Fény derült a norvég hafgufa titkára
A bálnák néha felúsznak a víz felszínére, kinyitják a szájukat, és megvárják, hogy egy csapatnyi hal beleússzon. A felső állkapcsuk ilyenkor magasan a vízfelszín felé kerül, ami a történetek szerint már a vikingeknek is szemet szúrt, ezt a viselkedést a kutatók viszont csak 2011-ben figyelték meg először. A kutatók úgy gondolták, hogy az állatok ezzel a változó ökológiai körülményekhez alkalmazkodtak, a 12. századi norvég hajósok pedig azt, hogy valamilyen misztikus tengeri szörnyet, a hafgufát látják.
A kutatók két évezred feljegyzéseit vizsgálták, amikor párhuzamot kerestek a hafgufa és a bálnák felbukkanása között, és egy norvég enciklopédiában meg is találták a bálnaszörnyet.
A sajátos viselkedést két egymástól független kutatás két fajnál, a hosszúszárnyú bálnánál (Megaptera novaeangliae) és a Bryde-bálnáknál (Balaenoptera brydei) figyelték meg, de a középkori bestiáriumokban aspidochelone néven emlegetett tengeri szörnyek kísérteties hasonlóságot mutatnak a víz felszínén táplálkozó bálnákkal.
A szörnyet Grönlandon Imap Umassoursa, Chilében pedig Cuero néven ismerték, de nem kell a tizenkettedik századi norvég szövegekig visszamenni, ha az ember valami hasonlóra vágyik: Jónás történetében is egy hasonló jószág bukkan fel, igaz, nagy valószínűséggel a próféta igazából nem esett bele egy cethal gyomrába, és nem is töltött ott három napot.
A hafgufa természete
A norvég szövegek viszont már nem valamilyen homályos szörnyként, hanem kifejezetten egy bálnafajként írták le a hafgufát, ami a kutatók szerint arra utal, hogy jóval nagyobb múltú és elterjedtebb táplálkozási stratégiáról van szó, mint korábban hitték. John McCarthy régész, a tanulmány vezető szerzője szerint a stratégia legjobb leírása egy tizenharmadik századi norvég szövegben, a Király tükrében található.
Ennek a halnak az a természete, hogy amikor táplálkozni indul, egy hatalmas böfögéssel némi élelmet öklendez fel a torkából. Erre a tenger halai összegyűlnek, és lakmározni kezdenek; a hal nyitott szájjal vár, míg esznek. Amikor a hafgufa gyomra megtelik, a szájában pedig hemzsegnek a halak, az állat becsukja a száját, az élelemre összegyűlő halak pedig csapdába esnek benne” – olvasható a könyvben. McCarthy szerint a kutatók éppen ezt figyelték meg 2011-ben, bő 750 évvel az iménti szöveg kiadása után.
A régész szerint ez a leírás meglepően pontos, de ez nem is csoda: a Király tükrét komoly referenciamunkának szánták, és bár a korai természettudományos leírások gyakran hiányosak és a korabeli tudósok sok részletet a fantáziájukkal pótoltak ki, arra mutat, hogy egy létező táplálkozási stratégiáról van szó. McCarthy szerint a kutatás azt is jól mutatja, hogy milyen komoly szerepe lehet a középkori és korai természettudományos források értő olvasásának: a kutatóknak abból kell kiindulniuk, hogy a leírásokat is értelmes emberek állították össze, és nem árt ügyelni rá, hogy mit figyeltek meg – ebből még az is kiderülhet, hogy egy újnak tartott táplálkozási stratégia valójában mindig is létezett.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: