2000 éves recept járvány idejére: a sztoicizmus
Különös jelenségről számolt be a Penguin Random House amerikai könyvkiadó: Marcus Aurelius Elmélkedéseiből 28 százalékkal fogyott több 2020 első negyedévében, mint egy évvel ezelőtt, Seneca Erkölcsi leveleiből pedig 42 százalékkal többet adtak el, mint tavaly. Ez utóbbiból az elmúlt hónapban 356 százalékkal több fogyott e-könyv formátumban, mint egy éve. Annak ellenére, hogy Isabel Blake, a Penguin sajtósa szerint az elmúlt években is megfigyelhető volt a sztoicizmus népszerűségének növekedése (az Elmélkedésekből 2019-ben már százezer angol nyelvű példány kelt el), a filozófiai irányzat mostani hirtelen népszerűségéért a világjárvány tehető felelőssé.
A sztoicizmus kifejezetten szimpatikus filozófiai irányzatnak tűnhet válság idején, ráadásul gyakorlati tanácsokkal szolgál baj idejére. Legegyszerűbb üzenete az, hogy az embernek rá kell jönnie, hogy min változtathat, és mibe kell beletörődnie. Az öregedés természetes folyamat, a halál pedig elkerülhetetlen: ezek miatt aggódni felesleges; ha valaki beteg, vagy meggyógyul, vagy meghal, ha pedig meghal, vagy szétszóródik az atomok között, vagy – ahogy Marcus Aurelius írja – „felszáll a világ alkotó szellemébe”.
Egyik esettel sem lehet mit kezdeni, és egyik miatt sem érdemes szomorkodni: az első esetben nem történt semmi, valaminek vége lett, ahogy mindennek vége van egyszer, a második esetben pedig szintén nem történt semmi érdekes, csak a világ működik. Nincs szükség arra, hogy mások dicsőítsék az embert, nincs szükség tapsra, nem kell feldúltnak lenni, és ha valaki téved, azon sem szabad bosszankodni, hanem meg kell próbálni elmagyarázni neki, hogy miért él rosszul. A filozófia célja a jó élet: úgy kell élni, mint ha akár holnap, akár holnapután meghalhatnánk, hiszen egy életet is le lehet élni úgy, hogy közben sok minden történik ugyan, de érdekes dolgok alig, és ez mindenkire igaz a császártól a rabszolgáig.
Háborúk, járványok és a lelki béke
Rendben, kitörhet egy járvány, dúlhat háború. Marcus Aurelius római császárnak, aki 161-től 180-ig uralkodott, mindkettőből kijutott: az Elmélkedéseket a germánok elleni hadjáratban vetette papírra, miközben Rómában ötmilliónyi áldozatot szedett az 165-ben kitört Antoninus-kori hatalmas himlőjárvány. „Ami csak történik, annyira megszokott és magától értetődő, mint tavasszal a rózsa és nyáron a gyümölcs. Ilyen a betegség, a halál, a rágalom, a cselvetés: mindaz, ami az ostobákat gyönyörködteti vagy búsítja” - írja Marcus Aurelius, aki számára a himlőjárvány, amely azokon a katonai táborokon is végigsöpört, amelyekben ő írta az Elmélkedéseket, inkább erkölcsi, mint fizikai veszélyt jelentett. Az uralkodó úgy gondolta, hogy a betegség idején tanúsított becstelen magatartás, az érzelmek vezérelte cselekvés jóval többet árt az embernek, mint maga a kór, ami egyébként is csak a testet támadja.
Marcus Aurelius példája alapján úgy tűnik, hogy a sztoicizmus egy váratlan, megoldhatatlan helyzetre adott válasz, de ez nem így van: nem szükséges krízis ahhoz, hogy az ember sztoikus legyen, elég, ha világosan gondolkodik, és ne hagyja, hogy a lényegtelen vagy irányíthatatlan események megzavarják a dolgok helyes megítélésében.
Sztoikusok léteztek már a császár-filozófus előtt is. Az iskolát egy Zénón nevű kítioni filozófus alapította a Krisztus előtti harmadik században, és több száz éven keresztül virágzott különösebb világégések nélkül is. A sztoicizmus nem reakció, hanem felkészülés arra, hogy semmire nem lehet felkészülni. A hedonisták (annak ellenére, hogy ma már nem épp ez a kép él róluk) az egyszerű örömöket keresték, mert úgy gondolták, hogy a dőzsölés hiánya jobban fáj majd, ha nem lesz rá mód, mint az, ha szerény élvezetekkel is beérik, amelyekhez viszont megbízhatóan hozzá is juthatnak. A sztoikusok viszont úgy gondolkodtak, hogy egyébként is sok minden van, ami bosszúságot okoz, de nem tudják befolyásolni, így nincs értelme az életből drága éveket pazarolni arra, hogy ilyesmiken aggódjanak. Az egyik legnagyobb problémát ebből a szempontból az érzelmek jelentették, az iskola régi vágású hívei pedig szívük szerint mindenestül kigyomlálták volna őket az ítélkezésből.
Mindenkit érhet baleset
Ha a világ eseményeiről nem is, arról mindenki maga tehet, hogy miként viszonyul hozzájuk: egy járvány vagy egy háború, ha már kitört, nehezen megfékezhető, de az csak az egyénen múlik, hogy katasztrófaként viszonyul-e hozzájuk, vagy higgadtan veszi tudomásul őket, ha már segíteni nem tud a dolgon. William Stephens, a Creighton Egyetem etikaprofesszora szerint a sztoikusok legértékesebb tanítása nem az, hogy hogyan kell viselkedni veszély esetén, hanem az, hogy bármikor beüthet a krízis, de járványban, háborúban és hétköznapi körülmények között is a konzisztensen, bátran és összeszedetten viselkedik.
Az egyértelmű, hogy az őrjöngő düh vagy a félelem nem segít a tisztánlátásban, de a vágy és az élvezet is megzavarja az elmét, és elhamarkodott cselekedetekre sarkallja az embert. Steiger Kornél filozófiatörténész szerint az emóciók a racionális cselekvőt zavarják a gondolkodásban, ezért is írhatja Diogenész Laertiosz, hogy a bölcs érzelemmentes (apathész). Seneca, aki Krisztus előtt 4 évvel született, egyenesen betegségnek, vagy legalábbis köztes betegségnek tekintette az érzelmeket, ez a későbbiekben enyhült, Steiger szerint megjelenik a jó érzelem fogalma – de a szigorúbb iskola továbbra sem fogadta el, hogy ezek bármi jóhoz vezetnének. A sztoikusok magukat elemezték, de az érzelmek kiirtásával lehet, hogy valami fontosat is kigyomláltak a zavaró tényezők közül – kritikusaik szerint pedig ezzel az embert épp az emberségtől fosztanák meg, már ha egyáltalán lehetséges ilyen radikális átalakulás.
Pszichopata vagy sztoikus?
Skye Cleary, a Columbia Egyetem filozófiaprofesszora szerint nemhogy nem lehetséges, de veszélyes is, ha az ember elnyomja az érzelmeit: szerinte igenis vannak olyan esetek, amikor jogos dühösnek lenni és kétségbeesni, arról nem is beszélve, hogy igencsak nehéz megállapítani, hogy milyen esetekben tehet valamit az ember, és milyen esetekben nem. Az, hogy a sztoicizmus egyfajta gyakorlati útmutatónak tűnik az élethez, sokak számára egyfajta elfeledett life hackként tüntette fel az irányzatot – ezt aknázta ki Ryan Holiday marketingguru is, aki a sztoicizmust egyszerű problémamegoldó stratégiának tekinti, és egy önsegítő könyvet írt belőle.
Grant szerint ez több szempontból is problémás: a sztoicizmus nem olyasmi, amit készen kaphat az ember, hiszen Marcus Aurelius (és a többi sztoikus) sem arról beszélt, hogy az embernek egyszerűen hagynia kell, hogy minden menjen a maga medrében, és tétlenül szemlélje a legnagyobb világégést is: a legfontosabb része az én megértése, a megfelelő döntések meghozatala, a szellemet zavaró hatások megszüntetése, az önismeret, ezt pedig nem lehet life hackként értékesíteni. Steiger szerint épp ebben áll az irányzat legnagyobb veszélye is: az igazi, megveszekedett sztoikus olyannyira a saját egójára koncentrál, hogy képtelen mással foglalkozni (igaz, ezt az álláspontot kevesen képviselték, Seneca például hosszan és lelkesen ír a barátság fontosságáról, a legtöbben pedig elfogadták a pozitív érzések fontosságát – igaz, mint mindenben, a sztoikus ezekben is mértéket tart).
A társas összeköttetés, „ha gondosan és szentül ápoljuk, egymással mindnyájunkat egybefűz, s bizonyítja nekünk, hogy van az emberiségnek egy közös joga” - írja Seneca, ez a közös jog vagy lényeg pedig éppen az, amiről Marcus Aurelius is beszél, amikor felsőbb célokat emleget. Ha nincsenek meg a felsőbb célok vagy akár az istenek, az ember valóban bajban van, igaz, a sztoikus ekkor sem kesereg: ha eloszlunk a semmiben, hát így jártunk, ezen végképp nincs mit keseregni. Ebben az értelemben az Always Look on the Bright Side of Life igazi sztoikus himnusz: a semmiből jöttél, a semmibe mész, mit vesztettél? Semmit!
Milliárdosok iskolája
Nigel Warburton brit filozófus szerint viszont van mit veszítenünk. A filozófia rövid történetében Warburton azt írja, hogy az érzelmek elfojtásával valami olyannyira emberit veszít el a sztoikus filozófus, hogy bár megpróbáltatások idején jól jön neki ez a szenvtelenség, a hétköznapokban túl nagy árat fizet ezért a védettségért. De akkor miért sikeres kétezer éve a sztoicizmus?
Warren Buffet és Bill Gates állítólag sikeresen alkalmazták a sztoicizmus alapelveit az üzleti életben, Thomas Kaplan amerikai multimilliárdos pedig olyannyira odáig van az irányzatért, hogy még egy külön filozófiai kurzust is támogat a Brown Egyetemen. William Irvine, az egyetem filozófiaprofesszora szerint a sztoicizmus egyik legfontosabb gyakorlati leckéje a negatív vizualizáció: ha az ember elképzeli, hogy mi lenne, ha elveszítené a vagyonát, átgondolhatja, hogy mi az, amire valóban szüksége van. Kaplan épp a magát 21. századi sztoikusnak valló Irvine könyvei miatt szimpatizál a sztoicizmussal, amelynek a legfőbb vonzerejét abban látja, hogy világos különbséget tesz a nélkülözhetetlen és a felesleges tulajdon között – érdekes vonzerő egy milliárdos számára.
Sztoikus pszichológia
A sztoicizmus gyakorlati alkalmazása persze nem valami modern őrület. Michel de Montaigne reneszánsz filozófus és a neosztoicizmus nevű irányzat a tizenhatodik században próbálta összeegyeztetni az alapvetően panteista filozófiai iskolát a kereszténységgel, a huszadik század hajnalán pedig Paul Dubois a pszichoterápiában akarta hasznosítani a kétezer éves életvezetési-filozófiai elveket. A pszichiáter olyannyira hitt a sztoikusok pszichológiai hasznában, hogy 1904-ben házi feladatként Marcus Aureliust, Epiktétoszt és Senecát olvastatott a pácienseivel – meggyőződése szerint a mitológiai utalásokat kivéve a kétezer éves receptek változatlanul alkalmasak arra, hogy legyőzzék a szorongást, és elmélyítsék az önismeretet.
Charles Baudouin francia pszichoterapeuta csaknem ugyanannyira rajongott a sztoikusokért, mint Dubois, közösen megjelentetett könyvükben pedig ő is a kontrollálható és kontrollálhatatlan dolgok közötti különbségtételt tartotta a legfontosabbnak – innen eredeztetik az anonim alkoholisták imáját is, ami ezt a sztoikus alaptételt helyezi a középpontba. Maga a szöveg valószínűleg Reinhold Niebuhr protestáns teológustól származik a harmincas évekből, és jól tükrözi, hogy Montaigne után még Baudouinnek is problémát jelentett a sztoicizmus panteizmusa és a keresztény hit összeegyeztetése – ezt itt úgy oldották meg, hogy a sztoikus alaptételt fohászként foglalták össze. A „lelki béke fohásza” a következőképpen szól: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget”.
Sztoikus logoterápia
Hasonló alapgondolatokból indult ki Viktor E. Frankl bécsi pszichológus-neurológus is: miután az egész családját elveszítette a második világháborúban és több koncentrációs tábort is megjárt, az általa logoterápiának nevezett módszernek filozófiai alapokat választott. Bár a szerző a sztoicizmust a Mégis mondj igent az életre című könyvében csak egyszer nevesíti meg, amikor a teljes egzisztenciális válságról ír, egyértelmű, hogy Frankl is sokat merített a filozófiai irányzatból. Sajnos a sztoicizmus itt is rettenetes körülmények között került elő: Frankl szerint akkor, amikor már az egész családját, várandós feleségét és barátait is elpusztították, már csak az „emberi szabadságnak az az utolsó maradéka” maradt meg számára, hogy „az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon.” Frankl terápiájának a célja éppen ezért az volt, hogy hétköznapi körülmények között is elérhetővé tegye ezt az állapotot a praxisában.
Frankl szerint minden kornak megvan a maga neurózisa, ezt pedig csak tetézi az általa anticipatorikus szorongásnak nevezett jelenség, amikor az ember fél valaminek a bekövetkeztétől és az arra adott reakciójától, ezzel pedig csak valószínűbbé teszi, hogy bekövetkezik, amitől tart. Ennek a párja a túlzott elvárás, a hiperintenció: ebben az esetben éppen a túlzott vágy vezet oda, hogy nem következik be, amit az illető elvárt, Frankl ezt leginkább a szexualitásban tartja jellemzőnek.
A logoterápia módszere erre a két alapra, ahogy a szerző nevezi, a paradox intencióra épül, a cél pedig az, hogy a páciens figyelmét a visszájára fordítsák: annak, aki fél valamitől, kívánatos színben kell feltüntetni a félelme tárgyát, annak pedig, aki vágyakozik valamire, kevésbé kívánatos színben kell látnia a vágy tárgyát. Ehhez elengedhetetlen a távolságtartás „specifikusan emberi képessége”, vagyis az, hogy a páciens képes legyen a saját érzelmeire távolságtartóan tekinteni, adott esetben pedig humorral kezelni a saját szorongását. Így születik a sztoikus, bár maga Frankl inkább Szókratészt tekinti az általa kifejlesztett módszer előképének (aki egyébként szintén sztoikusokhoz méltóan ürítette ki a bürökpoharat, amikor az ifjúság megrontásával vádolták; hasonlóan fogadta végzetét Seneca is, akit Nero szintén halálra ítélt, amiért állítólag összeesküvést szervezett ellene).
Sztoicizmus ma
De mit jelent a sztoicizmus koronavírus idején? Ha az etikát nézzük, azt, hogy az embereknek vigyázniuk kell egymásra: „ami a közösségnek nem árt, az a közösség tagjának sem árt. Valahányszor azt képzeled, hogy bántalom ért, ez legyen a mércéd: ha a közösség ezáltal nem szenved kárt, akkor nekem sincs károm” - írja Marcus Aurelius. Nem etikus tehát a maszkok felhalmozása, a fertőtlenítőszeren való nyerészkedés, ahogyan az sem, ha az ember betegen megy dolgozni. Mindeközben nem szabad elfeledkezni az ittről és a mostról, arról, amiről a sztoikus gondolkodás szól: az élet minél jobb és gazdagabb megéléséről.
Lehet, hogy a sztoicizmus gondolkodás felett menthetetlenül eljárt az idő – eltelt bő kétezer év, így ez nem is lenne nagy csoda. Grant szerint a sztoicizmus egy szigorúan hierarchikus társadalom terméke – a művelői között mégis akadt császár és rabszolga is. Lehet, hogy abban áll a vonzereje, hogy kipróbált, kiválónak tűnő életvezetési tanácsokat kínál vész esetére – még akkor is, ha ehhez békeidő idején is tréningezni kell az elmét. A legfőbb haszna viszont valószínűleg az, amiről Herman Wouk amerikai író is írt a Zendülés a Caine hadihajón című második világháborús regényében: Marcus Aureliust olvasni egyszerűen pihentető, vész idején pedig van hova menekülni a gondolatait olvasva. Meg különben is: neki egyszerre szakadt a nyakába a járvány és a háború, ráadásul még császár is volt: ezek közül alig kerülhető el valami, ha pedig ő kibírta kétezer éve, mi is ki fogjuk. Legalább császárok nem vagyunk.