Lassan listát lehetne összeállítani arról, hogy a kormánypárt oktatással foglalkozó miniszterei és államtitkárai milyen elvárásokkal viszonyulnak a tanárok munkájához. Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár augusztus 31-én, egy nappal a tanévkezdés előtt levelet írt a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ), amiben kifejti, hogy a PDSZ által támogatott polgári engedetlenségi mozgalom morális szempontból rossz hatással lehet a tanulókra, és akár olyan cselekedetekre késztetheti őket, amelyek miatt bíróság vagy hatóság elé kerülhetnek. Kásler Miklós volt oktatásügyért is felelős miniszter pedig még 2020-ban gondolta úgy, hogy a pedagógusok az év minden napján „krisztusi parancsoktól vezérelve” „teljesítik küldetésüket”.

Maruzsa mostani leveléből az is kiderül, hogy szerinte a „pedagógusok egyik feladata a tanulók támogatása abban, hogy zökkenőmentesen tudjanak beilleszkedni a társadalomba”. Az államtitkár azt is állítja, hogy a tanárok polgári engedetlenségi mozgalma a hatályos jogban ismeretlen tiltakozási eszköz. Sajátos érv ez egy olyan párt tagjától, amelyet az aktuálisan regnáló rend elleni tiltakozások hoztak létre, és amelynek tagjai a rendszerváltás környékén folyamatosan konfrontálódtak a hatalommal. Sokan sokféleképpen elemezték a polgári engedetlenség történetiségét és társadalmi hatásait a levél nyilvánosságra kerülése óta. Kicsit kevesebb szó esett azonban arról, hogy igaz-e a tanárok feladataira vonatkozó maruzsai állítás, ami mindenesetre több kérdést is felvet:

1. Feltételezi, hogy a „társadalom” egy rögzült állapot, aminek működése ideális, így okafogyott az ellenállás, a polgári engedetlenség. Maruzsa szerint a zökkenőkkel járó beilleszkedés következménye az lehet, hogy a „bíróság vagy hatóság szankcióval sújtja”. Vajon ez azt jelenti, hogy az állampolgárnak két típusa létezik, a beilleszkedésre alkalmatlan, valamint a beilleszkedett, akinek nincs dolga a „bírósággal és hatósággal”?
2. A tanulók a maruzsai állításnak megfelelően még nem részei a társadalomnak?
3. Mi a tanárok törvényben rögzített feladata?

Az első kérdésre az egyik lehetséges válasz az, hogy a társadalom nemcsak diverz, hanem rendkívül komplex képződmény is, amibe általában véve nem könnyű zökkenőmentesen beilleszkedni. Emiatt a társadalom tagjainak akár az is lehet a céljuk, hogy az egyre-másra érkező változatos helyzeteket megoldják, akár jogi, akár polgári engedetlenségi úton. Arról a regnáló kormánynak is lehet tapasztalata, hogy a társadalmi működés finomhangolást igényelhet – vélhetően ezért is módosították Magyarország Alaptörvényét 2010 óta 11-szer.

A második kérdés megválaszolásához érdemes átnyálazni az innovatívnak tűnő pedagógiai nézeteket. Ezek legtöbbje szerint a tanuló olyan gondolkodni képes entitás, akinek nem az az egyetlen célja, hogy felkészüljön a társadalmi integrációra. Egyrészt mert már eleve a társadalom szerves és aktív részese, másrészt mert képes lehet beleszólni az őt érintő ügyekbe. Ilyen gondolatok vezérlik az olyan demokratikus iskolákat, mint például az 1921-ben alapított angliai Summerhill, ahol a tanulók eldönthetik, hogy mit tanuljanak, sőt, akár azt is, hogy bejárjanak-e az órákra. Az, hogy a tanulók rendszeresen szerveznek társadalmi akciókat – akár a környezetvédelemmel vagy a tanárok támogatásával kapcsolatban –, erősítheti azt a koncepciót, hogy a társadalom részesei, még akkor is, ha társadalmi aktivitásukkal akár az is együtt járhat, hogy integrációjuk nem zajlik zökkenőmentesen.

Mi egy tanár feladata a törvény szerint?

Az úgynevezett köznevelési törvény semmilyen módon nem utal arra, hogy a tanárnak az lenne a feladata, hogy segítse a tanuló zökkenőmentes beilleszkedését a társadalomba. Így valójában ez az államtitkári állítás inkább személyes igény, semmint oktatási és pedagógiai alapvetés. Maruzsa akár azt is írhatta volna, hogy a pedagógusok egyik feladata a tanulók támogatása abban, hogy megértsék, „az apa férfi, az anya nő”. Még ha a saját véleményét fogalmazta is meg, Maruzsa mindezt államtitkárként, olyan pozícióból tette, ami mindezt elvárásként tüntetheti fel a pedagógustársadalom előtt.

A köznevelési törvény szerint azonban a pedagógus feladata, hogy

• oktatási-nevelési feladatokat lásson el,
• az óvodától kezdődő pedagógiai munka egyes szakaszain végigvezesse a közoktatási rendszerbe bekerült gyerekeket,
• és felkészítse őket a törvény által előírt vizsgákra.

Az, hogy a jogszabályi környezet nem keretezi be túlságosan a pedagógiai munkát, azért fontos, mert így kaphat teret a pedagógiai autonómia, vagyis az, hogy a magasan képzett szakértő, úgy is mint pedagógus, szakmai lehetőségeihez mérten a legjobb munkát végezze. Nagyszerű, ha egy pedagógus 21. századi készségeket fejleszt, együttműködésre ösztönzi a diákokat, izgalmas tanulási tereket hoz létre, de a törvény szerint még ez sem elvárás. A pedagógusok kötelességeit meghatározó 2011. évi CXC. törvény 62-63§-a még közvetve sem utal olyan absztrakt elvárásokra, mint a társadalomba való zökkenőmentes beillesztésre való felkészítés.

Az alternatív ellenvélemény

A magyar köznevelési törvény hagyományosnak mondott, alapvetően a tanulók tárgyi tudására építő oktatási paradigma meghatározására jött létre. A tanulók tárgyi tudását tantárgyi keretek között meghatározó, egységesített, standardizált vizsgákra épülő oktatást – elavultsága miatt – számos kritika éri. Sir Ken Robinson, akit 2003-ban az oktatás mint tudomány területén végzett munkájáért ütöttek lovaggá, egyenesen olyan koncepciónak tartja, amit már régen meg kellett volna haladni.

A tantárgyak hierarchiájára és a standardizált vizsgákra épülő oktatási rendszer azonban olyan mélyen épült be a társadalom szövetébe, hogy nem látszik világosan, mikor és hogyan lehetne megváltoztatni. Robinson több könyvében is élesen bírálja a hagyományos oktatási rendszert, és alternatívákat is vázol helyette. Az alkotó elemben például tucatszám sorolja fel azokat a sikertörténeteket, amelyek szerint egy-egy tanulónak nem sikerül zökkenőmentesen beilleszkednie a társadalomba, folyamatosan összetűzésbe kerül akár az oktatási intézménnyel, akár a befogadására alkalmatlan társadalommal, valamiben mégis megtalálja önmagát és komoly sikereket ért el. Robinsoni értelemben a tanár feladata, hogy a tanuló megmozgassa saját kreatív energiáit, a társadalom aktív résztvevője legyen, és alakítsa azt, ha szükséges. Erre a koncepcióra épül például a waldorfiánus vagy a Montessori iskola is.

A demokratikus ellenvélemény

Kurt Lewin német-amerikai pszichológus már a 20. század első felében három nevelői típust különböztetett meg, annak alapján, hogy a nevelő a csoportot mennyire vonja be a döntésekbe, és milyen viszonyt ápol a csoporttal:

1. Az autokratikus (tekintélyelvű) nevelői stílus maga a hagyományosnak mondható tanárszerep. Eszerint a tanár a tudás birtokosa, ő szervezi a tanulási folyamatokat, ő határozza meg a célt és a tanulási irányokat. Lehet ezt jól is csinálni, csak nem mindenki szereti és nem is mindenkinél válik be.
2. A laissez-faire (ráhagyó) nevelői stílus szerint a tanuló úgy végzi a feladatokat, ahogy akarja, a saját tempójában fejlődik. Ebben a helyzetben a tanár mint külső támogató vesz részt a tanulási folyamatban. A kritika leginkább a neoliberális tanítási koncepcióval kapcsolja össze.
3. A demokratikus nevelői stílusú tanár a csoport tagja, partneri viszony kialakítására törekszik, részt vesz a döntési folyamatokban, támogatja a tanulói csoportok demokratikus döntéseit. Nem kísérli meg a döntési folyamatok befolyásolását, teret enged a tanulói véleménynek.

A legismertebb demokratikus iskola a már említett angol Summerhill, ahol a tanulók nagyon sok mindenbe beleszólhatnak, miközben vannak olyan, például pénzügyi kérdések, amelyekbe nem. Magyarországon a demokratikusság kritériumainak teljes intézmények nemigen felelnek meg, legfeljebb demokratikus nevelők vannak, akik próbálnak a demokratikus oktatás szempontjai szerint dolgozni. Tőlük nehezen várható el, hogy a „zökkenőmentes beilleszkedést” követelményként támasszák diákjaikkal szemben, hiszen a demokratikus értékek pont azt jelentik, hogy bárki hangot adhat az álláspontjának, és ha szükséges, akár nyomást is gyakorolhat –mondjuk az intézményre vagy a kormányra.

A kritikai ellenvélemény

Bár léteznek ilyen kezdeményezések, a kritikai pedagógiának sem elméletben, sem a gyakorlatban nincs nagy hagyománya, reputációja Magyarországon. A Fordulat 2021/1 száma teljes egészében a kritikai pedagógia hazai és nemzetközi eredményeinek (és kudarcainak) bemutatására törekszik. Mészáros György szerint a kritikai pedagógia (vagy kritikai pedagógiák) a pedagógiai és iskolai gyakorlattal szemben bármilyen társadalomkritikát megfogalmazó megközelítések, szűkebb értelemben pedig az elnyomott csoportok oktatására koncentrálnak.

„Ehhez a megközelítéshez kapcsolódik a tudás történeti-társadalmi értelmezése, a hegemónia fogalmának kiemelése, az ellenhegemónia, az ellenállás kiépítésének gondolata és a tudatra ébredés koncepciója is, mellyel az elnyomott csoportok ezt az ellenhegemóniát létrehozhatják” – írja Mészáros. Ebben a pedagógia-narratívában a tanár feladata egyenesen az, hogy a vele együtt dolgozó csoporttal közösen feltárja és értelmezze az autoriter társadalmi viszonyokat, illetve előkészítse, hogy a szakértelmére bízott csoport tagjai képesek legyenek a hierarchikus társadalmi működéseken változtatni. Ez a szerep aligha egyeztethető össze a „zökkenőmentes beilleszkedésre” nevelés elvárásával. A hazai kritikai pedagógia leginkább olyan civil szervezetek munkájában jelenik meg, mint a Közélet Iskolája, a Deviszont Közösségi Tér vagy Robin Pajtás Szabadiskolája.

Maruzsa állítása mindezek fényében egyetlen módon értelmezhető: azt feltételezi, hogy az aktuális társadalmi rend tökéletes, mindenki számára megfelelő, a pedagógusoknak így legfeljebb annyi a feladatuk, hogy segítsék a beilleszkedést. Autoriter pozíciót képvisel, amikor a tanárok viselkedésére, attitűdjére és egy konkrét feladatára utal. Fenntartóként jelzi a rangsorban alatta elhelyezkedő tanároknak, hogy milyen morális hozzáállást vár el azzal kapcsolatban, ahogyan az alattuk lévő pozícióban elhelyezkedő tanulókkal viselkedni érdemes.

Maruzsa reakciója a pedagógussztrájkra a saját nézőpontjából akár érthető is lehet, ugyanakkor sem pedagógiai, sem morális, sem törvényi szempontból nem evidens. A társadalom és a pedagógia rendkívül rugalmas, organikus tényezők, érdemes az egyiknek reagálnia a másikra. Abban az esetben, ha egy társadalmi csoport vagy annak egy része úgy érzi, hogy csak akkor tud érvényt szerezni az érdekeinek, ha polgári engedetlenségi mozgalomba kezd (amivel természetesen mások testi épségét és szabadsághoz való jogát nem sérti), akkor az kedvező, konstruktív hatással is lehet a tanulmányaikat végző fiatalokra. Világossá válhat számukra, hogy az aktuális hatalom által létrehozott társadalmi rend és irányvonalak nincsnek kőbe vésve.

A szerző pedagógus, tréner, az #újpedagógia módszertan kidolgozója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: