A tudománykommunikáció ötven árnyalata
A tudomány és társadalom viszonyát érintő kutatások az utóbbi időkben érdekes, sokszor váratlan összefüggésekre mutattak rá. Mindennapi tapasztalatainkkal és fanyalgásainkkal ellentétben Nyugat-Európában és Magyarországon is nőtt a tudományba vetett bizalom a koronavírus-járvány kitörése óta (az orvosok iránti bizalom némileg csökkenő tendenciát mutat, ám általánosságban mégiscsak nőtt). Nem feltétlenül ezt látjuk magunk körül, esetleg a személyes tapasztalatunk sem ez, de m a számok erre utalnak. Kétségtelen, hogy ebben a pozitív folyamatban komoly szerepet játszik a tudománykommunikáció.
Míg néhány évvel, esetleg évtizeddel ezelőtt kimondottan lesajnálóan néztek azokra a kutatókra, tudósokra, akik a laikusokat kívánták megszólítani, és gyakran a kutatási idejüket is feláldozták a tudomány népszerűsítésének oltárán, manapság a tudománykommunikáció valamilyen közérthető formája eleve be van építve a nagyobb pályázatok elbírálásának bírálati rendszerébe (pl. Marie Curie ösztöndíjak). Nem lehetetlen tehát, hogy két hasonló kaliberű és jelentőségű pályázat közül az egyik azért bukjon el, mert nem sikerült meggyőzni a zsűrit a pályázó tudománykommunikációs képességeiről.
Éppen ezért megkerülhetetlen, hogy a diákok, posztdoktori és vezető kutatók valamilyen formában foglalkozzanak a tudománykommunikációval. Mivel ma már nincsenek erre épülő komplett egyetemi képzések (de a legtöbb egyetemen még csak speciálisan ilyen céllal megtervezett kurzusok sem érhetők el), ha a kutató nem akar összeomlani a közvélemény érdeklődő nyomása alatt, vagy nem akarja idő előtt kiírni magát piaci kiadók kegyeiből, autodidakta módon, félnapos workshopok pogácsamorzsás tantermeiben vagy az elérhető szakirodalom segítségével kell magát fejlesztenie.
Éppen ezért tűnik fontosnak Farkas Alexandra kutató, tudománykommunikátor 50 út a közérthető tudományhoz című magánkiadványa. Vékonyka, színes, képes útmutató a sikeres tudománykommunikációhoz – ki ne akarná magáévá tenni a siker alapjait hetven oldallal a háta mögött? A kötet fő célkitűzése, hogy az érdeklődő tudósok, diákok, újságírók kezébe adjon ötven tömör jótanácsot arra vonatkozóan, hogy miképp érdemes a legújabb tudományos eredményekről megnyilatkozni szóban és írásban. A tudománykommunikáció híd, összekötő kapocs a tudósok és a nyilvánosság között: segít fenntartani a laikusok érdeklődését a tudomány iránt, lehetőséget ad a tudósoknak, hogy kapcsolatba lépjenek és kapcsolatban maradjanak a társadalommal, illetve segíthet döntéshozóknak világosabban látni a szakpolitikai kérdések tudományos hátterének feltárása során.
Hogyan harcoljunk az áltudománnyal?
A kötetnek van azonban egy nagyobb célja is, Farkas ugyanis fél szemét mindig a társadalom kortárs problémáin tartja, kiváltképp az áltudomány, álhírek, összeesküvés-elméletek fenyegető rémén. „Miért folyik a csapból annyi konteó, amikor őrületes mennyiségű valódi kutatásról is beszámolhatnánk?” Amellett, hogy a konspirációs elméletek (noha legtöbbször alaptalanul torzítva és félrevezető módon) a hétköznapi életünkről szólnak, olyan fenyegetéseket és veszélyeket emelnek ki, amiknek, ha igazak volnának, komoly hatásuk lenne a mindennapjainkra is. Ha a kombinált gyermekoltások valóban autizmust okoznának, az gond lenne; ha a koronavírus-oltásokkal chipet ültetnének belénk, az gond lenne; ha a rák gyógymódját pénzügyi okokból fogva eltitkolnák, az gond lenne. Ezzel szemben jó kérdés, hogy a megvalósult tudományos kutatásoknak hány százaléka épül be a mindennapokba, formálja át a világképünket, szól az emberekhez, és hány százaléka „rejtvényfejtés” (Thomas Kuhn szóhasználatában) a fennálló konszenzuális elmélet mikroszintjén, hány százaléka valósul meg leginkább csak a kutató előmenetelét szem előtt tartva, esetleg kerül finanszírozásra javarészt csak álcázott bérpótlékként. A dolog egyáltalán nem egyszerű, éppen ezért nem is biztos, hogy ekkora terhet kellene róni egy tudománykommunikációs füzetre.
A szerző koncepciója szerint több fronton is lehet harcolni az áltudományokkal: ezek része az előítéleteink felismerése, a kritikus gondolkodás fejlesztése, szóval a szokásos jelöltek, de az egyik mód épp a sikeres tudománykommunikáció lehetne. Ha a tudósok vagy a tudósok helyett felbérelt hivatásos tudománykommunikátorok képesek lennének valóban adekvát módon megnyilatkozni a kutatóhelyeken előállított legfrissebb eredményekről, jobbak lennének az esélyeink. Jól kell átadni a tudományos eredményeket – ez utóbbi kimondottan hangsúlyos, ugyanis Farkas folyamatosan tudományos eredményekről beszél, nem pedig magáról a tudományról.
De itt felmerül egy fontos kérdés. Miért gondoljuk még mindig azt, hogy néhány esetleges, még vitatott, egészen ropogós és frissen közölt újszerű empirikus adat vicces és érdekes tálalása bármivel is hozzájárulhat az áltudományokkal szembeni harchoz? Vajon az Öveges professzor által tanított és nevelt generáció tagjai, azon túl, hogy meg tudják mérni a hanghullám hosszát konzervdobozokkal, bele tudnak fújni tízfilléreseket egy bögrébe, hányan keresik és kutatják a „mindent megmagyarázó” piramisokat, szedik be kérdés nélkül az antibiotikumot vírusokra, hisznek a pofon tanító jellegében, hagyják sírni a csecsemőket, esetleg próbálták ki a piramisjátékokat, a homeopátiát, és veszik kilószámra a „100 érdekes tény a világról” típusú könyveket, hogy azokat furkósbotként használva hozzanak kínos helyzetbe a tudományos pályára aspiráló fiatalokat? Félreértés ne essék: nem Öveges professzort bírálom, bárcsak most is több lenne belőle, mindössze azt akarom mondani, hogy korántsem biztos, hogy önmagában az érdekes tudományos tények (esetleg összefüggések, fun factek) átadása felfegyverzi az ember az áltudományokkal szemben.
Forma: 93 százalék, tartalom: 7 százalék
Miért várnánk, hogy a világ bármely egyetemén felfedezett összefüggés valóban kiállja a hosszú időn át folyó tudományos próbákat? Ha hivatalos kommunikátorokat bérelünk fel arra, hogy beszámoljanak a frissen publikált eredmények izgalmáról, épp azt felejtjük el, hogy a tudományos „adatok” élete a publikálással kezdődik, nem pedig ott ér véget. Fel kellene tennünk a kérdést, hogy a tudománykommunikátoroknak a tudományos eredményeket vagy épp magát a tudományos eljárás, a tudomány természetét, működését, hátterét kellene-e közérthető formában kommunikálniuk. Ha az emberek folyton csak az eredményekkel találkoznak egyoldalas hírekben, miképp fogják megkülönböztetni azt a rossz eljárásokkal elért eredményektől? Az eredmények változnak, maga a tudományos munka az, ami állandó, erről mégsem esik szó a kötetben, meg úgy általában sem nagyon.
Sokkal inkább arról hallunk, hogy miképp kell kinéznie egy prezentációnak (kevés szöveg, nagy betű), és arról, hogy a „hölgyek” és az „urak” milyen szoknyát, blézert, zakót és nyakkendőt húzzanak, ha azt akarják, hogy komolyan vegyék őket, amikor tudományról beszélnek. Divatos termék a tudomány (amit a jelek szerint rengeteg stockfotóval kell megspékelni) – a kérdés az, hogy mennyire érdemes kiárusítani. Amikor termékként tekintünk a tudományra, akkor valóban felértékelődik minden külsőség, formalitás és az, hogy miképp adjuk el magunkat. Sokatmondó, hogy Farkas könyvének 14. útmutatója szerint „a megjelenés, a testbeszéd, az arckifejezések, a mimika és a szemkontaktus 55 százalékot, a hangszín, a hangerő, a hanglejtés és a töltelékhangok 38 százalékot, a verbális kommunikáció (azaz az átadni kívánt szakmai tartalom) csak 7 százalékot tesz hozzá az összképhez”. Intuitív módon azt gondolnám, hogy ez a kommunikációs-marketinges hozzáállás, ennek fenntartása, erősítése legalább 63 százalékban hozzájárul ahhoz, hogy az átadni kívánt szakmai tartalom mindig alulértékelődik a formával, a nyakkendővel és a visszafogott sminkkel szemben.
A tudomány valóban menő, divatos, és önnön jogán érdekes termék, ugyanakkor a létezésünket, a mindennapjainkat, a jövőnket, de még a múltunkat is meghatározó alapvető társas gyakorlat, amit valóban tisztában kell lennünk. Igaz, nem könnyű átkelni a tudományt a társadalommal összekötő hídon, de nem túl valószínű, hogy az olyan tanácsok fognak minket átsegíteni rajta, mint hogy „a megfoghatatlan tudományos jelenségeket, tartalmakat úgy kell megfogalmazni, hogy a laikus közönség is megértse”, vagy hogy „kizárólag annyira szabad egyszerűsíteni a tartalmat, amivel még a kutató is képes azonosulni.” Épp ez a probléma! Nem túl valószínű, hogy félnapos workshopokon vagy alkalmi kurzusokon ezt el lehetne sajátítani. Mivel a kötet szerzője maga is évek óta tevékenykedik sikeres tudománykommunikátorként, nagy kár, hogy nem saját tapasztalatait, esettanulmányait adta ki a közönség okulására, hanem közhelyes tanácsokat, színes fotókat, legalábbis megkérdőjelezhető metaszintű megfontolásokat, és a 21. századi kommunikáció összes formaságát helyezi előtérbe a 7 százaléknyi tartalomhoz képest.
A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karán működő Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: