Marxizmusba oltott teológiával ébresztené öntudatra a társadalmat a felszabadítás pedagógiája
Polgári engedetlenség miatt kirúgott tanárok, egyetemi oktatók, kutatók, civil szervezetek munkatársai részvételével vitattak meg marxi gondolatokra épülő pedagógiai koncepciókat február 16-án este az Aurórában. A budapesti 8. kerület szívében megrendezett kerekasztal célja a társadalmi változás előmozdítása volt – talán ez indokolta, hogy a dugig telt teremben érkezésemkor két marcona járőr intézkedett. Akárhogy is, a rendőrség még akkor is őrizte az Auróra utca esti nyugalmát, amikor a konferencia véget ért és a tömeg elindult hazafelé.
Ritkaságszámba megy, hogy szakmai rendezvényre annyian érkezzenek, hogy a helyszín duplán is megteljen, A felszabadítás pedagógiája – A kritikai pedagógia elmélete és gyakorlata című szöveggyűjtemény bemutatóján ez történt. Azok, akiknek a panelbeszélgetéseknek teret adó teremben már nem jutott hely, online követhették az eseményeket a helyszínen, egy ugyancsak dugig megtelt másik teremben. Így beteljesedett a szervezők álma, akik – mint mondták – grandiózus kötetnek grandiózus bemutatót szerettek volna. A rendezvény jelmondata pedig az lett, hogy „a demokrácia nem főnév, hanem ige, és akkor működik, ha nagyon sokan csinálják”.
Hogy fér össze a marxizmus és a teológia?
Paulo Freire brazil oktatásfilozófus sokféleképpen nevezte az elsőként általa körvonalazott oktatásfilozófiát, a felszabadítás pedagógiáját: kritikai pedagógia, a remény pedagógiája, a felszabadítás pedagógiája. Akárhogyan is, az elképzelésben egyszerre kapott helyet a marxista filozófia és a teológiai eszme, miközben első és legfontosabb szerepe a kritikai hozzáállás volt – mondta el a beszélgetés elején Udvarhelyi Tessza, a Közélet Iskolájának társalapítója. A 8. kerületben bemutatott kötetbe ugyanakkor az osztálytudatot és a vallásos megközelítésű felszabadítás teológiáját tudatosan ötvöző Freire szövegei közül egy sem került bele, Udvarhelyi szerint azért, mert lehetetlen megszerezni a magyar fordítások jogait. Ez már csak azért is sajnálatos, mert a kritikai pedagógia célja, hogy „a közös tanulási folyamat során a résztvevők felismerjék az őket körülvevő elnyomó társadalmi viszonyokat, ennek a kritikai tudásnak a birtokában a saját életük tudatosabb irányítói legyenek, és közösen lépjenek fel a társadalmi igazságosságért, akár a saját, akár mások ügyeiben”. Ez a folyamat Freire megfogalmazása szerint egyenlő a kritikai öntudatra ébredéssel, vagyis a felszabadulással.
A pedagógia szó hallatán ehhez képest a legtöbbeknek nem a felszabadulás, hanem az intézményesített, formális oktatás jut az eszébe. A kritikai pedagógia legfontosabb célcsoportja ezzel szemben nem az iskola falai között ücsörög, sőt feltehetően még csak nem is az iskolás korú. Bár az oktatásfilozófiai irányzatról magyarul is jelentek már meg szövegek, a Fordulat 2021/1 számát például ennek szentelték, a Közélet Iskolája által megjelentetett szöveggyűjtemény az eddigi legátfogóbb magyar nyelvű szakirodalmi mű a témában. A kiadvány azt ígéri, hogy általa az érdeklődők nemcsak elméletben ismerkedhetnek meg a kritikai pedagógia gyökereivel, magyarországi és külföldi alapjaival, hanem a leggyakoribb módszertani elemekből, gyakorlati foglalkozástervekből is szemezgethetnek.
Tanulj társadalmat!
A kritikai pedagógia neve annyiban csalóka, hogy az valójában nem pedagógiai módszer, hanem a társadalmi változást célzó pedagógiai filozófia, amelynek célja, hogy a résztvevők közösen tanuljanak és fejlődjenek: a tanár diák, a diák pedig tanár lesz. Ebben a pedagógiai-filozófiai mezőben a gyakorlat – a résztvevő társadalmi csoportok valóságától és lehetőségeitől, valamint céljaitól függően – számos formát ölthet. A Közélet Iskolájának értelmezésében „a csoportokkal való közös munka, a szervezetépítés maga is egy pedagógiai gyakorlat, amiben közösen fedezzük fel és formáljuk a társadalmi valóságot”. Míg a hagyományos oktatási folyamatban a cél bizonyos tudástartalmak elsajátítása, addig a kritikai pedagógia három kardinális kérdést jár körül:
- Hogyan működik a társadalom?
- Mit jelent az elnyomás?
- Hogyan tanulunk?
Udvarhelyi szerint a kritikai pedagógiai aktivitás során a résztvevőknek, legyen szó akár elnyomókról, akár elnyomottakról, kritikai öntudatra kell ébredniük, rá kell ismerniük saját társadalmi helyzetükre. Mindig kapnak, vagy ha nem kapnak, létre tudnak hozni olyan eszközöket, amelyek alkalmassá teszik őket társadalmi helyzetük megértésére, és végül képessé válnak annak megváltoztatására. A kritikai pedagógia ugyanis akkor éri el a célját, ha a felismerés és a változáshoz szükséges eszközök megalkotása után a résztvevők motiváltak a társadalmi változás előmozdításában, és javítani akarják saját és közösségük helyzetét. Miközben a hagyományos, formális tanulás során az információ elsajátításának folyamata független (próbál lenni) a tanuló társadalmi helyzetétől, a kritikai pedagógiai kifejezetten erre helyezi a hangsúlyt.
A demokrácia nem főnév, hanem ige
A Közélet Iskolája 2014 óta dolgozik azon, hogy társadalmi helyzetétől függetlenül bárki részt tudjon venni a közéletben és a társadalmi döntéshozatali folyamatokban. Kiállásuk lényege, hogy a marginalizált társadalmi csoportok mozgalmait és hatékony érdekvédelmét mindenkinek érdemes támogatni. Ezt a víziót ingyen elérhető kiadványokkal és országszerte szervezett képzésekkel erősítik. Szerintük ugyanis a közös tanulás révén az elnyomott társadalmi rétegekben élők értelmezni tudják pozíciójukat, és ezáltal tudatosabbá válnak. Így pedig képesek lesznek arra, hogy később reflektáljanak saját helyzetükre, majd elkezdjék azt megváltoztatni. A képzéseken a társadalmi igazságosság iránt elhivatott pedagógusok és aktivisták, trénerek dolgoznak együtt, sokszor olyanok, akik maguk is valamilyen hátrányos helyzetű csoport tagjai.
A felszabadítás pedagógiája kötet szövegei a kritikai pedagógiáról a Közélet Iskolájának működésével kapcsolatos narratívában beszélnek, valamilyen módon az összes szöveg kötődik a szervezethez és a mozgalomépítéshez. Bár a kötetben szerepet kaptak a kritikai pedagógia magyar gyökereit és módszertanát taglaló szövegek is, az öt fejezet közül Udvarhelyi némi hezitálás után azt emelte ki, amelyik a Közélet Iskolájához hasonló brazil, mexikói, amerikai és indiai szervezetek munkáját mutatja be.
Az előadások és a szövegek alapján a kritikai pedagógia módszerei és szempontrendszere alkalmas például olyan fiatalok és társadalmi csoportok (ön)fejlesztésére, melyek a közoktatásban legfeljebb kudarcokkal és erőszakkal találkoztak. Emiatt a hagyományos oktatási modellek és rutinok mellett többnyire kezelhetetlennek tűnnek. Azok, akik 16 évesen még egy szegregátum általános iskolájának padjában ülnek, akiknek a pedagógiai szempontból képzetlen iskolaőr a tisztelet megkövetelése céljából annyit vakkant oda, hogy „ugorj ki a zsebedből, ha hozzám beszélsz”, ahol az egyik legjelentősebb pedagógiai eredmény az, hogy csend van az ebédlőben, a fiatalok egyetlen életcélja pedig, hogy eljussanak a legközelebbi nagyvárosban lévő gyárig, de még inkább, hogy drognepperként jobban éljenek, vajmi kevés rálátással kezelik a saját élethelyzetüket. Nemigen ismerik fel, mennyire el vannak zárva a lehetőségektől, mert azt sem tudják, mik lennének azok, így nem véletlen, hogy egy ilyen helyzetben akár 70-80 százalékos is lehet a középiskolai lemorzsolódás.
A szegregátumokban élő iskolaelhagyóktól a tanáraikig mindenki tanulhat belőle
Mi lesz azzal a fiatallal, aki így kerül ki a hagyományos oktatási intézményrendszerből? Milyen viszonya lesz a tanuláshoz, mit gondol magáról a tanulásról, önfejlesztésről? Milyen felnőttkor elé néz? A mozgalom- és közösségépítés erre próbál a jelenleginél megnyugtatóbb válaszokat adni, de a kritikai pedagógiában rejlő lehetőségek nem csak ezeken a nyilvánvaló példákon keresztül értelmezhetők. A korábban a Város Mindenkiért mozgalomban dolgozó Udvarhelyi például azzal érvelt, hogy a mozgalomban rendkívül hatékonyan tudtak együttműködni nagyon magasan és nagyon alacsonyan képzett aktivisták is. Manapság pedig a leglátványosabb mozgalmi potenciál a tanárok önszerveződéséhez kötődik.
A felvezető beszélgetés utáni csoportfoglalkozásokon Haragonics Sára a részvételi videózást, Végh Panni a Fórum Színházat, Molnár Zóra a részvételi akciókutatást, Szabó Márton a szociális cirkuszt, Csoszó Gabriella pedig a Fotóhang programot mutatta be. Utóbbi kettőről A felszabadítás pedagógiájából is részletesen lehet tájékozódni. A szöveggyűjtemény gyakorlatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a kritikai pedagógia mozgalomépítő módszerei bármilyen közösségben hasznosak lehetnek, nem csak a hajléktalanok, szegregátumokban, mélyszegénységben élő gyerekek esetében, ahol a napnál is világosabb a hátrányos helyzet. A hagyományos intézményi keretek között oktató tanárok számára egyre nehezebben kezelhető iskolai bántalmazás feldolgozása, a hírek kritikai értelmezése, a közösségi osztályozás, de az élelmiszeripar működése egyaránt megközelíthető a kritikai pedagógia módszertanával. A kötet számos olyan gyakorlatot is bemutat, amelyet akár osztálytermekben, képzéseken is hasznosítani lehet.
Kivel foglalkozik, kinek szól a kritikai pedagógia? Könnyű lenne erre a kérdésre azt válaszolni, hogy azokkal a csoportokkal, akik valamilyen módon a társadalmi folyamatok veszteseivé válnak. A helyzet azonban az, hogy bárkinek hasznos lehet, aki valamilyen módon aktív állampolgárrá szeretne válni. A kritikai pedagógia ugyanis leginkább arra irányítja rá a figyelmet, hogy az állampolgároknak sokkal erőteljesebben jelen kell lenniük a közösségeikben, az azokat érintő ügyekben, hogy maguk is hatást tudjanak gyakorolni a közösségre, és hogy „rendelkezzenek azzal a tudással és azokkal az állampolgári készségekkel, amelyek szükségesek a demokratikus intézmények és közösségek felépítéséhez és működtetéséhez”.
A szerző pedagógus, tréner, az #újpedagógia módszertan kidolgozója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: