Igazságot Anaximandrosznak, a tudomány szuperhősének!

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Anaximandroszról sokan talán nem is hallottak, még kevesebben olvasták – ami már csak azért sem csoda, mert alig maradt fenn tőle valami, ami pedig mégis, általában másodlagos forrásokból származik. Azt tudjuk, hogy mikor és hol élt: a Krisztus előtti hatodik században, Milétoszban, és az is egyértelműnek tűnik, hogy milyen filozófiai iskolához tartozott, ki volt a mestere (Thalész) és kikre gyakorolt komolyabb hatást: Carlo Rovelli olasz fizikus szerint az egész természettudományra. 

Anaximandrosznak a természetről írott nagy művéből ugyanakkor csak egy mondat maradt az utókorra. Ez így hangzik:

„Ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik, oda is kell, hogy elmúljanak, a szükségszerűség szerint; jóvátételt kell ugyanis fizetniük, és meg kell ítéltetniük az igazságtalanságuk miatt, az idő rendje szerint.”

Ez nem tűnik valami soknak, Rovelli szerint mégis a tudomány születését jelenti. Későbbi görög források gyakran hivatkoznak Anaximandroszra, ezek közül Arisztotelész talán a leggazdagabb, de Theoprasztosz is foglalkozik a gondolataival, ahogy Szimplikiosz is, aki idéz is a filozófustól – csakhogy ő már bő ezer évvel Anaximandrosz után élt. Valamennyire ismerve Rovelli későbbi könyveit különösnek hathat, hogy épp az idő rendjéről szóló idézet ragadta meg ennyire, hiszen magyarul 2018-ban megjelent könyvében, az Idő rendjében nemcsak hogy direkt visszautal Anaximandroszra, hanem egyenesen tagadja is az idő létezését. A szerző filozófiai érdeklődése viszont aligha meglepő, ha valaki már olvasott tőle valamit: magyarul 2019-ben megjelent, A valóság nem olyan, amilyennek látjuk című könyvében a költészet, a tudománytörténet, a filozófia és a fizika eszközeivel próbálta meg bemutatni, hogy miért nem tudhatunk semmit a minket körülvevő világról, és hogy ez miért nem akkora baj, mint amekkorának hangzik.

Carlo RovelliFotó: leemage

A pusztító trió

A tudomány születése eredetileg 2011-ben jelent meg angolul, olaszul 2012-ben, magyarul pedig – az olasz kiadás fordításaként – 2021-ben. A témaválasztás sajátos: aki ismeri Anaximandrosz nevét, az jó eséllyel nem tudta megkerülni a Kirk, Raven és Schofield-féle A preszókratikus filozófusok című alapvetést, és bár a három név teljesen úgy hangzik, mintha valami obskurus chicagói bluesrock-zenekar tagjai lennének, az emlékeimben ez az olvasmány nem feltétlenül a bulihoz és a kibírhatatlan izgalmakhoz kötődik. Ez persze nem jelenti azt, hogy akár Anaximandrosz, akár a preszókratikusokról szóló összefoglaló munka rossz vagy unalmas lenne, mindenesetre az ember a témában nem számít különösebb izgalmakra.

Rovelli nem véletlenül hangsúlyozza több könyvében is, hogy tulajdonképpen csak azt lehet tudni, hogy semmit sem tudunk, mert ez a feltevés is hibás: A tudomány születése egy izgalmas könyv. Lehet, hogy a klasszika-filológusok kiröhögnék, és azok, akik sokat foglalkoztak a preszókratikusokkal, csak legyintenének rá, hogy ezt minden óvodás keni-vágja, de még ha így is lenne, az biztos, hogy Rovelli könyve sokkal olvasmányosabb, mint az előbb említett Kirk-Raven-Schofield-trióé.

Miért foglalkozik Y. kisasszony a haslábúakkal? 

Ez talán részben annak is köszönhető, hogy Rovelli nem filozófus, hanem fizikus, bár mindkét eddig olvasott könyve alapján azért valamennyire filozófus vagy filozófiatörténész is, hiába nincs róla papírja. Szerb Antal Bátky Jánosa vallotta a Pendragon-legendában, hogy „semmi a világon nem érdekel annyira, mint egy ember érzelmi viszonya valami absztraktumhoz: hogy miért meggyőződéses anglo-katholikus X. úr és miért foglalkozik Y. kisasszony a haslábúakkal”. Na, nekem is valami hasonló jutott eszembe Rovelliről, ha valakit ennyire lenyűgöz az ókori filozófia elméleti fizikusként, és ilyen sajátos szempontból tud hozzá közelíteni, annak biztosan van valami oka. Az csak hab a tortán, hogy ha valaki ennyire lelkes, és még jól is tud írni (és jó fordítója van), akkor annak a vége egy jó könyv lesz.

Így lett ez A tudomány születése esetében is: Rovelli ugyan hangsúlyozza, hogy ő nem filozófus, és a természettudós szemével próbálja megítélni Anaximandrosz szerepét, de közben ugyanazt csinálja, mint egy olyan filozófiatörténész, aki ismeretterjesztésre adta a fejét, és nem akarja dögunalmas, száraz adatokkal teletömni az olvasó fejét, hanem tekintetbe veszi a kontextust is. Megint nem Kirköt, Ravent és Schofieldet vádolom ilyesmivel: a kiváló trió tagjai nem törekedtek átütő piaci sikerre, Rovellinek viszont az egyik későbbi könyve Olaszországban kelendőbb volt, mint A szürke ötven árnyalata. Ez valahol persze örömteli, de mégis meglepő lehet egy elméleti fizikustól, pláne akkor, ha közben még a filozófiával is kacérkodik, egyik sem slágertéma.

Fentrű le vagy lerű fel

Rovelli szerint minden emberi civilizáció alapvető meggyőződése volt, hogy van fent meg lent. Ez nagyon nem volt mindegy a babiloniaiaknak, a kínaiaknak és a zsidóknak sem: mindenki úgy gondolta, hogy az égi szféra és a földi ilyen relációban áll egymással, a dolgokat pedig általában az istenek mozgatják. A villámlást Zeusz küldi, az isten tetszőlegesen behelyettesíthető.

Anaximandrosz Raffaello Athéni iskola című festményén a bal alsó sarokban, sárgában
Anaximandrosz figyelmesen jegyzetelFotó: Wikimedia Commons

Rovelli szerint azért forradalmi Anaximandrosz azon elképzelése, hogy a kozmológiát és a természeti jelenségeket istenek nélkül magyarázza, mert ilyen még senkinek nem jutott eszébe előtte, és azzal, hogy egy olyan ősanyagra hivatkozik, mint a víz, a fajok kialakulásáról is számot tud adni. Először volt a víz – ez ismerős több mitológiából is, Anaximandrosz viszont azt mondja, hogy ahogy visszahúzódott, a halszerű ősök, amelyektől az ember is származik, rákényszerültek, hogy alkalmazkodjanak a szárazföldi körülményekhez. 

A filozófus magáról a Földről is mond valami fontosat: miután a megfigyelés alapján nem úgy néz ki, hogy egy búra borul a Földre, hanem úgy, hogy egyes csillagképek eltűnnek és feltűnnek, valószínű, hogy van valami a horizont alatt is. Anaximandrosz úgy gondolja, hogy a legvalószínűbb az, hogy az ég van ott is, és Thalész tanítványaként, aki szerint a Föld egy tenger közepén lebegő korong, egyfajta űrben lebegő oszlopként képzeli el a bolygót, ebben a relációban viszont a fent és a lent teljesen relatívvá válik, és lényegtelenné is. Ez a reláció csak a Földön érdekes, ahol a tapasztalataink szerint lefelé esnek a dolgok, de ez azért van, mert csak magához a Földhöz képest létezik lefelé, vagyis a Föld irányába esést nevezzük annak. A bolygó viszont Anaximandrosz szerint egy olyan szférában van jelen, ahol ott van a Nap, a Hold és a csillagok, ezek viszont különböző, de mindenhonnan azonos távolságban vannak a Földtől, így egyik sem tartja „uralma alatt” a bolygót, mint ahogy a Föld az uralma alatt tartja a kisebb tárgyakat.

Tudományos forradalom 

Rovelli Thomas Kuhn tudományos forradalmakról szóló elméletére hivatkozva az egyik legnagyobb forradalomnak tekinti ezt a felismerést – miközben arra is felhívja a figyelmet, hogy ehhez kifejezetten szükség volt a milétoszi miliőre és arra a nyitottságra, amivel a görögök közelítettek a világ felé. Semmi sem előkép nélküli, a tudományos gondolkodás ugyanis egy folyamatosan fejlődő valami, ahol kerülni kell a nagy igazságokat, ezek ugyanis gúzsba kötik a gondolkodókat – erre jó példa Kína, ahol a példátlan alaposságú és hosszúságú megfigyelések alapján sem tudták megállapítani a jezsuita hittérítők érkezéséig, hogy a Föld valójában gömb alakú (ami nem egy nagy ügy, mert valójában ez sem igaz, de az a felismerés, hogy nem valamin nyugszik, hanem mintegy lebeg, mindenképpen úttörő jelentőségű). Tévedések voltak, vannak és lesznek is, de a tudománytörténet folyamatos fejlődésével igazából a kérdések szaporodnak, viszont ehhez fontos, hogy legyen is valaki, aki felteszi ezeket, és ebben Anaximandrosz az elsők között volt. Nem mondja ki, de a későbbi könyveiből nyilvánvalónak tűnik, hogy Rovelli sem arra törekszik, hogy megmondja a tutit, hanem csak ügyesebb kérdéseket akar feltenni a világegyetemről, ahhoz pedig, hogy ezekre válaszolhasson, vagy legalább megpróbálja, nem feltétlenül elég a fizika: azoktól is kell meríteni, akik 2600 éve hasonlóan rádöbbentek arra, hogy valami csodálatosan érthetetlen dologgal állnak szemben.

És hogy jó könyv-e A tudomány születése? Ízlés dolga persze, de szerintem az. Nem túl hosszú (Rovelli szerencsére még a jóval bonyolultabb kvantumfizikai-filozófiai könyveit is rövidebbre fogja), de olvasmányos; nem akarja megváltani a világot, csak megmagyarázni, ami meg ugye lehetetlen, de egészen meggyőző azzal kapcsolatban, hogy Anaximandrosz aztán nem volt semmi. Ez magában még nem érne sokat, de annál többet elmond arról, hogy miért fontos ez a lépés, ez pedig a mai világról is sokat elárul – legalábbis arról, hogy hogyan kezeli a tudományt egy tudományfilozófia iránt is érdeklődő művelője.

(Carlo Rovelli: A tudomány születése – Anaximandrosz forradalma. Park kiadó, Budapest, 2021, fordította: Balázs István)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: