A semmi napja a Qubiten: Régen minden jobb volt, még a semmi is

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Kedves olvasóink, nagy nap ez a mai: a Qubit cikkei augusztus 26-
án, pénteken pirkadattól napnyugtáig semmi másról nem szólnak, mint a semmiről. Hogy mit lehet írni a semmiről? El sem tudnák képzelni, mi mindent! A tétel bizonyítását Dippold Ádám cikkével kezdjük, ami a semmiről alkotott filozófiai nézeteket mutatja be, különös tekintettel a középkorra, amikor kifejezetten fontos szerephez jutott a semmi, de lesz szó a semmi fizikájáról (Tóth András), a semmi szociológiájáról (Kende Ágnes) és bemutatunk egy kortárs regényt is, aminek természetesen az a címe, hogy Semmi (Kun Zsuzsi). Sok van, mi csodálatos, de a semminél nincs semmi csodálatosabb!

Ha lenne üresség, Isten bizonyára teremtett volna ilyesmit, az pedig, hogy nem teremtett, arra utal, hogy nem is akart, tehát az üresség természetellenes – okoskodták ki Arisztotelész késői követői a 11. században. Az ember talán azt hinné, hogy a filozófusoknak igazán lehetne jobb dolguk is, de itt egyáltalán nem egy lényegtelen elméleti kérdésről volt szó, hanem valami olyasmiről, ami az egész világfelfogásra rányomta a bélyegét. A semmi kérdése a középkorban legalább olyan megosztó volt, mint később a medvecukor vagy az ananász a pizzán. 

A semmi létéről szóló vita sokáig elhúzódott: René Descartes a tizenhetedik században ugyanolyan hevesen tagadta a vákuum létezését, mint évszázadokkal korábban az Arisztotelészt követő skolasztikus gondolkodók. Végül az olasz Evangelista Torricellire hárult a feladat, hogy bebizonyítsa a kortársainak, hogy vákuum igenis létezik, sőt, meglehetősen egyszerű is létrehozni, és még fekete mágia sem kell hozzá. Kiderült, hogy a semmi a természet része, és ez hatalmas sokkot jelentett a korabeli gondolkodók számára. Arról persze, hogy milyen is ez a semmi, hogyan viselkedik és milyen fizikai és filozófiai következtetéseket lehet ebből levonni, továbbra is folyik a vita. 

Persze van, aki szerint a filozófusoknak ehhez semmi közük: Gianrocco Tucci, a római Sapienza Egyetem filozófusa szerint legkésőbb Torricelli kísérleteiből kiderült, hogy a kérdés egyértelműen a fizikusokra tartozik, és akármilyen következtetéseket is akar levonni bárki, a modern fizika álláspontja szerint az elméletileg lehetséges teljes vákuum nem azonos a semmivel, és ebben az ürességben spontán módon is elindulhatnak olyan folyamatok, amelyek végül láncreakciót hoznak létre – például anélkül váltják ki az ősrobbanást, hogy ehhez szükség lenne bármilyen külső tényezőre. Victor Stenger részecskefizikus szerint ez az Isten nélküli teremtés magyarázata is, és (többek között) ez bizonyítja, hogy Isten nem létezik – a helyzet persze nem ilyen egyszerű. A középkorban meg aztán végképp nem volt az.

Baudolino és a semmi 

Umberto Eco olasz filozófus-író egyik regényében, a Baudolinóban számos más csoda (baziliszkuszok, monopod emberek és effélék) mellett a semmi az egyik leggyakoribb beszédtéma. Ez kissé különösnek hat, mivel a regény főhőse, aki már az elején leszögezi, hogy jó nagy hazudozó, egy sor olyan dologgal találkozik, ami első látásra érdekesebbnek tűnik, mint a semmi – de egyik sem feszíti szét a középkori világlátás kereteit úgy, mint annak a veszélye, hogy a természetben létezhet az üresség, és ez nem is feltétlenül ellenkezik a törvényeivel. A saját lába árnyékában hűsölő és ott olvasgató egylábú szörnyeteg ehhez képest – semmi. 

A lába alatt hűsölő alak

A könyvben Baudolino útitársai közé tartozik Ardzrouni, az örmény nemes és Robert de Boron, a francia költő-filozófus is, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy a semmiről vitatkozzanak. A történet szerint a társaság a rejtélyes János pap országát keresi, ehhez pedig tizenöt éven keresztül bolyonganak az ismert és ismeretlen középkori világban, szóval idejük éppen akad rá. Mint az a beszélgetés egy pontján kiderül, az örmény valamilyen oknál fogva az atomisták álláspontját fogadja el: szerinte ahhoz, hogy fizikai változások történhessenek a természeti világban, kötelező is elfogadni az üresség létét, mert enélkül az atomok nem tudnának mozogni. „Üresség híján semmit sem lehetne elvágni vagy eltörni, hideg vagy meleg sem járhatna át semmit. A táplálék is mi másként terjedhetne szét a testünkben, ha nem úgy, hogy ezeken az űrökön át áramlik?” – kérdezi Boront, aki viszont amellett kardoskodik, hogy semmi szükség az üresség feltételezésére a világ magyarázatához: ami látszólag alátámasztaná a vákuum létét, az sem számít valódi bizonyítéknak, a természet ugyanis iszonyodik az ürességtől, és ha valahonnan eltűnik valami, azonnal egy másik anyag veszi át a helyét. Vagyis Boron jó skolasztikus módjára felmondja az arisztotelészi leckét.

Igen ám, de itt egy újabb probléma adódik, legalábbis az egyház számára: ha elfogadják az arisztoteliánus tanokat, a filozófusoknak tagadniuk kell a semmit. Ez nagyon is megfelelő álláspont abban az esetben, ha a semmi vagy az üresség nemlétében Isten bölcsességének bizonyítását látták, de akkor már nem stimmel, ha ragaszkodnak a Szentíráshoz, itt ugyanis az áll feketén-fehéren, hogy Isten a világot a semmiből (ex nihilo) hozta létre.

Arisztotelész semmije

Ardzrouni atomista magyarázata szerint a dolgok csak úgy tudnak mozogni, ha van miben mozogniuk, és ez a valami az üresség, elsőre meggyőzőnek és logikusnak tűnik, de Arisztotelészt nem győzte meg – számára a vákuum, ha lenne, éppenséggel lehetetlenné tenné a mozgást. A dolgoknak ahhoz, hogy mozogjanak, valamilyen mozgatóra van szükségük, márpedig egy vákuumban tartózkodó tárgy nem kerül kapcsolatba semmivel, ami mozgathatná, ha pedig mégis mozogna, akadály híján korlátlan sebességre tenne szert, ez pedig ellentmondana annak az alaptörvénynek, hogy egyetlen tárgy nem lehet egyszerre két különböző helyen. Ez a legtöbb skolasztikus természetfilozófus számára elég meggyőzőnek tűnt – egészen addig, míg Arisztotelészt össze nem kellett békíteni a katolikus egyház tanításaival.

Arisztotelész és a semmiFotó: Photo12 via AFP

A nekromancia és a semmi 

A nagy kenyértörésre 1277-ben került sor, amikor március 7-én Stephanus Tempier párizsi püspök megelégelte, hogy az ottani egyetemeken mindenféle pogányságot taníthatnak, és betiltotta 219 filozófiai és teológiai tézis oktatását. Arról még mindig folyik a vita, hogy pontosan mit tiltott be: a hibajegyzék némileg homályos volt, és a betiltott könyvekről sem lehet sokat tudni, a legtöbbjük „nekromanciával, boszorkánysággal vagy jövendőmondással” foglalkozott. Pierre Mandonnet belga történész a huszadik század fordulóján mégis próbált rendet vágni a tiltólista tételei között: szerinte 179 filozófiai és 40 teológiai tantételre vonatkozott a rendelet. Bár Arisztotelész elég sok érdekes dolgot írt, sajnos nekromanciával (halottidézéssel) valószínűleg nem foglalkozott, viszont a tiltások jó része nem is a párizsi egyetem fekete mágusai, hanem az arisztoteliánus iskola képviselői ellen szóltak. 

És persze leginkább Brabanti Siger németalföldi filozófus, az egyetem egyik oktatója (illetve még inkább a tanítványai) ellen, aki az averroizmus egyik fő szószólója volt, de a vádak szerint túlságosan is azonosult a 12. századi andalúziai filozófus, Averroës Arisztotelész-magyarázatával, olyannyira, hogy gyakran már majdnem eretnekségre is vetemedett. Óvatosan lavírozott, ha például kétségbe vonta volna a lélek személyes halhatatlanságát, esetleg elevenen meg találták volna főzni, de ezt elkerülte (Sigert egyébként nagy valószínűséggel egy őrült szúrta le egy tollal Orvietóban, a bírálói szerint teljes joggal, hiszen „ő maga is rengeteg kárt okozott a tollával”). Siger 1277-re már elhagyta Párizst, de a tanait maga mögött hagyta – és ott voltak még Aquinói Szent Tamás egyre nagyobb hatású munkái is, amelyekből a kíváncsi párizsi ifjúságot esetleg káros arisztoteliánus hatások érhették. Tempier név szerint még egy fő bűnöst azonosít: Boetius Jánost, akit dán létére magyarul Erdélyi Jánosként is ismernek (máshol, szintén helytelenül, Svéd Jánosnak nevezik). Az ő bűne is Arisztotelész túlzó szeretete volt.

A ravasz Tempier

A határozat a különböző angyalok szerepétől egyes nemkívánatos személyeken át mindenfélét rögzített, de az egyik legfőbb célja Isten mindentudásának és mindenhatóságának rögzítése volt. A tiltó határozat nem mondta ki, hogy Isten mit művelt vagy teremtett, csak annyit, hogy mindenható, így Tempier ravaszul nem is foglalt állást abban a kérdésben, hogy a mindenható teremtett-e ürességet, csak azt szögezte le, hogy ha akarna, tudna. Ugyanígy nem derült ki a határozatból, hogy a püspök szerint lehetséges-e, hogy Isten több világot is teremtett, csak az, hogy minden további nélkül megtehetné. 

Étienne Colaud: Tempier elítél (1537)

Az üresség vagy a semmi kérdése persze csak egy volt a sok közül: Arisztotelésszel és középkori követőivel nem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az a gondolati rendszer, amit Arisztotelész kidolgozott, ebbe ugyanis nem csak a vákuum nem fért bele, hanem számtalan olyan alaptétel sem, amit az egyház dogmaként kezelt. A párizsi egyetemen pedig nagy baj lehetett: maga XXI. János pápa szólította fel Tempier-t az ott folyó eretnekségek kivizsgálására, Simon du Val párizsi inkvizítor pedig még a határozat megjelenése előtt magához rendelte Sigert kihallgatásra.

A határozat Párizsban még a tizennegyedik század nagy részében is éreztette a hatását, pedig az akkori püspök 1325-ben hatályon kívül helyezte azokat a részeit, amelyek Aquinói Szent Tamás tanait is érintették. Edward Grant történész szerint nem véletlen, hogy Tempier épp 1277-ben adta ki a tiltó határozatot: ekkor azért volt szükség Isten mindenhatóságának ismételt hangsúlyozására, mert mindeddig nem volt olyan rivális szellemi áramlat, ami konkurenciát jelenthetett volna az egyház tanításával szemben, az egyre népszerűbb arisztotelianizmus viszont épp ilyennek számított – méghozzá úgy, hogy nem az egyházi fősodorral szemben foglalt helyet, hanem éket vert a filozófusok és a teológusok, adott esetben pedig akár a teológusok közé is. 

A határozat mindenesetre megszületett, és nemcsak a párizsi egyetemre, hanem az egész nyugati filozófiára komoly hatással volt – egyesek szerint jót tett a korabeli tudományos fejlődésnek, mert a filozófusoknak újszerű megoldásokat kellett keresniük, nem pedig Arisztotelész nyomdokaiban jártak, mások szerint rosszat, mert korlátozta a kutatás szabadságát. És persze alaposan megkavarta a semmi állóvizét is: Arisztotelész követőivel nem lehetett leszámolni, de a semmit is el kellett fogadni, hiszen ha Isten mindenható, jogában áll semmit is teremteni (itt nem a teremtés előtti semmi kérdése volt az igazán érdekes, hanem a mindenhatóságé). Erről a különbségtételről Eco is megemlékezik: „Boron a szokásos érveit használta, mondván, hogy ha volna a világegyetemben üresség, akkor abban az ürességben a mi világunk után akár további világok is létezhetnének, és a többi, és a többi. Ardzrouni azonban felhívta rá a figyelmét, hogy összekeveri az amúgy szintén megvitatásra érdemes egyetemes ürességet azzal az ürességgel, amely a parányok közötti hézagokban keletkezik”.

A ravasz Buridan

Ennek az újszerű, a határozatot és Arisztotelész szellemiségét egyaránt tiszteletben tartó megközelítésnek a képviselője volt Jean Buridan (magyarosan: Buridán János), aki még ravaszabbul közelítette meg az üresség és a többszörös világok kérdését, mint Tempier. Buridan (a 11. század után ismét) különbséget tesz Isten kétfajta mindenhatósága, a potentia absoluta és a potentia ordinata között. Az első mindenhatóság Isten eredeti mindenhatóságát jelenti, amikor bármit megteremthetett; ezek közül volt, amit valóban megteremtett, és volt, amit ugyan megteremthetett volna, de úgy döntött, hogy nem teszi (írja Grant). A második mindenhatóság a természeti törvények elrendelését jelenti, de ahogy Ockham angol ferences filozófus, Buridan mestere is felhívta rá a figyelmet, valójában nem két különböző mindenhatóságról van szó, csupán arról, hogy Isten különböző keretek között tud gyakorlatilag bármit csinálni. A természeti törvények általa szabott keretként működnek, és miután egyszer már megteremtette őket, nem szorul rá, hogy javítson rajtuk – viszont szükség esetén erre is képes lenne. 

Buridan Arisztotelész-fordíása

Buridan ennek megfelelően azt hirdette, hogy Istennek hatalmában áll ugyan akármekkora üres teret teremteni, de nincs okunk feltételezni, hogy így is tett volna, hacsak nem mutatnak erre olyan bizonyítékok, amelyek alapján ezt elképzelhetőnek vagy indokoltnak tartanánk. Ilyen forrás lehetne például a Szentírás is, amiben viszont nem szerepelnek üres terek, és a hétköznapi tapasztalat sem diktálja azt, hogy ilyesmik létezhetnének, így okunk van feltételezni, hogy bár Isten maga tudna ilyet csinálni, mégsem teremtett felesleges űrt. Buridan ezzel megkerülte a tiltólista egyik legkomolyabb problémáját, a 34. tételt, amely szerint el kell fogadnunk, hogy Isten egynél több világot is teremthetett, illetve a másik, az ürességet érintő, 49. tételt, ami azt mondta ki, hogy Istennek hatalmában áll a mennyeket és a Földet is egyenes vonalú irányban elmozdítani, hogy az a korabeli kozmológia szerint feltétlenül űrt (ürességet, semmit) hagyna maga után. Az nem akadály, hogy ezt nem teszi meg: ezzel a megoldással a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. 

A 34. tétel is közvetlen kapcsolatban áll az ürességgel: ha Isten több világot teremtett volna, azoknak valahol találkozniuk kellene, hiszen egy helyen két dolog nem tartózkodhat egyszerre. Ha nem ugyanott vannak, akkor viszont valaminek el kell választania őket egymástól: ez lenne az üresség, a semmi, hiszen ha lenne a világok között valami, akkor annak valamilyen világhoz kellene tartoznia. Mivel Arisztotelész szerint semmi nem létezik, ilyen terek sem létezhetnek, következésképpen különböző világok sem létezhetnek, hiszen nincs semmi, ami elválaszthatná őket egymástól – érvel Michael Scot skolasztikus filozófus még jóval Buridan előtt. A skolasztika egyébként tele volt színes alakokkal, Scotról amellett, hogy Arisztotelész egyik korai fordítójaként ismerik, köztudott volt, hogy csillagjóslással és varázslással is foglalkozott. Ennek fényében mondjuk talán nem is csoda, hogy Tempier szükségesnek tartotta a nekromancia és a fekete mágia betiltását a párizsi egyetemen, mindemellett talán azt is jól mutatja, hogy a középkori egyház milyen mélységes gyanakvással tekintett a „kívülről” érkező tanokra.

A semmi velünk marad

A középkort tekintve tehát a probléma le is zárult, meg nem is. Tucci azt javasolja, hogy a fizikai problémákat, így a semmi problémáját is inkább hagyjuk a fizikusokra – ami azért is problémás, mert például Carlo Rovelli olasz fizikus, vagy akár Guido Tonelli (szintén olasz fizikus) is rendre a filozófiánál kötnek ki, amikor például  kvantumfizikáról beszélnek. Azért is különös Tucci javaslata, mert a fizika és a metafizika egyaránt a (természet)filozófusok területe volt, az viszont igaz, hogy Torricelli 1644-es kísérlete, amelyben bizonyította a vákuum létezését, csattanós választ adhatott volna a kételkedőknek. 

Nem adott: a semmiről és a létezéséről szóló vita még évszázadokon keresztül folytatódott, és a kora újkor legtöbb jelentős gondolkodóját is megmozgatta, a témában Descartes és Gassendi mellett megszólalt később Leibniz, sőt, Kant is, akik félig-meddig Buridan szellemében megengedték ugyan a semmi elméleti létezését, de a hasznát (és így azt, hogy Isten a természetben valóban létrehozott volna ilyesmit) már vitatták. Aztán jött Heidegger, aki szerint „a semmi semmizik a semmiben” és Sartre, aki a létről és a semmiről értekezett hosszasan – de ezek már nem azok a jó öreg semmik voltak, mint Ardrzouni, Boron vagy a jó öreg Buridan semmije. És aztán persze jött a Monty Python, és feltette a semmire a pontot: „I mean, what have you got to lose?/You know, you come from nothing/ You're going back to nothing/ What have you lost? Nothing!”, magyarul: „Mit veszíthetsz? A semmiből jössz, és a semmibe mész vissza. Akkor mit veszítettél? Semmit!”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: