Ki foglalkozik azzal, hogy az orvosok emberek tudjanak maradni?
A koronavírus-világjárvány egyértelműen az egészségügyre irányította a közvélemény figyelmét, egyúttal rámutatott arra, hogy a pandémia egészségügyi, kulturális, gazdasági és lélektani hatásainak feldolgozása nem lehet egyetlen tudományterület feladata. A covid által okozott sokkot tetézi az a modern jelenség, amely szerint a társadalom jelentős része kvázi eszköztelen bizonyos betegségek vagy az öregség és a halál kezelésében. Ezekre a problémákra reflektál az orvostudomány, valamint a bölcsészet- és társadalomtudományok határterületén mozgó, Magyarországon kultúrorvostanként vagy orvosbölcsészetként ismertté vált diszciplína.
Miért alakul ki az emberek többségében félelem az orvosi és egészségügyi dolgozóktól? Miként alakul át a testről szerzett tapasztalat az egészség vagy a betegség szemszögéből tekintve? Egyáltalán mit értünk pontosan kultúrorvostan, illetve orvosbölcsészet alatt, és milyen gyökerei vannak? Többek között ezeket a témákat érintették a Glossza podcast februári adásának meghívott vendégei, Ureczky Eszter, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa, a Medical Humanities / Kultúrorvostan oldal szerkesztője, valamint Imolya Patricia orvos, az Esetlapok – Kórháznovellák című kötet szerzője. Imolya Patricia önkéntes mentős tevékenységet folytatott egyetemi tanulmányai során, és kötetében az ezzel kapcsolatos élményeit osztotta meg az olvasókkal. Novelláiban szó esik többek között arról, hogy miként látják az orvosok a segítségre szoruló betegeket, vagy hogy néz ki pontosan egy covid- vagy általában egy sürgősségi osztály.
A diszciplínát a hetvenes években vezették be az amerikai egyetemek kurrikulumába azzal a céllal, hogy a leendő orvosoknak egy olyan bölcsészettudományi hátteret adjanak hivatásukhoz, amely a betegekkel folytatott kommunikációban vagy a velük szemben tanúsított empátiában lehet segítségükre. Az angol egyetemeken a kilencvenes évektől találunk ilyen tematikájú kurzusokat, míg Magyarországon hosszú ideig elszigetelt kutatási terület maradt. Mára egyre komolyabb hagyományai vannak Pécsett, a SOTE-n és Debrecenben is.
A beszélgetőpartnerek számos érdekességet osztottak meg arról, hogy a gyakorlatba miként gyűrűzik be ez az elméleti stúdium. Ureczky Eszter, aki angol szakos bölcsészeknek és orvostanhallgatóknak is tart kurzusokat, elmondta, hogy előbbieknél a cél egyfajta kulturális megértés közvetítése, így olyan témákat vizsgálnak meg, mint a gondoskodás, a fogyatékkal élők helyzete vagy az eutanázia különböző formái. Az orvostanhallgatók esetében ezzel szemben arra törekszik, hogy olyan témákat érintsen, amelyek a gyakorlatban is hasznukra válhatnak.
Imolya Patricia annak a fontosságát hangsúlyozta, hogy az orvostanhallgatók a képzésük során fordítsanak figyelmet a művészetekre és a szellemi tanulmányokra. Ő maga ötödéves egyetemistaként kezdett komolyabban foglalkozni az írással, elsősorban azzal a céllal, hogy az önkéntes mentőápolóként átélt traumatikus eseteket képes legyen feldolgozni. Az írás számára tehát önterápiaként, traumafeldolgozásként funkcionált. Nevét az olvasók egy covidosztályon szerzett tapasztalatait megörökítő novellájának köszönhetően ismerték meg. Megjelent kötetének egyik legnagyobb értéke szerinte az, hogy segít közelebb hozni egymáshoz a laikusokat és az egészségügyi dolgozókat. Erre hatalmas szükség van, hiszen a betegeknek egyrészt megvannak a saját, nem feltétlenül pozitív tapasztalataik az orvosokról, másrészt gyakran megfeledkeznek arról, hogy az orvos is egy ember.
A beszélgetésben szó esik arról is, hogy a tudományág miként közelíti meg az egészség, az egészségmegőrzés vagy a mentális egészség fogalomköreit. Mindez azért lényeges, mert a magyar társadalom, különösen az idősebb generációk fizikai és mentális egészsége rendkívül elhanyagolt – a hetvenes éveikben járók rendszeresen küzdenek depresszióval, de egyre gyakoribb a demencia is. Ezekkel a problémákkal szemben a családok többsége eszköztelen, és nem is igazán tud kommunikálni róluk. Éppen ezért kulcsfontosságú a kérdéskörhöz kapcsolódó edukáció, illetve a jövő orvosainak olyan irányú kondicionálása, hogy empatikusabbak legyenek, ne váljanak érzéketlenné, illetve hogy saját maguk és a betegeik irányában is meglegyen bennük a gondoskodási szándék.
Az adás szerkesztői: Szabados Bettina és Szilágyi Adrienn.
A Glossza huszonnyolcadik adása meghallgatható a Spotify-on és a Anchoron, illetve megtekinthető a Youtube-on. További információ a Glossza Instagram és Facebook oldalán.
A Glossza podcast korábbi adásai a Qubiten: