A gyereknevelés a 21. században nem magánügy, hanem képzett szakemberek felügyeletére bízott társadalmi tényező. És bár a gyereknevelés pszichologizálása már a 19. század végén elkezdődött, az utóbbi 20 évben sosem látott mértékben sokszorozódott meg a témában a szakkönyvek, online tanácsadó platformok száma, amelyek mellett a szülők döntéseit egyre több állami irányelv is igyekszik korlátozni – például az oktatási intézményeken, gyerekjóléti intézményrendszereken keresztül. „A konzervatív populista politikai erők európai térnyerése tovább erősítette az érdeklődést a gyereknevelés és a családszervezés iránt, miközben a normák alakítgatása további beavatkozási lehetőségeket teremt” – olvasható az Intersections szociológiai folyóirat legújabb, gyereknevelési trendekkel és azok állami befolyásolásával foglalkozó számának szerkesztői bevezetőjében.

A neoliberális politikai és gazdasági ideológia szerint a gyerek befektetés, erőforrás a jövőbeli gazdasági termeléshez, írja a két szociológus, Szőke Alexandra és Kovai Cecília. A folyóirat több tanulmánya utal arra, hogy miközben ez egyértelműen társadalmi haszonnal jár, maga a feladat a politikai, ideológiai és társadalmi trendeknek megfelelően a szülőkre, elsősorban az anyákra hárul. Ennek egyik következménye az úgynevezett intenzív gyereknevelés (intensive parenting), és annak szélsőséges változata, a paranoid gyereknevelés (paranoid parenting), amelyek a 21. század uralkodó gyereknevelési trendjeivé váltak, legalábbis a nyugati világban.

A modern gyereknevelési irányelvek lenullázzák a feminizmus ötvenéves eredményeit

Az intenzív gyereknevelésről Sharon Hays amerikai szociológus írt először The Cultural Contradictions of Motherhood (Az anyaság kulturális ellentmondásai) című, 1996-ban megjelent provokatív kötetében. Hays a könyvben többek között amellett érvelt, hogy az anyaság valójában nem egy adott, állandó formában létező dolog, hanem társadalmi konstrukció, és mint ilyen, elsősorban a fehér középosztálybeli férfiak, a kapitalizmus, valamint az államhatalmi érdekek szolgálatában áll. Hays szerint ezt például az támasztja alá, hogy bár a munkabérért dolgozó anyák aránya az Egyesült Államokban 1950 és 2000 között 10-ről 60 százalékra nőtt, a nőktől továbbra is elvárja mind a társadalom, mind pedig a sajátjuknak hitt, de valójában a társadalmi normák által kikényszerített késztetésük, hogy „olyan gyereknevelési gyakorlatok mellett köteleződjenek el, amelyek érzelmileg embert próbálók, anyagilag kizsákmányolják őket, és a végletekig energiaigényesek”.

A gyereknevelést feminista nézőpontból szemlélő teoretikusok sokaságával ellentétben Hays nem azt látta megoldásnak, hogy a szülők egyenlően osszák meg a háztartással és a gyerekneveléssel járó feladatokat. Szerinte ehelyett „ideológiai forradalomra lenne szükség, amely mentén a háztartás vezetése és a gyereknevelés racionális vállalkozássá szerveződik át, amelyben sem az anyáknak, sem az apáknak nem kell az erejüket meghaladó terheket vállalniuk”.

Úgy tűnik azonban, hogy a meglévő rendszer haszonélvezőinek olyannyira nem állhatott érdekében az ideológiai forradalom, hogy mára az intenzív gyereknevelés úri mulatságból általános elvárássá alakult át, amelyet a szakmai és az állami intézményrendszer egyaránt igyekszik kipasszírozni a szülőkből, elsősorban a nőkből. Mint Jodi Vanderberg-Daves amerikai történész írta, ez gyakorlatilag le is nullázta a feminista mozgalom 1970-es évekbeli második hullámának eredményeit, noha 2015-re a nyolcévesnél fiatalabb gyereket nevelő amerikai nők háromnegyede kereső állásban (is) dolgozott.

Luxusból norma

Na de mi is az az intenzív gyereknevelés, pontosabban szülősködés, angolul parenting? Az 1980-as években az USA-ban is legfeljebb azok a felső középosztálybeli, többnyire egykeresős családokban cseperedő gyerekek nevelkedtek intenzíven, akiknek a családja elég gazdag volt ahhoz, hogy a gyerekek mindennapjait gondosan betáblázzák iskolán kívüli – többnyire fizetős – foglalkozásokkal, hétvégenként tartalmas és szórakoztató programokkal biztosítsák a játszva tanulást, a fejlődés minden lépését fejlesztő és felzárkóztató különórákkal segítsék, és közben elég felvilágosultak és jól informáltak voltak, hogy a gyerekeiket érzéseik, nehézségeik, vágyaik nyílt megfogalmazására buzdítsák.

Ez rengeteg pénzt, időt és energiát emészt fel, a szülők pedig a módszer hozadékaként azt remélték, hogy az így felnövő gyerekeikből garantáltan sikeres felnőttek lesznek. Ennek érdekében az újszülötteket az intenzív gyereknevelés hívei többnyire igény szerint szoptatják, az elválasztást nem az anya, hanem a csecsemő irányítja (baby-led-weaning), a család élettereit a baba igényeinek megfelelően alakítják ki és szerelik fel, a gyerek(ek) igényeihez igazítják a társas programokat, és a gyerekek fejlődését csecsemő koruktól kezdve szakemberek egész sora monitorozza árgus szemekkel. A csecsemőgondozók, védőnők napra pontos utasításokat adnak arról, hogy mikor kell egy csecsemőnek kitartania a felemelt fejét, mikor kell átfordulnia egyik oldaláról a másikra, mikor kezdhet kúszni, majd mászni, mielőtt feláll, és a sorrend természetesen nem felcserélhető. A szülői aggodalmakra egyre terjedő szolgáltatóipar nyújtott megoldást, amelynek köszönhetően a fejlesztő tornáktól a későbbi viselkedésterápiákig minden naprakész módszertan könnyedén elérhető, – csak idő és pénz kérdése az egész.

Az intenzív gyereknevelés szülőkkel szemben támasztott elvárásrendszerét ugyanakkor a gyerekekkel kapcsolatba kerülő állami és szakmai közegek, például az óvodák, iskolák, állami családsegítők is magukévá tették: így vált az intenzív nevelés az alsó középosztálybeli családoknak erőn felüli teljesítménnyé, a legszegényebbeknek pedig elérhetetlen távolságban lévő követelménnyé. Mint arról korábban a Qubiten már írtunk, a diplomás szülők egy luxusautó árával többet költenek a gyerekeikre, mint az alapfokú végzettségűek, de a ráfordítás különbsége nemcsak pénzben, hanem időben is szembetűnő. Egy nemrégiben végzett magyar kutatás szerint a diplomás anyák hetente 8-9 órával többet foglalkoznak kétévesnél fiatalabb gyerekeikkel, mint az alapfokú végzettségűek, de még 7-14 éves korú gyerekeik is 2-3 órával több figyelmet kapnak hetente, mint azok, akiknek szülei nem végeztek egyetemet. Bár az apák az anyáknál kevesebb időt töltenek gyerekeikkel, a ráfordításbeli különbség az ő esetükben is jelentős: a diplomás férfiak hetente 7-8 órával többet foglalkoznak óvodás és iskolás korú gyerekeikkel, mint az alapfokú végzettségűek.

A korábban lazább európai szülők is beálltak a sorba

Az amerikai trend annak ellenére is villámgyorsan terjedt a fejlett országokban, hogy korábban a nyugat-európai államokat gyereknevelési kérdésekben hosszú időn át az amerikainál lazábbnak, kevésbé kontrollálónak tartották. Az ezredforduló után azonban az intenzív nevelési irányelvek nemcsak Nagy-Britanniában és Németországban hódítottak, hanem Hollandiában sőt, a skandináv államokban is. Magyarországon pedig elősegítette terjedését a rendszerváltás előtt is kiterjedt – védőnőkből, a pedagógiai szakfelügyeletnél dolgozó gyógypedagógusokból és gyerekpszichológusokból álló – szakemberhálózat, amely az 1950-es évektől dedikáltan a szülői inkompetenciát volt hivatott ellensúlyozni, majd a rendszerváltást követően gyorsan magáévá tette az új követelményeket.

A Magyarországot 2010 óta kormányzó Fidesz „a családok segítését teljesen leválasztotta a jóléti juttatások rendszeréről, és a családpolitikát a szelektív születéspártiság irányába tolta, például azzal, hogy a tehetősebbek gyerekvállalását támogatja (...). Egyes intézkedéseivel egyre direktebb módon avatkozik bele a családok magánszférájába, például azzal, hogy a nemzeti alaptanterv részévé tette a családi életre nevelést, szigorította az iskolai hiányzások következményeit, és legújabban az alkotmányban határozta meg, mi tekinthető családnak”, és ezekkel a pénzügyi és ideológiai intézkedésekkel egyúttal bebetonozza a konzervatív nemi szerepeket is – írja az Intersections egyik tanulmányában Szőke Alexandra. A szociológus szerint a gyereknevelési kérdésekben döntési potenciállal bíró hazai szakembergárda nap mint nap döntéseket hoz arról, ki számít jó és rossz, gyereknevelésre alkalmas vagy alkalmatlan szülőnek, megvonhatja a családoktól a támogatást, vagy akár ki is emelheti a környezetéből a gyerekeket, mégis rendkívül kevés adat áll rendelkezésre arról, milyen hatással vannak ezek az intézmények a családok életére.

Az intenzív gyereknevelés gyerekekre gyakorolt hatásairól egyelőre keveset lehet tudni. Egy 2019-es kutatás szerint mindenesetre legfeljebb a gyerekek fizikai állapotára gyakorol egyértelműen jó hatást, a lelki egészségükre gyakorolt hatásai azonban ellentmondásosak. Abban azonban a szakemberek egyetértenek, hogy az intenzív gyereknevelés és annak elvárásai nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenhol ráerősítenek a társadalmi rétegek között eleve meglévő, és a 21. század folyamán egyre mélyülő szakadékra. Vannak, akik szerint a gyerekek minden lépését szakembergárdával felügyelni és segíteni hivatott nevelési stílus a jóléti társadalmakban eleve azért hódított viharos sebességgel, mert a tehetősebbek a rendelkezésükre álló eszközökkel épp azokat a társadalmi előnyöket igyekeznek a gyerekeik számára is biztosítani, amit maguk is élveznek. Az intenzív gyereknevelés így maga is hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásához.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: