1981 és 2017 között az európai mezőgazdasági területek felén lényeges mértékben csökkent a talajnedvesség a vegetációs időszak javát jelentő nyári félévben, de az éves átlagok alapján a negatív tendencia szinte az egész kontinensen megfigyelhető – derül ki a European Journal of Agronomy folyóiratban megjelent friss tanulmányból.

Az ELTE Természettudományi karának Pinke Zsolt által vezetett kutatócsoportja naprakész agráradatbázisok és az elmúlt négy évtized terepi vizsgálatainak eredményei alapján kimutatta, hogy a vizsgált időszakban a legkomolyabb mértékű csökkenés Kelet-Európában, Ukrajnában, Moldovában és Romániában történt, míg Észak-Európa szenvedte el a legkisebb mértékű veszteséget.

Nem meglepetés, hogy az alpesi, a balti és a nyugat-balkáni országok termőföldjei a legnedvesebbek, a legszárazabb földek pedig a mediterrán és a kelet-európai régióban találhatók. Az utóbbihoz tartoznak a magyarországi agrártájak is, annak ellenére, hogy a Kárpát-medencét nem sújtotta az elmúlt két évezred legtartósabb európai aszályhulláma. Az ideit megközelítő szárazság legutóbb 2015-ben csapott le az országra.

Nedvességi faktor

A magyar kutatók szerint a termésátlagokat limitáló tényezők közül a talajok nedvességtartalmának csökkenése az egyik legfontosabb faktor, Franciaországtól Ukrajnáig.

A talajnedvesség nem más, mint a felszínről a talajba leszivárgó, illetve a talajvízből felszívódó, a talajszemcsékhez tapadó és a szemcsék közötti résekben előforduló víz. A talaj nedvességtartalma, különösen a talaj felső néhány deciméterében, érzékenyen reagál a hőmérsékleti változásokra és a csapadék szezonális eloszlására. Ez azért meghatározó, mert a lágyszárú növények nagy része a legfelső talajrétegből veszi fel a vizet: a termesztett gabonafajták gyökérzetének fele például a talaj felső 15 centiméterében fejlődik ki. Nem véletlen, hogy az agrártudományok a klimatikus tényezőkre való érzékenysége és a növények fejlődésére gyakorolt hatása miatt a talajnedvességet gyakran az aszály indikátoraként értelmezik.

„Az országos termésátlagok alapján elvégzett számítás eredményei azt mutatják, hogy a talajnedvesség ingadozása az európai mezőgazdasági területek kétharmadán jelentős hatást gyakorolt a búza termésátlagaira. Azért fontos hangsúlyozni, hogy országos termésátlagokat használtunk, mert ilyen nagy területi egységet lefedő átlagok hajlamosak elfedni a regionális különbségeket. Mindenesetre, a talajnedvesség és a búza termésátlaga között szinte mindenütt pozitív kapcsolatot találtunk, a legszorosabb összefüggés pedig Spanyolországban, Törökországban és Moldovában mutatkozott” – magyarázta az eredményeket a Qubitnek Pinke.

A talajnedvesség a búzánál is jobban befolyásolja a kukorica termésátlagait. „Ez elsősorban a növény életciklusával magyarázható, hiszen, szemben az őszi vetésű búzával, a kukoricának át kell vészelnie az év legmelegebb és aszályra leginkább hajlamos szakaszát. Másrészt, mivel trópusi eredetű, a növény gyökérzónája a búzáénál sokkal sekélyebb talajrétegben koncentrálódik, és sokkal érzékenyebb is a talajnedvesség változásaira. Ezzel összhangban a dél-európai országok többségének kivételével a kukoricatermés-átlagok szinte mindenütt a talajnedvesség ingadozásától való komoly függést mutatnak a vizsgált időszakban. A mediterrániumban azért nem látunk jelentős kapcsolatokat a talajnedvesség és a kukorica termésátlaga között, mert a termesztett kukorica nagy részét öntözik” – mondta a kutató.

Az alábbi két térkép a fenti összefüggések alapján azt mutatja, hogy mely térségekben korlátozhatta jelentős mértékben a búza és a kukorica termésátlagait a szezonális – április-júliusi, illetve július-augusztusi – talajnedvesség drasztikus csökkenése.

Költöző gabonaföldek

Pinke és munkatársai már korábban kimutatták, hogy a globális éghajlatváltozás az elmúlt évtizedekben északi irányba tolta a termőterületek és termésátlagok növekedési súlypontját. A Dél-Európában és a Balkánon az elmúlt évtizedekben tömegesen hagytak fel a termelők a szántóföldi búzatermesztéssel; ezzel párhuzamosan Észak-Európában, a német, a lengyel és a kelet-európai síkság északi részein növekedett a kenyérgabona vetésterülete.

A talajnedvesség általános csökkenés miatt azonban legfeljebb átmeneti megoldást jelent a földművelés kezdetei óta alkalmazott termény- vagy művelésiág-váltás. A klímaváltozás ugyanis alaposan megbolygatta a mérsékelt övi kontinentális éghajlat csapadékeloszlását. Így a késő őszi, téli és kora tavaszi időszak csapadékhiánya miatt egyre többször elmarad a talajok nedvességpótlása olyan területeken is, ahol az éves átlag változatlan marad.

Pinke és munkatársai szerint vannak azonban olyan alkalmazkodási technikák, amelyek jelentős mértékben hozzájárulhatnak a talajnedvesség megtartásához. A vetéskor megnövelt tőtávolság, a szántásmentes, minimális talajbolygatással járó talajmunkák, a mulcsozással és más takarással operáló módszerek széles körű alkalmazása már jelentősen fékezi a nedvességvesztést. De ennél nagyságrendekkel nagyobb hatásúak a felszíni vízvisszatartás különböző formái. „A felszíni víz, a talajnedvesség és az alacsony talajvízszint közötti szoros és háromdimenziós kölcsönhatás ismeretében a vizes élőhelyek helyreállítása és a szisztematikus, kontrollált elárasztások jelentik a klímaváltozás negatív hatásaival szemben való védekezés leghatékonyabb formáját ” – mondta Pinke. A fenntartható földhasználati rendszer kulcselemeként a nagy területen talajba szivárogtatott víz egész tájakat tehet ellenállóvá az aszályokkal szemben.

A Pinke által összeállított alábbi videó azt mutatja be, hogyan alakultak Európában a júliusi aszályok az elmúlt 22 évben.

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten: