A klímaváltozás az ukrajnai háborúnál is drasztikusabban alakíthatja át az európai gabonatermesztést
Az Ukrajna ellen indított orosz katonai invázió nyomán kirobbant nemzetközi kenyérkrízis egyértelművé tette, hogy a világ gabonatermesztésének jelenlegi központja Kelet-Európa. Az utóbbi évtizedekben a globális búza- és kukoricaexport több mint harmadát az ukrán és orosz szántóföldek termése adta. Nem véletlen, hogy az ENSZ Világélelmezési Programjának vezetősége már február végén figyelmeztetett a két ország konfliktusának súlyos következményeire.
A világ gabonaellátásában kulcsszerepet betöltő területet azonban nem csak a háború veszélyezteti. Az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének kutatói évtizedes adatsorok és éghajlati modellek elemzésével arra jutottak, hogy a klímaváltozás hatványozottan sújthatja a közép-kelet-európai régió mezőgazdaságát.
A Scientific Reports folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmányról és a kutatásról Pinke Zsoltot, a tanulmány első szerzőjét kérdeztük.
Délről északra
„A Világbank földhasználatra, GDP-re, globális populációra, valamint a megtermelt gabonamennyiségre vonatkozó adatait, a FAO termőterület-, termésátlag- és termésmennyiség-adatait, a Kelet-Angliai Egyetem által működtetett Climatic Research Unit hőmérsékleti és csapadékadatait, az USA agrárminisztériuma által total factor production, vagyis TFP néven kalkulált országonkénti teljes termelékenységi mutatót, és olyan folyamatosan frissülő agráradatbázisokat használtunk, mint amilyet Navin Ramankutty és kollégái állítanak össze” – sorolja Pinke Zsolt.
A magyar kutatók ezek alapján mélyreható területi átrendeződést mutattak ki az európai gabonatermesztésben. Pinke szerint egyértelműnek látszik, hogy a globális éghajlatváltozás a termőterületek és termésátlagok növekedési súlypontját az elmúlt évtizedekben északi irányba tolta. Mint mondja, „az európai gabona-sakktábla északkeleti szektora tűnik az átalakulások első számú nyertesének”. A világ egyik jelenlegi gabonatermesztő központjának számító Közép- és Kelet-Európában viszont korábban sosem tapasztalt visszaesést hozhat a klímaváltozás.
A regionális átrendeződés a mediterrán régióban már korábban elindult. A Földközi-tenger medencéjének európai felén a búza és a kukorica vetésterülete 12 millió hektárral csökkent 1961 és 2017 között. Pinke szerint a gabonaföldek felhagyása egy nagyobb tájátalakulási folyamatba illeszkedik: a Mediterráneum Európához tartozó részén közel 19 millió hektár szántóföldön szűnt meg a gazdálkodás az elmúlt 60 évben.
Alföldi példa
A klímamodellek előrejelzései szerint a csapadékeloszlás megváltozásával párhuzamosan süllyedő talajvízszint, az egyre kisebb talajnedvesség, valamint a hőmérséklet emelkedése miatt még gyakoribbá váló tartós aszályok akár le is felezhetik, sőt még ennél is jobban csökkenthetik a termésátlagokat.
Az emberiség élelmiszerellátásának nagyjából felét ugyanakkor a nem öntözött növénykultúrák biztosítják. Csapadékhiány esetén a termesztett gabonák vízigényük akár egészét is a talajvíz táplálta talajnedvességből elégítik ki. A jelenlegi globális élelmiszerellátás jelentős részben az ilyen, talajvíztől függő növénytermesztésen alapul, miközben az is tudható, hogy a kelet-európai síkságokon, ahogy Magyarországon is, a szántóföldeknek és kerteknek mindössze 1-2 százalékát öntözik. A növénytermesztés vízszükségletét tehát szinte egészben a csapadék, illetve a talajvíz biztosítja.
„Kutatási szempontból kivételes helyzetűnek számítanak az olyan területek, ahol, mint Magyarországon is, megbízható, sok évtizedre visszamenő adatsorok állnak rendelkezésünkre” – mondja Pinke. Az ELTE kutatói ezért a hazai agrárium példáján mutatták be, hogy mivel kell számolnia a közép-kelet-európai agráriumnak a nem is annyira távoli jövőben.
A Science of Total Environment folyóiratban megjelent összefoglaló tanulmányukban a magyar kutatók tételesen kimutatták, hogy 1961 és 2010 között a talajvíz átlagban több mint fél méterrel mélyebbre került Magyarországon, a csökkenés az összes művelt területen jelentős mértékű volt. Mint Pinke mondja, a talajvízmélység éves és szezonális átlagai az 1980-as évek végétől az 1990-es évek közepéig meredeken zuhantak.
„Az 1990-es évtized második felében egy pozitív korrekció történt, majd a 2010-es éveket a talajvíz szélsőséges ingadozása jellemezte. Úgy tűnik, a talajvíz szélsőséges ugrálása összefügg az aszályok intenzitásával, legalábbis erre utal az, hogy a talajvíz nagyobb negatív kilengései egybeesnek a súlyosabb aszályok előfordulásával. A legsúlyosabb változás a Duna menti észak-dunántúli megyékben mutatkozott, ahol az 1990-es évek pozitív korrekciója szerény mértékű volt, így a talajvíz mélysége a 2000-es évekig szinte folyamatosan csökkent”.
A talajvíz csökkenése persze negatív hatással volt a termésátlagokra: a kukoricatermesztési statisztikák szerint az Alföldön például hektáronként átlagosan 0,7 tonnával csökkenhetett a hozam az 1986–2010 közötti időszakban.
Csapadék helyett árvíz?
A magyar kutatók szerint a közép-kelet-európai gabonatermelés gyorsan növekvő klímaérzékenysége olyan vészjelzés, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Pinke és munkatársai szerint kész orvosság is van a bajra, bár ehhez jelentősen változtatni kell a mostani vízgazdálkodási gyakorlaton.
„Talán kevéssé ismert, hogy az egykori ártereken létesült szántóföldek védelme érdekében éves átlagban a Balatonban tárolt mennyiségnél is több vizet terelünk a folyókba a belvizes területekről, és vezetünk le az árvízi hullámok idején. Mivel az időleges többlet, vagyis az árvíz és a belvíz döntően a téli és kora tavaszi hónapokban alakul ki, amikor a párolgás alacsony intenzitású, az elvezetett víz nagy része idővel a talajba szivárogna, enyhítve a mezőgazdasági területek és a természetközeli növényzet nyári vízhiányát” – mondja a kutató.
Az egykori ártereken kialakított magyarországi szántóföldek többsége az ország legaszályosabb zónájában található. Az alföldi mezőgazdaság klímaváltozáshoz való alkalmazkodásának kulcsa az amúgy is gyenge minőségű – szakszóval alacsony agráralkalmasságú – egykori vizes élőhelyek helyreállítása. Mert, mint Pinke mondja,
„az öntözés nagyarányú fejlesztése sem vízkészlet-gazdálkodási, sem ökológiai, sem gazdasági szempontból nem nyújt reális alternatívát. A vizes élőhelyek rekonstrukciója ráadásul az árvízvédelmi költségeken is jelentősen spórol, miközben egyértelmű a talajvízpótló funkciója”.
Kifizetődő élőhely-rekonstrukció
Ismert, hogy a ma szántóföldi művelés alatt álló, belvíznek és aszálynak egyaránt leginkább kitett egykori alföldi árterek többségén a termésátlagok a hazai legalacsonyabbak között vannak. Pinke szerint ezek restaurációjával, víztározóként való használatával a magyarországi ár- és belvízvédelmi kiadások százmilliárdjai válhatnak megtakaríthatóvá.
„A gyenge vagy közepes agroökológiai adottságú, belvíznek kitett és erdőtelepítésre alkalmas területek kombinációjával például egy olyan vízvisszatartási zónát sikerült lehatárolni, ahol a vízvisszatartás megvalósításával és egyéb ökoszisztéma-szolgáltatásokat is integráló erdőtelepítési és -fenntartási támogatások kialakításával jelentős mértékben növelhető a csapadékhiány miatt erdőtelepítésre alkalmatlan, fátlan táj rendkívül alacsony, 4 százalék alatti erdősültsége, és ezzel csökkenthető a válságos helyzetű növénytermesztők száma” – mondja Pinke.
Szerinte a belvizes területeken ideiglenes vagy állandó vízborítást engedve nemcsak az árvíz- és természetvédelmi célok érhetők el gazdasági értelemben is fenntartható módon, de a további ökoszisztéma-szolgáltatások – aszályvédelem, élelmiszertermelés, szénmegkötés, talajvízpótlás – miatt az ilyen művelési módok sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetnek, mint a jelenlegi szántóföldi termelés fenntartása.
Újragondolt hagyomány
Ökológusok és tájgazdálkodással foglalkozó agrár- és vízügyi mérnökök egyébként már évtizedek óta állítják, hogy a hagyományos ártéri gazdálkodás megújításával a klímaváltozás negatív hatásai mellett is egyensúlyba lehetne hozni a szélsőségeknek leginkább kitett tiszai Alföld egy jelentős részének vízháztartását is .
Ma, mint az köztudott, a szabályozott folyókon az áradásokat a töltések között vezetik le, ami együtt jár a gátak folyamatos magasításának és erősítésének kényszerével. Vízbőség esetén a folyók egyre alkalmatlanabbakká válnak a többlet problémamentes elvezetésére, miközben a partmenti területek folyamatosan gyorsuló ütemben szárazodnak.
Ahogy a Qubiten korábban bővebben kifejtettük: a vésztározókat a jelenlegi gyakorlat szerint szinte csak a gátszakadás előtti utolsó pillanatban nyitják meg, a víz pedig az árasztáshoz legfeljebb átmenetileg alkalmassá tett területekre zúdul. Pedig a ciklikusan érkező ár hasznosulhatna is, ahogy az a szabályozások előtt a mély fekvésű, csapadékhiányos területeken történt: a gyepek, gyümölcsösökkel tarkított természetes ligeterdők és a vizes élőhelyek szivacsként tárolták el a nedvességet a száraz időszakokra.
Kapcsolódó cikkeink a Qubiten:
