Miért herélik ki Roald Dahlt?
Roald Dahl norvég származású walesi író 1990-ben meghalt, de nem hagyják békében nyugodni: az angol sajtót az elmúlt hetekben a szerző gyerekkönyveinek cenzúrázása tartotta lázban. A vád szerint a könyvek nem felelnek meg a 21. századi olvasók követelményeinek, mert az író által használt jelzők egyesek számára sértőek lehetnek, ezért a hagyatékot gondozó Puffin, a Penguin Books gyerekkönyvkiadója úgy döntött, hogy az Inclusive Minds nevű szervezet javaslatai alapján cenzúrázni fogja a műveket.
A döntés óriási zűrzavart keltett az irodalmi világban: egyesek szerint időszerű volt a közismerten és vállaltan antiszemita író könyveinek felülvizsgálata, mások, egyebek mellett Salman Rushdie pedig úgy gondolták, hogy a cenzúra ötlete abszurd, és a szövegeket nem szabad megcsonkítani. Philip Pullman brit fantasyszerző szerint a cenzúra ugyan nem indokolt, de Dahl egyébként is kiment már a divatból, a problémásnak tartott szövegeket pedig egyszerűen nem kellene többé kiadni. Akit érdekel Dahl, úgyis hozzájut az eddigi kiadásokhoz, a fiatalok pedig inkább ismerkedjenek a kortárs szerzőkkel.
Cenzúra, nem-cenzúra, mégsem
A felháborodás hatására a Penguin bejelentette, hogy az író művei a kiadónál változatlan formában jelennek majd meg, a leányvállalat, a Puffin viszont az új irányelvek szerint szerkesztett munkákat fogja kiadni, hogy „ezzel is segítsenek azoknak, akik most ismerkednek az olvasás világával”.
A sors iróniája, hogy Dahl egyik legismertebb gyerekeknek szóló regénye (amiből film és musical is készült), éppen arról szól, hogy Matilda, a címszereplő ugyan zseniális gyerek, de a szülei nem hajlandók támogatni abban, hogy olvasson és tanuljon. Matilda mindemellett varázsolni is tud, végül a varázserejével és az osztályfőnökének a segítségével megszabadul a korlátaitól, és elindulhat az érvényesülés útján. Illetve indulhatna, ha az Inclusive Minds és a Puffin úgy gondolná, hogy ez az út helyes: a többi mellett ez a könyv is a cenzúra áldozata lett, igaz, a teljes kiadás a Penguin kínálatában továbbra is hozzáférhető lesz majd.
Kipling, a Sátán
A Matildában egyebek mellett Rudyard Kipling nevétől kellett megszabadulni, ugyanis az 1865-ben Indiában született brit írót az utóbbi időkben egyre több kritika érte. Egyesek nőgyűlölőnek, kolonialistának és rasszistának bélyegezték, a Gizmodo pedig megfejtette, hogy a Dzsungel könyve még csak nem is jó könyv. Kipling helyét az új kiadásban Jane Austen veszi majd át (arról máig zajlik a vita, hogy vajon Jane Austen vajon megfelel-e a 21. századi igényeknek, vagy nem).
Nem ez a Matilda az egyetlen szöveg, amit nem tartanak megfelelőnek a mai gyerekek számára: a Puffin több száz változtatást eszközölt Dahl meséin, így például a „kövér” szó egyikben sem szerepelhet, de a csúnya szereplőknek is menniük kell, legalábbis többé nem lehet csúnyának nevezni őket. A Karcsi és a csokoládégyárban szereplő umpalumpákról pedig már nem illik azt írni, hogy alacsonyak vagy aprók, ahogyan azt a részt is kihúzzák a könyvből, amiben Vonka Vilmos elmondja, hogy a csokigyár munkásait Afrikából hozta magával ládába csomagolva, ez ugyanis a rabszolgakereskedelemre emlékeztetné a gyerkeket. Már ha olvashatnák a vonatkozó passzust, ugye. A Boszorkányokban szereplő boszorkányokat sem lehet többé vén varjaknak („old crows”) nevezni, a helyes megnevezés mostantól fogva „vén banyák” („old hags”); az eredeti kifejezést nyilván a varjú származású olvasók tartották sértőnek.
A kolonialista és az antiszemita
A fő probléma nem az, hogy Kipling vagy Dahl valóban nőgyűlölő, rasszista, kolonialista vagy antiszemita volt-e. Kiplinget joggal lehetett kolonializmussal vádolni – a brit birodalom virágzása idején. Dahl több antiszemita nyilatkozatot is tett, ami miatt az örökösök később elnézést is kértek, de kiemelték azt is, hogy az író műveiben inkább az elfogadás fontosságát hangsúlyozta, a sokat kritizált nyilatkozatok nem hagytak nyomot sem a mesekönyveken, sem a Meghökkentő meséken. A család 2020-as bocsánatkérésének őszinteségét a Campaign Against Antisemitism nevű jogvédő szervezet megkérdőjelezte, valamint azt is az örökösök szemére vetette, hogy túl sokat vártak a gesztussal, és csak akkor cselekedtek, amikor a Netflix meg akarta vásárolni a Dahl-sztorik megfilmesítési jogait.
Félreértés ne essék: Dahl valóban antiszemita volt, ahogyan ezt a halála előtt nem sokkal készült interjúban ki is fejtette. Elsősorban mégis író volt, és szerkesztője, Stephen Roxburgh többször is figyelmeztette, ha szerinte ingoványos talajra tévedt. Az ingovány definíciója viszont más volt a nyolcvanas években, és más most; a vitás kérdések között szerepelt az is, hogy a Boszorkányokban csupa nő főgonosz szerepel, erre az író azzal válaszolt, hogy emellett az egész regény leginkább szimpatikus karaktere is nő. A Szofi és a Habóban szereplő jóindulatú óriás a regény első változatában fekete volt, ezt később megváltoztatták, sőt, Dahl eredetileg úgy tervezte, hogy az 1964-ben megjelent Karcsi és a csokoládégyár főhőse is fekete legyen, de az irodalmi ügynöke lebeszélte erről, mert úgy gondolta, hogy az olvasókat taszítaná, ha a történet főhőse színesbőrű lenne.
Mindegyik igaz
„Ez a könyv nem önéletrajz. Soha nem írnék magamról. Másrészt viszont rengeteg olyan dolog történt velem, amit soha nem felejtettem el. Egyik emlékem sem különösen fontos, viszont mindegyik akkora hatással volt rám, hogy sosem tudtam kiverni a fejemből. Úgy bevésődtek, hogy még ötven-hatvan év elteltével is élénken élnek bennem. (…) Van, amelyik vicces. Van, amelyik fájdalmas. Némelyik kellemetlen. Gondolom, ezért emlékeztem rájuk mindig is ilyen élénken. Mindegyik igaz”
– írja Dahl a Roald Dahl meghökkentő élete című önéletrajzában. Ebben főleg a szüleiről, nagyszüleiről, gyerekkoráról és korai éveiről ír, illetve a katonaságban töltött időkről, amikor a brit légierő (Royal Air Force, RAF) pilótájaként szolgált – az antiszemitizmusáról vagy arról, hogy miért írta egy kövér szereplőjéről, hogy kövér, nem tesz említést.
Ami mindenkit sért, abban lehet valami
Az elmúlt időszakban főleg Dahlról szóltak a hírek, de a probléma nem egyedi: számos szerzőről gondolják úgy, hogy eljárt felettük az idő, és most már nem elfogadható, ahogyan annak idején fogalmaztak vagy amiről írtak. Még csak újdonságról sincs szó: nagyjából minden olyan alkotás, ami kilógott a mainstreamből, valahol és valamikor biztosan megbotránkoztatott valakit. Erre talán a leghíresebb példa Mark Twain és a Huckleberry Finn kalandjai: ahogy Harold Beaver amerikai irodalmár írja, a könyv „a tizenkilencedik század végén az északi burzsoáziát sértette, a huszadik század elején a déli államokban élő fehéreket, a huszadik század közepén pedig az Egyesült Államok összes fekete bőrű lakosát, főként a városiakat. A huszadik század végén a Huckleberry Finn már a városi fehéreket is sértette: az embernek óhatatlanul az eszébe jut, hogy ennek a könyvnek igazán jónak kell lennie, ha már ennyi különböző ember felháborodott rajta az idők során”.
Dahlt viszont nem az antiszemitizmusa, és nem is a nőgyűlölete miatt vették elő: az előbbi leginkább az interjúi alapján került napvilágra, az utóbbi pedig megjelenik ugyan a műveiben, de nem hangsúlyosan, a gyerekkönyvekben pedig egyáltalán nem. Azt, hogy a Boszorkányokban a boszorkányok nők, aligha lehet az író szemére vetni, bár kétségtelen, hogy akár férfiak is lehetnének. A Dahl-sztori egy jóval nagyobb trendbe illeszkedik: a 2010-es évek végétől cancel culture-nak, azaz eltörléskultúrának nevezett jelenségbe. Ide tartozik, amikor J. K. Rowlingot, a Harry Potter-könyvek íróját transzfóbiával vádolják, és a napokban jelent meg a hír, hogy James Bond sem ússza meg a ráncfelvarrást: Ian Fleming eredeti regényei idén már modernizáltan jelennek majd meg, kihúzzák belőlük az annak idején még nem túl nagy feltűnést keltő hímsoviniszta vagy rasszista elemeket.
Rowling esetében viszonylag világos a helyzet: nyilvánvalóvá tette, hogy ezek a kritikák nem érdeklik különösebben. Aki olvasott már Fleming-regényt, tudja, hogy mire számíthat – a szerző viszont már nem tud hozzászólni a vitához, mivel 1964-ben elhunyt. Dahl több mint harminc éve halott, az örökösei pedig belementek a művek cenzúrázásába. A fő kérdés itt nem is az, hogy az író mit gondolt (gondolta a fene), hanem hogy feltételezhetjük, hogy nem véletlenül írta azt, amit, illetve az, hogy vajon van-e joga az utókornak a politikai korrektségre hivatkozva megváltoztatni egy mű tartalmát azért, hogy befogadhatóbb és elfogadhatóbb legyen a mostani közönségnek. Dahl umpalumpái Afrikából jöttek és alacsonyak voltak: ez nem azért tény, mert az umpalumpák ilyenek, hanem azért, mert Dahl teremtette őket, méghozzá ilyennek. Van-e ennek szerepe a történet szempontjából? Talán nem olyan húsbavágó a kérdés: valószínűleg nem okoz senkinek álmatlan éjszakákat, ha nem szerepel az umpalumpák leírásában az, hogy kicsik. De akkor is kicsik maradnak. És mi van akkor, ha a 007-es ügynök szexista és rasszista? Semmi: a karakter ilyen. Ettől meg Fleming is lehetett szexista és rasszista, de itt nem erről van szó.
A fikció halála
Lionel Shriver amerikai író szerint az a fajta politikai korrektség, amit most Dahlon vagy Flemingen kérnek számon, a fikció végét jelenti, ezért 2018-ban arra szólította fel az írótársait, hogy lépjenek fel ellene (ekkor természetesen még nem tudhatott arról, hogy öt évvel később mi történik majd Dahl-ügyben). Shriver szerint az, ha megkötik az író kezét olyasmikkel, hogy milyen tulajdonságot illik vagy nem illik adni egy karakternek, megöli az irodalmat, ha pedig az íróknak nem szabad saját maguktól különböző karaktereket megformálniuk, az egyetlen út a memoár, és a fantáziának nem marad semmi tere. Az író szerint ráadásul ez a gyakorlat kontraproduktív is: a kulturális kisajátítás (cultural appropriation) vádjáról azt írta, hogy a mai írók már nem érzik úgy, hogy más bőrszínű, nemi identitású vagy akár vallású szereplőket kellene beépíteniük a történeteikbe, mint ők maguk, mert egyből nekik fognak esni, és a politikai korrektség jegyében kitörő felháborodás a témaválasztásban is óvatosságra kényszerítheti őket.
Dahl megmenekült attól, hogy elkaszálják, de a példája jól mutatja, hogy még ha jó szándékkal közelítenek is hozzájuk, az ehhez hasonló cenzúratörekvések ritkán vezetnek jóra. Dahl példája azt mutatja, hogy mi történik akkor, ha egy kiadó ész nélkül akar megfelelni a modern kor vélt követelményeinek: hülyét csinál magából, Dahl pedig, köszöni, jól van, legalábbis ami az örökségét illeti.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: