Régmúlt idők computerei: a számolónők
Az angol nyelvben a computer szó legalább másfél évszázadon keresztül valójában nem számítógépet jelentett, hanem számolót, vagyis embert, akinek munkáját később a számológépek, majd a számítógépek vették át. A 19. század végén ráadásul ezek a számolók többnyire számolónőket jelentettek. Ők voltak a tudomány hímzőnői, akik szorgalma és fegyelme lehetővé tette a csillagászat, a matematika és más tudományágak nagy felfedezéseit azzal, hogy reggeltől estig egyszerűbb és bonyolultabb számításokat végeztek először papíron, majd lyukkártyákkal. A számolónők aztán a gépek megjelenésével a 20. század közepére szinte teljesen eltűntek.
Bár a technológia fejlődéséhez köthetően néhány nagy női tudós és innovátor nevét ismerjük (például az első, valamilyen programozási nyelven írt kódot gépi kódra lefordító program, azaz compiler feltalálója, Grace Hopper vagy a modern wifi működési elvét megalkotó, eredetileg osztrák, de hollywoodi színésznőként befutott Hedy Lamarr), sokkal kevesebbet tudunk az ipari forradalom kezdeteitől a 20. század közepéig a háttérben dolgozó számolónőkről, akik tudományos tevékenységükért sosem kapták meg a méltó elismerést, és munkájukat is úgy váltotta ki a technológia, hogy alig maradt utánuk írásos nyom.
Sőt, ahogy az első, szobányi méretű számítógépek elkezdtek zsugorodni, és beköszöntött a személyi számítógépek kora, az Egyesült Államokban a gyártók masszív reklámkampányokat indítottak annak érdekében, hogy a nőiesnek tartott programozást és egyáltalán a számítógépek kezelését, amit az ötvenes-hatvanas években a vacsorafőzés bonyolultságának fokához mértek, a férfiak is hajlandók legyenek elvégezni. Ha a számítástechnika környékén dolgozók nemi arányait nézzük, úgy tűnik, sikerrel jártak.
Számoltak, mint a gép
Egyáltalán nem véletlen, hogy az első számítógép egy viktoriánus matematikusnő és angol bárónő, Ada Lovelace, Lord Byron angol romantikus költő lánya nevéhez is kötődik, aki szoros kapcsolatban állt Charles Babbage matematikussal. A számítógépek fejlődésének történetében meghatározó szerepet játszottak a nők, mivel azonban a technológiai előmenetelt hagyományosan a gépek fejlődéstörténeteként írják le, a hardverközpontú szemlélet gyakran kiradírozta a háttérben munkálkodó nők hozzáadott értékét.
Az utóbbi időben az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyre több olyan kutatás születik, ami a számolónők és egyáltalán a nők és a technológia kapcsolatát írja le, sőt néhány éve a Hidden figures - A számolás joga című filmmel Hollywood is megtalálta magának a témát, a strukturális rasszizmus eklatáns példáival megfűszerezve. A világ többi részén a számolónők története azonban - néhány olyan kivételtől eltekintve, mint Finnország és Ausztrália - továbbra is fehér folt. Magyar példáról is nagyon keveset tudni: az Arcanum digitális folyóirattár archívumából például csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy a Debreceni Egyetem jogelődjének tartott Kossuth Lajos Tudományegyetem elméleti fizika tanszékének volt „kalkulátornője”, aki az akkori hatalmas számológépeken a hetvenes években a kutatók számára szükséges számításokat végezte.
David Alen Grier When Computers Were Human című könyvében írt részletesen a számolónőkről. Az első írásos emlék Nicole-Reine Lepaute-ról, egy francia órásmester feleségéről maradt fenn, aki egyébként saját jogán is elismert matematikus és csillagász volt, és az 1750-es években két másik tudóssal közösen trigonometriai módszereket használva igyekezett megjósolni a Halley-üstökös visszatérésének pontos időpontját. Mindössze háromszögelést, tollat és papírt használva, hosszú hónapok kitartó számolásával 1758. április 13-ra becsülték az üstökös visszatérését, és csupán egy hónapot tévedtek: az égitest 75 év után 1758. március 13-án bukkant fel újra.
Szellemi gyári munka
Franciaország számolói csapatának összeállítására az 1790-es évekig kellett várni, amikor is a forradalmi hevület a mérések demokratizálására is átterjedt. Gaspard de Prony mérnök és matematikus állította össze 70-80 számolóból álló csapatát, akik azt a feladatot kapták, hogy a mérések megkönnyítésére készítsék el Franciaország logaritmikus és trigonometriai táblázatait. A csapat ráadásul többnyire olyan parókakészítőkből állt, akik az arisztokrácia talajvesztésekor maradtak munka nélkül, emiatt a számolási munka presztízs nélküli, gyakorlatilag szellemi gyári munkának számított, és az Atlantic cikke szerint az akkori viszonyok között ideális volt arra, hogy nők végezzék.
Grier szerint ezért a számolási munkáért a nők mintegy feleannyi pénzt kaptak, mint amennyiért a tanult férfiak ugyanezt a munkát elvégezték volna. De ennél fennköltebben is megindokolták, hogy miért inkább nőkkel végeztették ezeket a számolási feladatokat. Már jóval később, a 20. század közepén egy olasz jezsuita pap, Roberto Busa atya partneri kapcsolatba lépett az IBM vállalattal, hogy lyukkártyák segítségével indexálják Aquinói Szent Tamás írásai. A több mint 9 millió középkori latin nyelvű szó katalogizálása a digitális bölcsészet első nagy projektjének tekinthető: összesen 30 évig tartott. Busa atya az Index Thomisticus elkészítéséhez számolónőkre támaszkodott, mert ők szerinte gondosabbak voltak, mint a férfiak.
Edward Pickering, a Harvard Obszervatórium kutatója a 19. század fordulójának táján döntött úgy, hogy nőket alkalmaz, miután elege lett férfi asszisztenseiből. Pickering az anekdoták szerint kijelentette, hogy saját skót bevándorló szobalánya, Williamina Fleming is jobb munkát végezne a férfiaknál, úgyhogy vele együtt kilenc másik nőt vett fel – köztük ismert csillagászok és az obszervatórium munkatársainak rokonait, feleségeit –, hogy segítsenek a számolásban. A csapat, amit hamarosan Harvard Computers néven emlegettek, egyebek mellett felfedezte, hogyan mérje a csillagok távolságát. 1907-ben Williamina Fleming lett az első amerikai nő, akit beválasztottak a brit Királyi Csillagászati Társaságba, míg Annie Jump Canon a új osztályozási rendszert hozott létre, Henrietta Swan Leavitt pedig olyan csillagászati felfedezéseket tett, amelyek később Edwin Hubble-t elvezették a világegyetem tágulásáról alkotott elméleteihez.
Új mértékegység: kilo-lány-óra
Az első világháború miatt, ahogy ez más ágazatokban is történt, még több nőt kezdtek el alkalmazni számolóként. Grier könyve szerint a második világháború kitörésekor az Egyesült Államokban számos tudós és gyáriparos mérte „kilo-girls” mértékegységgel a számítási teljesítményt, és az egyes számítások időigényét „girl-hours”-ben (lányóra) vagy „kilo-girl-hours”-ben (ezer-lány-óra) fejezte ki.
A ma a NASA kutatóintézeteként ismert Jet Propulsion Laboratory (JPL) 1939-ben Barbara Canright személyében alkalmazta az első számolónőt. A JPL ekkor olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy hány rakéta képes a levegőbe emelni egy repülőgépet, vagy hogyan lehet egy több mint hattonnás bombázó repülőgépet a magasba emelni. Melba Nea, Virginia Prettyman és Macie Roberts követték Canrightot a NASA számoló részlegére, ahol Roberts már vezetői pozícióban úgy döntött, hogy kizárólag nőket alkalmaz a feladatra, mivel úgy vélte, hogy a férfiak nehezen fogadnák el az iránymutatást egy női főnöktől, és megbontanák a csapatkohéziót. A NASA ezután nyitotta meg lassan az ajtaját az ázsiai, afrikai amerikai és más etnikai hátterű nők előtt.
A világ első teljesen elektronikus, programozható számítógépe, az ENIAC több mint 27 tonnát nyomott, 160 négyzetmétert foglalt el, félmillió dollárba került a megépítése, és húsz másodperc alatt képes volt kiszámolni egy rakétalövedék röppályáját. Programozását hat fiatal nő végezte el programozási nyelvek vagy eszközök használata nélkül, de amikor 1946. február 14-én bemutatták az ENIAC-ot a nagyközönség előtt, az újságírók John Mauchly és férfiakból álló csapatának érdemeit domborították ki, és észre sem vették, talán nem is feltételezték, hogy a teremben lévő, hostessnek nézett nőknek komoly szerepük lehet az eredményben.
Mauchly és csapata a megépítette a hardvert, és akkoriban ezzel befejezettnek is vélték a feladatot. Mivel az anekdoták szerint nem akarták drága idejüket a konfigurálásra fecsérelni, felkértek egy csapat, vélekedésük szerint képzetlen munkaerőt – így fordulhatott elő, hogy nők programozták az ENIAC-ot. (Az egyetemek a második világháború után kezdték el a mérnökszakokra beengedni a nőket, de az első női diplomásokat csak olyan munkákra vették fel, amihez nem volt szükség képzettségre. Ennek fényében egyáltalán nem véletlen, hogy Grace Hopper tervezte az első compilert.)
A programozás olyan, mint a kötögetés
Az ENIAC megalkotása után Mauchly és kollégái továbbra is a hardverre koncentráltak, és meghagyták a monotonnak vélt programozási munkát a nőknek, akik a számolónői munkából kifolyólag már egyébként is hozzászokhattak a nem túl izgalmas feladatokhoz. Ekkoriban a programozás megbecsültsége a gépírónők és a számolónők másodrendű munkájának szintjén állt, és a számítógépes programozást azzal hirdették a nők számára, hogy a szoftverek tulajdonképpen úgy állnak össze, mint egy kötés, és „természetesen” nekik való a programozás. Hopper egy 1967-es interjúban azt mondta, olyan ez, mint a vacsorakészítés: türelemre, tervezésre és a részletekre figyelésre van szükség. Nem csoda, hogy a számítógépes programozás születésének idején mintegy húszezer nő dolgozott a területen az Egyesült Államokban.
A fordulat a nyolcvanas évek elején, a személyi számítógépek megjelenésével következett be. Számos vállalat már a hetvenes években megpróbálta topmenedzsereknek eladni az íróasztalra helyezhető, billentyűzettel ellátott, horribilis áron kínált számítógépeket. Ők azonban bottal sem piszkálták volna a gépeket, mivel úgy gondolták, hogy az ilyen masinákon nők pötyögnek, nők írják hozzájuk a programokat. Egy vezető nem tart az irodájában írógépet vagy más billentyűzetes szerkezetet, hanem kiadja az alsóbbrendűnek vélt munkát a gyors- és gépíró kisasszonynak.
Jeff Hawkins, a Palm Computing alapítója egy előadásban azt mondta, hogy az üzletembereket elsősorban nem az árak riasztották el a személyi számítógépektől, hanem a szociológiai és pszichológiai faktorok. „1982 körül a negyvenes és ötvenes éveikben járó üzletemberek irodájában semmilyen számítógép vagy billentyűzet nem volt. Ezt a titkársági feladatokkal vagy a szövegszerkesztő részleggel azonosították. Ha beraktunk egy ilyet az irodájukba, azt mondták, vigyük onnan. Olyan volt, mintha lefokozták volna őket. Nagyon kellemetlennek érezték” - mondta. Hawkins hozzátette, hogy a vezetők egyáltalán nem is értettek a gépíráshoz, és attól is tarthattak, hogy kiderül az inkompetenciájuk, ezt pedig vezetőként nem engedhették meg maguknak.
Reklámkampányok fordíthatták meg a narratívát
A személyi számítógépeket gyártó cégeket nem kellett félteni: egymás után indították reklámkampányaikat, amelyek azt harsogták, hogy a PC-k mennyire férfiasak, mennyire ellenállhatatlanná teszik a férfiakat a nők körében. Ki ne akarna a fiatal és tettre kész Kevin Costner bőrébe bújni?
Ezzel körülbelül egy időben elkezdték olyan filmek sorát gyártani, amelyek segíthették megváltoztatni a számítógépek körüli narratívát. A Weird Science, a Revenge of the Nerds vagy a War Games mind a nyolcvanas években jött ki, és tulajdonképpen ugyanazt azt a történetet mesélték el: a zseniális, de népszerűtlen kocka kisfiú a technológia segítségével legyőzi az ellenséget, és esetleg még az áhított nőt is megszerzi. Az 1990-es években egy amerikai kutatásban több száz informatikát tanuló diákkal készítettek interjút a Carnegie Mellon Egyetemen, ahol akkoriban az egyik legjobb képzés futott. A kutatók arra jutottak, hogy az egyes családok sokkal inkább hajlottak arra, hogy számítógépet vegyenek a fiuknak, mint a lányuknak – még akkor is, ha a lányt nagyon is érdekelte a téma.
A reklámok tehát néhány év csúszással ugyan, de elkezdtek működni: a gyártók egyre több PC-t adtak el, és egyre több férfi kezdett el érdeklődni a programozás és az IT iránt, míg végül eljutottunk oda, hogy mára az vált természetessé, hogy a programozás a férfiak terepe. A statisztikák szerint mindössze az IT-pozíciók körülbelül 25 százalékát töltik be nők, és egy 2018-as amerikai tanulmány szerint az általános iskolás lányok 31 százaléka szerint a kódolás és a programozás nem nekik való, ez a szám a középiskolában pedig 40 százalékra ugrik. A számítógép-használat, a programozás és egyáltalán az IT körüli narratíva története azonban azt mutatja, semmi nincs kőbe vésve, egy-egy szakma megítélése változtatható, különösen úgy, ha az érintettek hatékony popkulturális és marketingeszközökkel mennek neki a hagyományos elképzeléseknek.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: