Nincs mit tenni, kinyírjuk Dezsőt
„Nincs mit tenni, kinyírjuk Dezsőt. (…) Meg kell halni neki. Éjjel.” Az említett Dezső nem ember, hanem közönséges házi sertés. Kinyírása, legalábbis Bacsó Péter 1969-es filmjében, azonnali betiltása miatt filmvászonra először csak tíz évvel később került A tanúban mégis bűncselekmény. Gazdáját, Pelikán József gátőrt annak rendje és módja szerint le is csukják miatta. Az 1948 és 1956 között rendszeressé vált feketevágásokkal a mezőgazdasági kistermelők, vagyis azok, akik a II. világháború pusztítása és a szocialista tervgazdálkodás szigora ellenére is hozzájutottak valahogy egy-egy disznóhoz vagy szarvasmarhához, a terménybeszolgáltatást igyekeztek elkerülni azzal, hogy disznójukat titokban nevelték és vágták le, mert 1948 januárjától csak az vághatott disznót, aki erre állami engedélyt kapott. A disznózsírból pedig adót szedtek, a háztartásban lakók számától függött, hogy mennyit kell beszolgáltatni. A II. világháborút követő Rákosi-korszak propagandalapjában, a Szabad Népben rendszeressé váltak a feketevágásokról és azok következményeiről szóló, elrettentésnek szánt beszámolók. 1951 decemberében például egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei „kulákasszonyt” egy, míg egy hentest négy év börtönre ítéltek, emellett földjeiket, jószágaikat is elkobozták és pénzbírságot is szabtak ki rájuk. Az állami készletek híztak is szépen: miközben 1950-ben még „csak” azok 22 százaléka származott a begyűjtésekből, alig két évvel később már közel a háromnegyedük – írja Romsics Ignác történész Magyarország története a XX. században című kötetében.
10 millió lett, maradhat?
A II. világháború óriási sebeket ejtett a hazai mezőgazdaságon, azon belül a sertésállományon is: míg korábban mintegy 4,5 millió sertést tenyésztettek országszerte, az állomány több mint 70 százalékkal, alig több mint egy millióra csökkent. Miközben azonban például a juhállományt ért veszteségeket, különböző okok miatt még évtizedekig nem sikerült visszafordítani, a sertéstenyésztés gyors regenerációját az erőszakos gazdaságpolitika, a kényszeriparosítás, valamint a külső és országon belüli segítség hiánya sem tudta teljesen ellehetetleníteni. A magyarországi sertésállomány, még ha lassan is, a Rákosi-érában is stabilan nőtt. A sertéstenyésztés a század második felére vezető ágazattá vált a haszonállat-gazdálkodásban, átvette a vezetést a korábban még azonos súlyú szarvasmarha-tenyésztéstől. A sertésállomány a 20. század utolsó negyedére megközelítette a tízmilliót, miközben a szarvasmarhaállományt alig-alig sikerült a háború előtti kétmilliós szintre feltornászni.
A sertéságazat II. világháború utáni virágzása ráadásul az erőszakos téeszesítés kudarcát is példázza, úgy vált a nagyüzemi szarvasmarha-tenyésztéssel szemben is valódi sikerágazattá, hogy az állomány nagyobbik része a kisgazdálkodók munkáját és nem a kényszerűen életre hívott nagyüzemi termelést dicsérte – derül ki a Magyarország a XX. században című 1996-os enciklopédia mezőgazdaságról írt fejezeteiből. A falusi portákon hízlalt, röviden csak háztájinak hívott sertésből a szövetkezet és az otthon maszekoló téesz-dolgozó is részesedett, előre kialkudott arányban, az így kitermelt nyersanyagot pedig a húsipar szerződésben garantált áron vásárolta fel.
A mangalica a kutyának se kellett…
A sertéságazat fellendülését a mennyiségi teljesítményt előnyben részesítő szovjet típusú tervgazdálkodás még segítette is: a hús és a zsiradék iránti töretlenül növekvő igényt a sertéstermelés felgyorsításával lehetett a leggyorsabban és a legolcsóbban kielégíteni. A sertéstenyésztés magyarországi evolúciójához hozzátartozik, hogy a 19. század közepéig még minden tájegységnek megvolt a maga jellegzetes sertésfajtája: a Dunántúlon a bakonyi és a siska, az Alföldön a szalontai, a lápos vidékeken a nádi vagy réti, a Kárpátokban a hegyi tüskés, Erdélyben a báznai és az ölyves. A két legfontosabb ősi tájfajta a nagy testű, hosszú lábú és törzsű, lelógó fülű, vöröses-barnás színű hússertés, a vélhetően már a honfoglaló magyarsággal is együtt élő szalontai, valamint a szürkésfekete színű, mérsékelten göndör szőrzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adó bakonyi fajta volt, amely már a Honfoglaláskor is őshonos volt a Balaton északi partján – derül ki a kerekegyházi ökomúzeum leírásából.
A manapság hungarikumként védett – és egy szerbiai fajtával, a sumadiával való keresztezésből származó – mangalicát csak a 19. század közepétől tenyésztették nagyobb mennyiségben. Ahogy a nemcsak jogilag, hanem de facto is őshonos magyar fajtákat, ugyancsak szabadon tartották, erdőkben makkoltatták, mégpedig olyan sikerrel, hogy az 1910-es évekre a hazai sertésállománynak több mint 90 százalékát a mangalica adta. Az őshonosság kérdése egyébként még a szakemberek körében is vitákat szül, a Magyar Állattenyésztők Szövetségének álláspontja értelmében „egy faj nem azért őshonos, mert a honfoglalókkal érkezett meg a Kárpát-medencébe, hanem azért, mert Magyarországon kezdődött meg a fajta kialakítása és nemesítése”. Az őshonosság jogi kritériumainak megfelelő állatfajtákat mindenesetre 2004-től nemzeti kincsként is kezeli a törvény.
A lassú fejlődésű mangalica tenyésztése egyébként a 20. század közepére éppúgy kiment a divatból, mint az általa kiszorított bakonyi zsírsertésé, mégpedig azért, mert körülményes volt a tartása és az állományát alkalomadtán meg-megtizedelte a sertéspestis, illetve azért is, mert a nagyüzemi termeléshez olyan fajta kellett, amely rövid idő alatt nemcsak zsírból, hanem húsból is jelentős mennyiséget produkál. A mangalicát (és elődjét, a bakonyi sertést) nem lehet intenzíven felhizlalni, kétszer annyi idő alatt érik ugyanis el a 120-150 kilós vágósúlyt, mint a két világháborút követően őket teljesen leváltó hízósertések. Ráadásul a mangalicának a feldolgozása is nehezebb, körülményesebb a színhúst a szalonnának való zsírosabb részekről leválasztani, mert a húsa márványozott, az állat izomszöveteit jobban átszövi a zsírszövet. Az 1970-es évekre azonban a zsírjáért tartott állatok jóformán teljesen kiszorultak a tenyésztésből, a termelés teljesen átállt a hústípusú sertésre. Ezek zsírtartalmát pedig (túl)hizlalással növelték. A tájfajtákat váltotta a magyar nagyfehér hússertés, amelyet a magyar lapály, az angol nagyfehér, a német edelschwein és a svéd yorkshire keresztezésével tenyésztettek ki.
A szürkemarhát is bevándorlók hozták Pannóniába
A világháborúk állattenyésztésre gyakorolt pusztító hatása, a 20. századi fogyasztói igények változásai és a nagyüzemi termelés erőltetése nemcsak a sertésállományt változtatta meg teljesen, a szarvasmarha-tenyésztésen is maradandó nyomot hagyott. Bár a szarvasmarhák száma – a világháborúk okozta veszteségeket és azok leküzdését leszámítva – a teljes évszázad alatt gyakorlatilag változatlan maradt, a tenyésztett fajtákban kétszer is olyan pálfordulások következtek be, amelyek fenekestül forgatták fel az ágazatot.
Az 1870-es évek elején a ridegen tartott szürkemarhából állt a teljes állomány mintegy 90 százaléka. Bár a szürkemarha húsát jelentős mennyiségben és viszonylag magas áron lehetett külföldön is értékesíteni, az alacsony tejhozamú magyar fajta már a 20. század elején sem tudta kielégíteni a tej iránt hirtelen megnövekedett igényeket, ezért a hazai állományt importált, főként svájci fajtákkal keresztezték. Néhány nemzedék alatt sikerült is kitenyészteni a hármas hasznosítású, igavonásra éppúgy, mint tej- és hústermelésre alkalmas magyartarkát. A két világháború között már ez a fajta adta a teljes állomány négyötödét.
A mangalicához hasonlóan mára hungarikumként ismert magyar szürke szarvasmarha, vagy röviden szürkemarha éppúgy bevándorló volt a hazai tenyészállat-állományban, mint a göndör szőrű sertés. A kárpát-medencei állattartás gyökereit vizsgáló Bökönyi Sándor régész mintegy tízezer középkori szarvasmarhacsont vizsgálata alapján arra jutott, hogy a hosszú szarvú, impozáns termetű szürkemarha egészen a 14-15. századig ismeretlen volt a térségben. A honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencébe hozott, valamint a már a honfoglalás előtt is itt élő őshonos marhafajta ugyanis – a csontleletek tanúsága alapján – kis termetű és rövid szarvú volt. A jelenleg leginkább elfogadott hipotézis szerint a nagytestű szürkemarha a kunokkal érkezhetett a 13. században – derül ki az Akadémiai Kiadó által 2001-ben megjelentetett Magyar Néprajz című sorozat vonatkozó fejezeteiből.
Miután a szántóföldeket az 1960-as évektől téeszek kezelésébe vonták össze, a szántást, boronálást pedig traktorok vontatta megmunkáló eszközökre bízták, a magyartarka igaerejére a továbbiakban már nem volt szükség. Annál inkább szükség lett volna viszont a magasabb tejhozamra, valamint arra, hogy az állat jól tűrje a gépi fejést – sorolja az 1970-es évek nagy átalakításának okait az akadémiai kötet. A 18. században még elsősorban igavonó állatként hasznosított szarvasmarhák életére nemcsak Magyarországon, hanem világszerte rányomta a bélyegét a 20. század második felére szinte kizárólagossá vált nagyüzemi termelés. Az igavonóként már nem használt, de azért még egy-két évtizedig ridegen vagy félridegen tartott, faluhelyen csordákban legelőkre terelt állatok természetes életfolyamataiból mára jóformán semmi nem maradt.
A magyartarka éppúgy kikopott a hazai fajtakínálatból, mint korábban a szürkemarha: aránya az 1980-as évek végére már a tíz százalékot is alig érte el. A tenyészeteket ismét specializálták, a megváltozott igényeknek megfelelően, és külön kezdték tartani a tejre és a húsra tenyésztett állományt. Mára a tömegigényeket kielégítő termelés nemcsak nagyüzemi, hanem egyúttal precíziós, automatizált is. Az efféle tejtermelő üzemekben a frissen borjadzott nőstények nemhogy néhány hétig, egyetlen napig sem szoptathatják kicsinyeiket, a korábban még emberi közreműködéssel történő fejést automatizált rendszerek intézik, az állatok a természet helyett már nem is az emberekkel, hanem elsősorban gépekkel kerülnek kapcsolatba.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található. Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
* * *
Kiszáradhat-e a Balaton?
Szeptember eleji tudományos estünkön a Balaton ökológiáját, gazdaságát, társadalmát és a tóval kapcsolatos legsúlyosabb problémákat vizsgáljuk vezető magyar kutatók és szakemberek segítségével. Elfogyhat-e a víz a tóból, fenntartható-e a jelenlegi vízszintszabályozás? Mik lesznek a klímaváltozás helyi hatásai? Mi lesz a nádasokkal és a tó élővilágával? Mennyi betont bír még el a part? Lehet-e a Balaton tízmillió magyar tengere? Kiszámolható-e, hogy mennyit ér nekünk a tó? Ilyen kérdésekre keressük majd a választ. Lesz mellé zene, bár és csevej. Gyertek! A részleteket itt találod, jegyet itt tudsz venni.
További Heti Fortepannal együttműködésben megjelent tartalmak a Qubiten:
Ungváry Rudolf: Apám ugyanazért fényképezett, amiért én írok
Diákfelkelőként részt vett az 1956-os forradalomban, ezért pályafutását a kistarcsai internálótábor után vasesztergályosként kezdte. Később megszerzett gépészmérnöki diplomájával a zsebében felmondott, és szabadúszó értelmiségiként ténykedett. A most 86 éves Ungváry Rudolf hobbifényképészként és dokumentarista íróként a történetein és mágikus felvételein keresztül mesélt gyermek- és ifjúkora meghatározó élményeiről.
Nagy hatású fotókon elevenedik meg a magyarországi mozgássérültek 20. századi valósága
A hazai mozgássérült-ellátás kezdetei százéves múltra tekintenek ugyan vissza, de a mozgássérülteknek az oktatásba és a munka világába való teljes integrálása, mint az a Fortepan felvételeiből kiderül, a 20. században nem történt meg. A fizikai akadálymentesítés nem elég, a fejekben is le kellene bontani a gátakat.
Mi úgy tudjuk, hogy szinte mindent a magyarok találtak fel, de máshol másképp tudják
A leghíresebb magyar találmányok eredettörténetének külföldi vonatkozásait itthon jótékony homály fedi, miközben az államszocializmusban jó néhány vitathatatlanul hungarikumnak számító találmány született, amelyek teljesen az enyészeté lettek. Varázslatos képeken elevenedik meg a 20. századi technikatörténet színe és fonákja.