A világmindenségnek nem is egy, hanem legalább ötféle módon lehet vége

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

A vallások többsége biztos benne, hogy a világnak egyszer vége lesz, akkor pedig jön a kaporszakállú, az újjászületés, a pokol vagy a mennyország, sőt külön tudományág is foglalkozik a témával, az eszkatológia. De mi értelme belegondolni abba, hogy mi lesz akkor, amikor nem lesz semmi? Nem mindegy?

Katie Mack amerikai asztrofizikus mindenesetre belegondolt, sőt, ahogy A mindenség vége (mármint asztrofizikai szempontból) című könyve elején írja, utána is olvasott a kérdésnek. A filozófiától és teológiától várt megvilágosodása elmaradt, de valami más kezdte el foglalkoztatni: mit tud kezdeni az asztrofizika a világvégével? Vagy ha már itt tartunk, még valami annál is nagyobbal, az univerzum végével? Miután Mack rájött, hogy Nietzsche erre a kérdésre nem adott olyan választ, amilyenre ő vágyik, összefoglalta, milyen elképzelhető forgatókönyvekkel lehet számolni.

A kvantumromlás réme

A különböző világvégékben az a közös, hogy egy opció kivételével mind baromi sokára fog bekövetkezni: a leginkább aggasztó opció a vákuumromlás, amire ugyan nincs túl sok esély, elméletileg mégis bármikor bekövetkezhet. Ilyenkor egy láncreakció indul el, ami végül felfalja az egész univerzumot: „a tér egyre nagyobb része adja meg magát az igazi vákuumnak”, míg végül mindent utolér a vég, a teljes és tökéletes szétesés: az atomokban és az atommagokban megszűnnek azok az erők, amelyek korábban összetartották őket, és aztán nem lesz semmi. Mack megjegyzi, hogy ez a folyamat gyorsan menne végbe, és szerencsére teljesen fájdalommentes lenne az emberiség számára: már azelőtt megszűnne minden, hogy ez egyáltalán eszébe juthatna bárkinek. Hogy ez valójában mekkora problémát jelent, persze még nem világos: a szerző által megkérdezett szakértők egy része kizártnak nevezte, hogy egyszer csak vége legyen a világnak, mások vagy valószínűtlennek, vagy valószínűnek, vagy rémisztőnek tartják a gondolatot.

Pattogás, szakadás, reccs

Ha valaki rettegni akar, elég az ezzel foglalkozó hatodik fejezetet elolvasnia, a többi forgatókönyv ugyanis, bár nem kevésbé rémisztő, még sokkal arrébb van, és ami azt illeti, a legtöbb sokkal valószínűbb is, mint hogy a Higgs-bozon hirtelen megkergül, és mindent felfal a semmi. Persze azért ezeket sem kell lebecsülni: Mack többé-kevésbé a valószínűségük sorrendjében veszi őket végig, és az előbb említett vákuumromlás ebben a sorrendben az utolsó előtti lehetséges forgatókönyv. Ennél már csak az lenne meglepőbb, ha beköszöntene az úgynevezett pattogás, ami sokkal jobban hangzik, mint amit az asztrofizikusok értenek alatta. 

Fotó: Typotex

Mack szerint az is a világegyetem végét okozhatja, ha több, egymással párhuzamosan létező univerzum összeütközik egymással: ilyenkor jön a totális megsemmisülés, de az ütközésből új univerzumok születnek. Ebben az esetben nem is egyetlen világvégéről van szó, hanem egy ciklikus folyamatról, ami újra és újra megismétlődik. A hétköznapibb forgatókönyvek közé tartozik a Nagy Reccs, ami pontot tesz a Nagy Bummal kezdődő történet végére, a hőhalál, amikor minden elég, illetve a Nagy Szakadás, amikor a sötét anyag veszi át az uralmat, és eltöröl minden létező anyagot.

Tá-dá, ez király 

Mack mindent megtesz azért, hogy közérthetően fogalmazzon: kerüli például a képletek és egyenletek használatát, ehelyett inkább popkulturális utalásokkal (Star Trek, sci-fi, filmek) próbálja megvilágítani, hogy épp miről ír. Ebben komoly rutinja is van, a Twitteren AstroKatie néven már évek óta népművelő tevékenységet folytat, méghozzá elég nagy sikerrel. 

Katie Mack az univerzum végéről tartott előadáson a CERN-ben 2019-benFotó: Wikimedia Commons

A sci-fi mellett Mack filozófusokat, költőket, dalszövegeket is idéz – mondjuk viszonylag kevés olyan kozmikus jelenséget lehet elképzelni, aminek a megértéséhez egy kiragadott Nietzsche-idézet közelebb vinné az embert (egy nehezen érthető dolgot megfejelni egy másik nehezen érthetővel elég nagy öngól). Általánosságban azért elmondható, hogy Mack kirándulása a filozófia világába nem hagyott túl mély nyomot a könyvön, és annak, aki az ebben az értelemben vett eszkatológia érdekel, túl sok újdonságot nem tartogat, igaz, ez nem is a célja.

Szerencsére az ilyesmi ritkán fordul elő A mindenség végében: Mack annyira ügyel az egyszerűségre, hogy az néha már egy kicsit fáj is az olvasónak, egyúttal sikerül megoldania azt a bravúrt is, hogy fiatal, laza kutatóként azt a benyomást keltse, mint ha nem lenne se fiatal, se laza. A könyv első felében az olyan kiszólások, mint az „ez király”, „mekkora fless” és társaik igazából a megértésen sem segítenek sokat, ízlés dolga, hogy az ilyesmi kinek mennyire tetszik. Mindezzel együtt Mack sikeresen elkerüli az igazán kínos jópofizást, ihletettebb pillanataiban pedig olyan jóízűen ír például a Nagy Reccsről, hogy az olvasó kicsit sajnálja is, hogy több milliárd évet kell még várni a világvégére (a legtöbb számítás egyetért benne, hogy ha valóban ez a forgatókönyv következne be, és az egyre lassuló tágulást a világegyetem összehúzódása követné, akkor még félidőnél sem járunk). De hát a kozmológia nem a türelmetlenek műfaja.

Egy hideg, üres kozmosz

Miután Mack ismerteti az öt lehetséges végforgatókönyvet, röviden visszatér a bölcselkedésre: akármi is lesz, az biztos, hogy mindennek vége lesz egyszer, és ez attól függetlenül nem túl vidám gondolat, hogy az emberiség valószínűleg hamarabb kipusztul, mint hogy valamilyen kozmikus katasztrófával kellene szembenéznie. Az univerzum végtelenségét tekintve kifejezetten különös belegondolni abba, hogy a végtelennek egyszer valamilyen módon vége lesz, de ennek kutatása nem egészen mellékes: ha kiderül, hogy mivel lehet számolni, talán az ősrobbanás és a vég közötti időszakról is többet sikerül megtudni. 

Mack többször idézi Martin Rees brit csillagász-kozmológust, aki ebből a szempontból sem túl optimista: akármilyen hihetetlen időtávokról van szó, szerinte az emberiség már a B-oldalt játssza. A középkorban a katedrálisok építői boldogok voltak, hogy olyasmit építettek, amit még az unokáik is megcsodálhatnak, de a mostani embernek erre már aligha maradt ideje. Rees szerint a kulturális és technikai evolúció annyira felgyorsult, hogy képtelenség megjósolni, hogy milyen lesz az uralkodó intelligencia az elkövetkezendő száz vagy ezer évben, és meddig lesz egyáltalán emberiség. „Kozmikus szempontból egyszer csak eljön a pont, hogy az életünk, az, hogy valaha is éltünk, semmit sem jelent már. Az univerzum valószínűleg átalakul egy hideg, sötét, üres kozmosszá, ahol minden amit valaha tettünk, semmivé lesz” – írja Mack. Szomorúan hangzik, de hát nem is lesz senki, aki szomorkodhatna rajta, ugye.

A mindenség vége meglehetősen bonyolult kérdésekkel foglalkozik, és a végére kiderül, hogy úgy nagyjából semmit nem értünk a világ alapvető működéséből, mint ahogy az is, hogy ez nem is akkora baj: az utóbbi idők felfedezései is lehetetlennek tűntek még csak néhány évtizeddel korábban, és bármikor bekövetkezhet egy olyan tudományos áttörés, ami az univerzum születéséről, életéről és haláláról is sokat elárul majd – igaz, azt lehetetlen megjósolni, hogy ez mikor következhet be. 

Mack könyve tömör és érdekes, de több kérdést hagy nyitva, mint amennyit megválaszol, és ezzel sincs semmi baj: a szemléltető ábrákkal együtt egyszerűen ír szinte felfoghatatlan dolgokról, amelyek mindannyiunkat érintenek, még akkor is, ha mindez nem igazán érinti az ember hétköznapi életét. Macket sokan az új Carl Saganként ünneplik, és annyi biztos, hogy sokat tesz a tudománykommunikációért,  jól láthatóan otthonosan mozog az ismeretterjesztő műfajban, de abban is biztos vagyok, hogy Sagannak eszébe nem jutott volna azzal felvezetni egy megvilágító erejűnek szánt bekezdést, hogy „tá-dá!”. De hát változnak az idők, és mint Macktől tudjuk, egyszer úgyis mindennek vége lesz. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: