Aki ma Magyarországon gyereket akar szülni, az a családpolitikai intézkedések révén legfeljebb anyagi jellegű támogatásra számíthat, de a mentális egészség megőrzését segítő szociális védőháló hiányzik, így az állam gyakorlatilag magukra hagyja a nőket a csecsemőgondozás jelentette kihívásokban. Többek között erre a megállapításra jutott Takács Erzsébet, az ELTE TÁTK Társadalomelmélet Tanszékének vezetője, aki tavaly közzétett kutatásában azt vizsgálta, hogy mennyire kapnak támogatást a nők a szülés körüli időszakban.

Takács alapvetően interjús kutatást végzett, de az eredményeit elméleti és történeti keretbe is beillesztette. Tanulmánya arra mutat rá, hogy az állam szerepvállalásának visszaszorulásával és az intézményes szakértői tudás leértékelődésével a rendszerszintű gondolkodás is háttérbe szorult. Nincs olyan intézmény, vagy legalábbis eltűnőben van az a szakmai közeg, amely a kisgyermekes nők segítésén ilyen léptékben gondolkodna.

A 20. század egyik nagy vívmánya volt, hogy minden segítő szakma autonóm cselekvőkké igyekezett formálni az általa támogatottakat. Ez a célkitűzés persze azzal járt, hogy az egyének elfogadták az olyan univerzális értékeket, mint a tudományos igazságosság, és ezzel együtt képessé is váltak a kritikai szemléletre, például meg tudták kérdőjelezni a konvenciókat. A rendszerszintű szakmai gondolkodás eltűnésével ezek a célok is elhalványulnak.

Az állam visszaszorulása és a szakmaiság megkérdőjelezése oda vezet, hogy a rendszerben részt vevő segítők autoritása gyengül, és emiatt a segítők állandó igazolási kényszerben vannak. Az orvos, a védőnő, a szociális munkás tudása és szándékai sokszor magyarázatra és igazolásra szorulnak az adott szituációban, és ez meglepő módon a segítő pozícióban lévő személyek kontrolligényét növeli.

De nemcsak az állami intézményrendszer tűnik el a szülő nők életéből, hanem a család is visszahúzódik, ami szeparációhoz és magányhoz vezet az érintetteknél. Azzal, hogy a szakmai és családi segítség hiányossá válik, mind az érintett nőknek, mind a még tipikusan állandóan jelen lévő védőnőknek meg kell küzdeniük. A hiányok betöltése már megkezdődött: a piaci szolgáltatások megjelentek ott, ahonnan kivonult a család és az állam. A szoptatási tanácsadás, korai fejlesztés, gyógytorna, alapozó torna, beszédindítás, pszichológiai tanácsadás mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a kérdéseikkel és nehézségeikkel egyedül maradt nők válaszokat kapjanak. Ugyanerre alakulnak ki az önsegítő csoportok is, például a formálisan is megalakult, vagy csak Facebook-csoportokban létező mamakörök.

Külön probléma, hogy ebben a keretrendszerben a professzionális segítők sem kapcsolódnak össze egymással: a szülészet, a gyerekorvos, a védőnő, a bölcsőde csak esetlegesen érintkezik, és az önsegítő csoportokban vagy a piacon megszerzett információ vagy segítség csak még esetlegesebben kapcsolódik össze ezekkel a rendszerekkel.

A szülés az orvosoknak technikai kérdés, hiányzik a szolidaritás

Mint Takács kutatásból kiderül, nem sokan foglalkoznak a szülés körül felmerülő szolidaritáshiánnyal, mert a legtöbben ezt csak egy epizodikus időszaknak tartják: a közvélekedés szerint túl kell esni ezen az egy-két éven, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Ráadásul legtöbben ezt egy technokrata, orvos-beteg viszonyrendszerben írják le, és nem látják benne a társadalmi dimenziót, miközben nagyon erős a „jó anyával” szembeni elvárás a társadalomban, és ezért nem is szokás az anyasággal járó nehézségekről beszélni. A kutató szerint azonban éppen ezek a tényezők rejtik magukban a problémát.

A technokrata, orvos-beteg viszony oda vezet, hogy a szülés körül eltűnik az empátia és jellemzővé válik a páciens tárgyiasítása. Jól mutatja ezt, hogy 2018-ban Magyarországon 41 százalék volt a császármetszések aránya, miközben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 10–15 százaléknyi esetet tart természetes okokból indokolhatónak. A magyar szülészeteken jellemzően az orvosi problémát akarják orvosi eszközökkel megoldani, és nem a szülést végigkísérni. Ebbe a rendszerbe nehezen integrálható a társas támogatás és az együttérzés gyakorlata, pedig évtizedek óta ismert tény, hogy a szülésben részt vevők természetessége, valódi jelenléte, tájékoztatása a szülő nő hormonháztartására is jó hatással van. Igaz ez mind az apa jelenlétére, mind pedig az orvos és a szülész hozzáállására.

Takács szerint a „jó anya” mítosza azt a problémát hozza magával, hogy a kórházak elvárják a nőktől a szüléshez kapcsolódó tudást és felkészültséget. Ez azzal is társul, hogy az intézmények szűkszavúan informálják a szülés előtt álló nőket, és így informális úton kezdenek terjedni a hírek és tapasztalatok. Ebbe az űrbe jellemzően civil szervezetek is belépnek mind tájékoztató, mind érdekképviseleti szerepben.

Sok anya úgy érzi, teljesen magára maradt

A kutatásban az anyák mellett 15 szakértővel, orvossal, védőnővel készítettek mélyinterjút, amelyek alapján a kutatók azonosították a legkomolyabb problémákat. Az elsődleges az, hogy sok anya a szülés után is úgy érezte, hogy teljesen magára maradt: sem a szoptatáshoz, sem az újszülött ápolásához nem kapott elegendő segítséget. Sőt, többen azt tapasztalták, hogy kifejezetten lekezelő, hárító, elutasító a rendszer a nőkkel szemben. Az egyik interjúalany, egy nógrádi kismama például a következőt mesélte:

„[A legnehezebb] az volt, hogy császár után rögtön hozták a babát, mármint úgy volt, hogy én magamhoz tértem, mozdulni még nem nagyon tudtam, de már megkaptam a babát, és ott hagyták, tehát ők elmentek, és nekem kellett valahogy megoldanom, hogy szoptassam és próbáljak valahogy úgy fordulni, hogy jó legyen. Az ugye kicsit nehéz volt, mert nagyon fájt a seb.”

Pedig sokan először szülnek, és semmit sem tudnak arról, hogyan kellene egy ilyen életbevágó kérdésre választ találni. Megoldások vagy a családból érkezhetnek, ha van ott elég tapasztalat, vagy pedig a piac kínálja fel azokat jó áron – ma már rengeteg helyen elérhető például fizetős szoptatási tanácsadás. Takács szerint a lényeg az, hogy a rendszeren kívüli erőforrásra mindenképpen szükség van.

Azt is megfigyelték, hogy a szülészetek lefelé, a védőnőkre vagy esetleg a gyermekorvosra tolják a csecsemőápolással kapcsolatos kérdések megválaszolását, miközben nem biztos, hogy az ehhez szükséges tudás náluk teljeskörűen megvan, például a szoptatással kapcsolatban. Ráadásul, ha egy gyermekorvos szeretné is megszerezni a kiegészítő szaktudást, a rendszer akkor sem támogatja, csak a hivatástudat és a segíteni akarás nyújt ehhez motivációt.

Nem meglepő módon a rendszerből fakadó hiányosságok következménye, hogy kimutathatóan rövidebb ideig szoptatnak az alacsonyabb végzettségű nők, akik kevesebb támogatást tudnak maguknak szerezni. Ezzel megmutatkozik az első olyan hátrány, amely a gyermeket a társadalmi helyzete miatt éri. Van persze ellentétes jelenség is: a mélyebb szegénységben élő anyák jellemzően addig szoptatnak, amíg tudnak. Ők általában nem tudnak a szoptatás helyett minőségi tápanyagot beszerezni, így tudják, hogy azzal teszik a legjobbat, ha minél tovább halasztják a leválasztást.

Szétfoszlott a védőháló

A magyar védőnői háló az egész világon egyedülálló abban, hogy az egészségügyi és a szociális rendszerhez is kapcsolódik, azonban Takács kutatása szerint erre nagyon kevés erőforrás jut. Ennek az eredménye, hogy mára több száz település maradt védőnő nélkül.

Ráadásul a társadalmi viszonyok is megváltoztak: megnövekedett a gyermeküket egyedül nevelő anyák száma azokban a szegregátumokban, ahol a legnagyobb szükség lenne a segítségre, mert a férfiak vagy a fővárosba, vagy külföldre járnak dolgozni. Fokozza a nehézségeket, hogy az ilyen helyeken élő családok bizalmatlanok az állam képviselőivel szemben, és viszonylag gyakran költöznek, mert nekik ez már a valamivel jobb körülmények ígérete miatt is megéri. Még ha sikerül is kapcsolatot kialakítaniuk védőnővel, egy ilyen helyzetben az is megszakad. A budapesti védőnők inkább a lakhatási szegénységet és a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök hiányát észlelik. A kutatás szerint a védőnők a párkapcsolati problémákat és a családon belüli erőszakot is csak korlátozottan tudják kezelni, pedig gyakran tapasztalnak ilyesmit.

Évente 15–18 ezer spontán vetélés történik Magyarországon. Ezeknek a vetéléseknek a 30 százaléka már középidős vagy megszületett magzatot érint. Ám az ezzel szükségszerűen együtt járó lelki megrázkódtatás kezelésére sincsenek felkészítve a védőnők, és az állam máshogyan sem biztosít hatékony pszichés segítséget az érintett nők számára. Már-már morbidnak hat, hogy a magzatukat halva megszülő nőket gyakran teszik egy kórterembe a műtéti úton egészséges gyermeket szült anyákkal. Vagyis annak a nőnek, aki éppen elveszítette a gyermekét, azt kell néznie a kórházban, hogy egy másik nő a gyermekét szoptatja, ápolja.

A fejlődési rendellenességgel születő gyermekek helyzetére sincs igazán rendszerszintű megoldás, de a pszichiátriai problémákkal küzdő nők és a magyarul nem beszélő külföldi anyák sem kapnak hatékony segítséget, a romákkal kapcsolatban pedig több szakember említette, hogy a legtöbben csak feketén tudnak dolgozni, így a társadalombiztosítási ellátásokra nem, vagy csak korlátozottan válnak jogosulttá, ami további nehézségekhez vezet az életükben.

A kutatás azt is megállapítja, hogy mára legalább már az nem jellemző, hogy a nagymamák beleszólnának a nevelési kérdésekbe, de ez valószínűleg éppen arra mutat rá, hogy mennyire magukra hagyottak lettek a nők ebben az életszakaszban.

Ezeket a folyamatokat és jelenségeket tetézi, hogy sok család megkérdőjelezi a védőnők tekintélyét és meglévő szaktudását is. Az viszont kellemes meglepetésként emeli ki a kutató, hogy a védőnők mindezek ellenére mégsem ítélik el a nők csecsemőgondozással kapcsolatos kiegészítő internetes tájékozódását, hanem pozitívan nyilatkoztak arról.

A rendszerszintű segítség hiányát a csoportok pótolhatják

A magyar társadalom alapvetően az anyákat tartja felelősnek a gyermekek gondozásáért, ellátásáért, így előáll az önfeláldozó és pótolhatatlan anya mítosza. Ez azzal is jár, hogy a sokszor a piac által kínált szolgáltatások beszerzése sem felvállalható a nők számára. Vannak azonban olyan, szakértőinek tekintett területek, amelyekről az derül ki, hogy már megtört ez a tabu – ilyen a sokat emlegetett szoptatási tanácsadás vagy a fejlesztőtorna is.

A piaci szolgáltatások mellett megjelentek az online önsegítő csoportok is, amelyek pozitív színben tűntek fel a kutatásban, de Takács mégis fontosnak tartja annak megemlítését, hogy a mentális támogatás és a hasznos információk mellett az ilyen felületek közvetíthetnek téves információkat, és vezethetnek mentálisan káros versengéshez, összeméregetéshez is.

Az állami, rendszerszintű segítség hiányát talán a valódi csoporttá alakulás tudja a leghatékonyabban pótolni. Takács úgy találta, hogy ez a folyamat akkor indul be a legkönnyebben, ha azt egy szakértő anyuka (orvos, védőnő) facilitálja, vagy ha speciális nevelési szükséglet, valamilyen betegség (látássérülés, Down-szindróma, autizmus) köré szerveződik a csoport, esetleg akkor, ha az érintett anyáknak vannak speciális nevelési elképzeléseik (erre példa a hordozós anyukák csoportja). Mindez azonban különösen nagy erőforrást igényel azoktól a nőktől, akik alapvetően egy nagyon erőforráshiányos élethelyzetben vannak.

Tehát a rendszerszintű hiányosságokat vagy egy-egy elkötelezett szakember igyekszik sziszifuszi munkával pótolni, vagy a piac kínál ezekre megoldást azoknak, akik megengedhetik maguknak, legrosszabb esetben pedig a rendkívül nehéz helyzetben lévő nőkre marad, hogy oldják meg maguk a problémáikat.

A szerző a TASZ Regionális Programjának koordinátora, korábbi cikkei itt olvashatók. A cikkben a szerző nem a TASZ véleményét fejti ki.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: