is, hogy az egy platformonk is vitázhatnak haszonnal.

PszeudoÁdám: Láttad azt a laposföldes dokumentumfilmet?

PszeudoDani: Melyiket?

PszeudoÁdám: Amiben arról beszélnek, hogy saját fodrászszalonjaik meg rendszámtábláik vannak, hogy könnyebben egymásra találjanak a kirekesztés ellenére is. Elképesztő.

PszeudoDani: Ja igen, azt tavaly én is megnéztem. De egy új könyvben most magyarul is írnak ezekről a dolgokról.

PszeudoÁdám: A laposföldesekről?

PszeudoDani: Meg úgy általában a tudomány-áltudomány viszonyáról, a necces kutatásokról és hasonlókról.

PszeudoÁdám: A Sarlatánok korára gondolsz?

PszeudoDani: Igen-igen, a laposföldes pestisdokira. 

PszeudoÁdám: Na, azt én is pont most fejeztem be, imádtam.

PszeudoDani: Vannak erényei, az tény, de tartok tőle, hogy lesznek pontok, amiben nem fogunk egyetérteni…

PszeudoÁdám: Na, mire gondolsz? Nyilván nem a témára, kevés dolog lehetne aktuálisabb. Az elmúlt bő két évben a világjárvány eléggé rávilágított arra, hogy nem csupán elméleti, hanem gyakorlati jelentőséggel rendelkező valódi problémákról van szó.

PszeudoDani: Kicsit pontosabban?

PszeudoÁdám: Elég változatos jelenségekről van szó. Egyrészt vannak azok a dolgok, amikkel mostanában napi szinten találkozunk, például az oltásellenesség. A másik véglet mondjuk az olyan kevésbé gyakorlatias dolgok, mint a laposföld-elmélet. De a kettő között is nagyon sok minden van, a könyv meg szerintem igyekszik felvillantani ezt a változatosságot. Ufológia, lúgosító diéta, horoszkópok, lélekbúvárlás, deep fake, alternatív orvoslás. Igazi terülj-terülj asztalkám.

PszeudoDani: Jó, de nekem épp az a problémám, hogy egyáltalán egy kalap alá vehetjük-e ezeket a dolgokat. Érted, már maga az áltudomány kifejezést sem az adott elképzelések képviselői, hanem annak ellenlábasai alkalmazzák rájuk, támadólag, egyfajta bélyegként. Az is kérdéses, hogy mennyiben beszélhetünk egyáltalán „az áltudományokról” általában. 

PszeudoÁdám: Jogos, amit mondasz, persze. Szerintem a könyv első tanulmánya, ami Kutrovátz Gábor írt, pont ezt a problémát járja körbe a demarkáció kapcsán: hogyan határolható el a tudomány az áltudományoktól és a nem-tudományoktól (például a művészetektől vagy a vallástól). Elég hamar kiderült ugye, hogy nincsenek egyértelmű és világos kritériumok. Egyesek, emlékezz a Feyerabendre, odáig mentek, hogy nincs is semmiféle különbség, a tudomány bármiféle módszertani szabály nélkül, a „bármi elmegy” elve alapján működik és pusztán azért rendelkezik azzal a társadalmi státusszal, amivel rendelkezik, mert az elmúlt évszázadok során folyamatosan elnyomta és elsorvasztotta a versenytársait. Gondolom azért ennyire messzire nem mennél. Vagy anarchista lettél te is?

PszeudoDani: Nem, én sokszor inkább az árnyalatokat hiányoltam. A könyv több tanulmánya úgy tesz, mintha lennének egyértelmű és világos kritériumok. Mintha lenne a tudomány és lenne az áltudomány, ez utóbbi pedig leleplezhető lenne azáltal, hogy rávilágítunk bizonyos jellegzetességekre, amikben nem felel meg a tudományosság kritériumainak, annak ellenére, hogy a tudományosság színében próbál tetszelegni. Mintha lenne valami egyetlen közös, mindent felülíró esszenciája az oltásellenességnek, az oltásbizonytalanságnak, a laposföldeseknek, az asztrológiának és a parapszichológiának. Szerintem például az oltásbizonytalanok jelentős része semmiféle áltudományban nem hisz, egyszerűen nem rendelkeznek elegendő rálátással a tudomány tényleges működési mechanizmusaira, és azt gondolják, hogy ha bizonytalan a tudomány, akkor megbízhatatlan is, holott a tudomány mindig bizonytalan! Mindig! És tegyük hozzá, hogy a bizonytalanságra sokszor a tudomány képviselőinek kommunikációja is rátesz egy lapáttal, pontosan azáltal, hogy egy olyan tudományképet közvetítenek, mint például Boldogkői Zsolt az írásában. Aztán amikor a komplex valóság meg az emberek saját tapasztalatai nem találkoznak ezzel a leegyszerűsített tudományképpel, akkor a tudományba vetett bizalom rendül meg. Az oltáselleneség mondjuk más tészta, ott áltudományos megfontolásokban hisznek, és árukapcsolással gyakran összeesküvéselméletekben is. Politikáról ne is beszéljünk.

PszeudoÁdám: Részben jogos, de csak részben! Sokszor kissé leegyszerűsítik a dolgokat, de azért mindig ott bujkál a háttérben, hogy vigyázzunk, nem minden fekete-fehér. Nézd meg például Köteles Ferenc írását a placebohatásról meg a nocebohatásról. Ott azért nagyon szépen és kifinomultan mondják el, hogy a placebonak van helye a biomedicinában, az intézményes orvoslásban, viszont megvannak a határai. Nem mindent megoldó csodafegyver, de nem is áltudomány. Az elvárásaink ugyanis nagyon nagy mértékben képesek befolyásolni azt, hogy bizonyos esetekben ténylegesen mennyire hatásos egy kezelés, vagy fordítva, milyen mértékben jelentkeznek mellékhatások. Baromi érdekes, hogy az elme, de úgy általában az emberi test is mennyire bonyolult és rejtélyes. Itt sok minden belefér, és ezt pedzegetik is.

Krekó Péter és Falyuna Nóra (szerk.): A sarlatánok kora – Miért dőlünk be az áltudományoknak? Budapest, Athenaeum, 2022. 

PszeudoDani: Igen, de pont az orvostudomány kicsit furcsa példa, nem? A laposföldesek esetén mondhatjuk azt, hogy aki ilyeneket hisz, egész egyszerűen nem igaz dolgokat hisz, ráadásul ezekhez a vélekedésekhez mindenféle torz, ismeretelméleti szempontból hibás mechanizmusokon keresztül érkezett. De mi van mondjuk a hagyományos kínai orvoslással? Végső soron bármiféle orvoslás célja az ember egészségének elősegítése, a fájdalomcsillapítás esetén például az egyén szubjektív érzeteinek módosítása. Bármi éri el a kívánt hatást és működik, az megfelelő, nem?

PszeudoÁdám: Abban nem vagyok annyira otthon, de hagyományos kínai orvoslásról a Boldogkői ír dolgokat. Persze ja, lényegében annyit, hogy aki ebben hisz, az idióta, mert a tudomány megmutatta, hogy kamu. Ez még nem is túl sok.

PszeudoDani: Pontosan, ez elég problémás. A hagyományos kínai orvoslást egy szintre helyezni a laposfölddel vagy mondjuk, hogy az egészség témájánál maradjunk, az auratisztítással, azért furcsa, mert itt egy olyan alternatív rendszerrel van szó, ami intézményes sztenderdjeit tekintve a nyugati biomedicinához áll közel. A fő kérdés ráadásul, hogy mennyire ítélhetünk meg egy, a nyugatitól eleve eltérő rendszert a saját kritériumainkkal. Az orvoslás esetén a cél valóban az, hogy a világ egy „helyes” leírását nyújtsa, beilleszthető legyen abba a naturalista keretrendszerbe, amiben a nyugati orvoslás dolgozik? 

PszeudoÁdám: Mondjuk.

PszeudoDani: Akkor a hagyományos kínai orvoslás nem teljesít olyan jól.

PszeudoÁdám: Ha csak annyi, hogy segítséget nyújtson? 

PszeudoDani: Akkor meg a nyugati orvoslás is sokszor meglehetősen rosszul teljesít. És most nem is az egészségügyi rendszerben valószínűleg mindannyiunkat ért negatív tapasztalatokra gondolok, hanem arra, hogy a nyugati orvoslásban a tünetek agresszív megszüntetése, az invazív kezelések sokszor éppen az embert, annak pszichoszociális beágyazottságát hagyják figyelmen kívül.

PszeudoÁdám: Jó, de amikor egy olyan gyakorlati problémáról van szó, hogy kihez forduljon az ember egy tünettel, akkor válaszokat akarunk, nem ilyen ez-is-az-is-amaz-is jellegű tétlenkedést. 

PszeudoDani: De a valódi kérdés azonban szerintem akkor is inkább az, hogy milyen módon gondoljuk kivitelezhetőnek azt, hogy az emberek felelősen tudjanak választani, és azért gondolják azt, hogy a tudomány minden hibája ellenére alapvetően jobb megoldás, mert tényleg ezt gondolják, nem pedig pusztán tekintélyérvek miatt, vagy mert sietniük kell. Vagyis amiatt, hogy milyen tudományképpel rendelkeznek. Falyuna Nóra az egyik tanulmányában ad egy listát az áltudomány leleplezésére, amivel nekem elég sok problémám volt.

PszeudoÁdám: Jó, persze, nyilván nyelvileg, érveléselméletileg nem igazán lehet elválasztani a tudományt az áltudományoktól, nagyon sok az átfedés. De azért orientál, nem? Nem kell mindenbe belekötni.

PszeudoDani: Nem. A lista pontjainak gyakorlatilag a tudomány sem felel meg, számos olyan áltudomány van, ami pedig igen. Ha pusztán ennek alapján akarjuk megtenni az elválasztást, akkor tulajdonképpen a saját prekoncepcióinkat erősítjük meg. Viszont akinek nincsenek ilyen prekoncepció, ismeretelméletileg nem tudja elválasztani a tudományt az áltudománytól, illetve ezek fokozataitól, annak nem hiszem, hogy ez segít. Ezzel persze nem azt tagadom, hogy tipikusan lennének bizonyos különbségek, de mégis, sokszor nincsenek. A lista például ilyen áltudományt leleplező tulajdonságként említi az anyagi érdekeltségeket. Na most akkor ennek alapján a gyógyszeripar, a big pharma, illetve az általa támogatott kutatások nem tudományosak, egy szinten lennének a Boldogkői által kárhoztatott homeopátiával? Nem hiszem. Tehát akkor egyes esetekben, mondjuk amikor egy auratisztító készüléket akarnak rámsózni, akkor gond az anyagi érdekeltség, más esetekben viszont nem. Én nem gondolom, hogy ez túlságosan nagy segítséget jelentene gyakorlati helyzetekben.

PszeudoÁdám: Értem, persze. De akkor sem mondhatjuk mindig ezt, nem? Mármint, hogy „fene tudja”, meg nincs is különbség.

PszeudoDani: Nézd, az előbb említettem a parapszichológiát, ami nem jelenik meg a kötetben, azonban érdekes példa az áltudományokra, ugyanis, egy olyan, az akadémikus tudomány határvidékén lévő törekvésről van szó, ami nagyon szigorú, sokszor a tudományos diszciplínáknál szigorúbb módszertannal igyekszik vizsgálni olyan jelenségeket, amik kívül esnek a klasszikus pszichológia, illetve fizika határain. Az, hogy a parapszichológiát áltudománynak tartjuk, nem annak köszönhető, hogy nem felel meg bizonyos módszertani vagy akár intézményes sztenderdeknek, hanem egész egyszerűen nem illeszthetőek bele a jelenlegi tudományok kereteibe ezek a jelenségek. Alapvetően kellene újra rajzolni az egyes diszciplínák külső és belső határait, és amíg ez nem elkerülhetetlen, addig ezt pusztán néhány ellentmondásos eredmény alapján nem akarják megtenni a tudósok. Másrészt meg igen, ott van az is, hogy a tudomány maga is egy rejtélyes katyvasz. Ha valami nem hozza az összes elvárt karakterisztikus tulajdonságot, az megy a szürkezónába. De a szürkezóna, a határterület, a peremvidék a tudomány és áltudomány közt van. Azzal foglalkozni kell.

PszeudoÁdám: Na ebben végre egyetértünk! Szerintem is nagyon sok minden ott dől el. Ha valaki egy mindenki által megvetett területen mozog, mint például a laposföld, akkor annak oka van, hogy felvállalja, őket még az áltudósok is lenézik. De mégis odasodródnak az emberek, és nem hinném, hogy a nyelvi, vagy retorikai fogások miatt. Nagyon sokszor szomorú, derékba tört sorsok vezetnek egy-egy ilyen csoporthoz. Vajon hány személyes trauma vezet a laposföldhöz és az oltástagadáshoz? 

PszeudoDani: Persze. Sok minden közrejátszik.

PszeudoÁdám: Megvagy! Látod? De most komolyan, hogy fogod ezt az érzékenységet, a milliónyi, rétegzett distinkciót, lekövethetetlen taxonómiát, multidimenzionális kritériumrendszert, meg hát magukat az emberek mögött álló személyes traumákat prezentálni egy populáris kötetben? Érzed, mi a gond, ugye?

PszeudoDani: Nem. Ezért is mondtam az előbb, hogy az a kérdés, hogy milyen módszerekkel, milyen szinten gondoljuk kezelhetőnek ezt az egész problémahalmazt. A valódi potenciál szerintem nem a rövid távú megoldásokban van, hanem azokban, amik ezt az egész problémát a gyökerénél igyekeznek kezelni, és már a közoktatásban megjelenő tudományképpel igyekeznek valamit kezdeni. Zemplén Gábor páros tanulmánya erről szól: az első blokkban megmutatja, hogy történetileg hogyan alakult ki az a tudománykép, ami ma is megjelenik az oktatásban. Amit te is meg én is kaptunk. A harmadik blokkban pedig normatívan tesz javaslatokat arra, hogy milyennek is kellene lennie egy korszerű tudományképnek az oktatásban. A kulcs azt gondolom, hogy ebben rejlik.

PszeudoÁdám: Ja, persze, majd jobb lesz 30 év múlva. De egyrészt a probléma most van itt, nagyon élesen, mondhatni húsbavágóan, és emberéletekben mérhető. Másrészt egy konkrét, 2022-es populáris, ismeretterjesztő könyvön kell nekünk számonkérni az elmúlt évtizedek botrányos oktatását? Nem hinném. Nyilván az iskolában mindenki megtanulja, hogy a tudomány az tudomány, az adat az adat, aztán kész, ezért is gondolják azt sokan, hogy ha a tudósok belefutnak egy irgalmatlan pofonba a kutatás során, akkor ennyi, mennek a levesbe. De ezt nem lehet egy könyvvel megváltoztatni. Igaza van a Zemplénnek abban, hogy a teljes rendszert kell átalakítani. Az meg idő és energia, generációs kérdés. Attól még ez jó és hasznos kötet.

PszeudoDani: Persze, ne érts félre, én sem ezt kértem számon, hanem arra igyekeztem rávilágítani, hogy ezek a leegyszerűsítések nem biztos, hogy a legműködőképesebbek még a rövid távú probléma kezelésének esetében sem. Eleve egy olyan homogén laikus közönséget feltételez, ami nem létezik.

PszeudoÁdám: Jó, de azért az is kérdés, hogy az emberi megismerés és reflexió korlátai mennyire teszik lehetővé azt, hogy egy nem szakmabeli olvasó figyelméért más könyvekkel és tartalmakkal versenyezve egy ilyen reflektáltabb tudományképet vezessünk be. Hegedüs Andrea és Krekó Péter például pont arra világítanak rá, hogy csomó kérdés itt nem logikai, ismeretelméleti, vagy épp filozófiai, hanem szociálpszichológiai. Ahogy mondtam, az emberi elmét könnyű becsapni, mi több, az ember nem mindig cselekszik racionálisan, de még csak a „racionalitás” jelentése sem teljesen tisztázott. Számos példa van a motivált tudománytagadásra, hogy az ember inkább a saját identitását, csoportját védi, mint az episztemikus érdekeit. Lehet nem is erre kell rámenni akkor.

PszeudoDani: Ja, de ha már úgy építik fel a kötetet, hogy az első blokk tanulmányaiból kapunk egy átfogóbb elméleti képet a tudomány és az áltudomány elhatárolásának problematikájáról, az áltudományok pszichológiájáról és retorikájáról, a második blokkban pedig konkrét esettanulmányok szerepelnek, akkor elvárhatunk némi extra reflexivitást. Maga a struktúra jó, de meg kell jegyeznem, hogy az esettanulmányok minősége és relevanciája némileg ingadozó volt, ahogyan erre már utaltam is.

PszeudoÁdám: És a harmadik rész? 

PszeudoDani: Mi van vele?

PszeudoÁdám: Azért tény, hogy az 18 fejezet után nagyon jó volt egy kisebbfajta összegzés a végére, hogy mit láttunk, miket mondtak meg állítottak a szerzők. Ritka azért, hogy arra is gondolnak a szerkesztők, hogy itt mégis csak egy gyakorlati problémáról van szó, amihez össze kell rántani a végén a dolgokat. Jól mutatja ezt Hanula Zsolt cikke a tudományos újságírásról: hiába a rengeteg elméleti fejezet, azért, amikor egy-egy konkrét példával szembesülsz, és érthetően, illetve röviden kell róla írnod, akkor jönnek a problémák. Valahogy fel kell ismerni az áltudományokat, meg kell velük küzdeni, le kell leplezni őket. Kellenek a végén a fogódzok, meg jó, hogy megkapargatták a tudományos közösség felelősségét is a közérthető kommunikáció kapcsán. Mondjuk először nem esett le, hogy milyen inokulálásról van szó, de paródiának tényleg jó.

PszeudoDani: Mindenesetre nehéz belőni ezt a populáris-szakmai arányt és réteget. 

PszeudoÁdám: Naná! De szerintem nem azért nehéz, mert rosszul álltak hozzá, hanem azért, mert eleve Magyarországon minden szakma nagyon pici, és emiatt nehéz éles határt húzni tudománykommunikáció, popularizáció és konkrétan szakmai könyvek közé. Lásd például a Mérő-tanulmányt. „Amikor én még matematikus voltam”, mondja, aztán belefutott a bölcsészekbe, onnan meg véletlen a mindennapok pszichológiájába is. De hogy lehet már olyat mondani, hogy milyen pozitív, az élet elkerülhetetlen velejárója az atyai pofon? Ez annyira félreérthető. Nyilván az olvasókat sem kell félteni, ők is megkapták az atyait, aztán felnőttek, mondhatnák. De azért ezek nagyon káros dolgok, amikkel többet kellene foglalkozni.

PszeudoDani: Igen, ez egy komoly hiány. A horoszkópoknál több kárt okoznak a berögzült szülői minták, az egymást alátámasztó és segítő gyakorlatok, amikből nehéz kilépni.

PszeudoÁdám: De ha ezen túllépünk, akkor szerintem izgalmasak és aktuálisak a témák, közérthető a nyelvezet (még csak azt sem mondanám, hogy hellyel-közzel, mert tényleg jó), jó a felépítés, meg na, jó kézbe venni a könyvet, kevés a hivatkozás, az akadémiai sallang. A nagyobbik lányom pedig imádja, hogy sárga a borító. Mondjuk az durva, hogy a kétéves meg az utcán felismeri a plakátot, hogy „apa, könyv”, talán kissé túltolták a marketinget.

PszeudoDani: Azért a pestisdoktor is kicsit hatásvadász, nem?

PszeudoÁdám: Mindegy, ne kezdjük újra.

Krekó Péter és Falyuna Nóra (szerk.): A sarlatánok kora – Miért dőlünk be az áltudományoknak? Budapest, Athenaeum, 2022. 

A cikk szerzői az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport tagjai.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: