Több emberséget a tudományba!
Amikor Maya Goldenberg, a Guelphi Egyetem filozófusa évekkel ezelőtt elkezdte írni idén kiadott Vaccine Hesitancy című könyvét, nem is sejthette, hogy mire megjelenik, aktuálisabb lesz, mint mikor nekifogott. A koronavírus elleni leghatékonyabb fegyvernek a legtöbben az oltásokat tartják, és noha az egészségügyi szervezetek kimondottan mutatós statisztikákkal állnak elő, az oltásokhoz még mindig sokan fenntartásokkal viszonyulnak, mert rengeteg tévhit és bizalmatlanság lengi körül őket. Goldenberg könyve persze nem fogja megváltani a világot, figyelemre méltó észrevételei és kiváltképp az az árnyalt hozzáállás, amivel a problémákat tárgyalja, kiemeli a könyvet a pandémiával kapcsolatos munkák közül.
1998-ban jelent meg Andrew Wakefield tanulmánya a világ legrégebbi folyóiratában, a Lancet orvostudományi lapban arról, hogy a gyerekek esetében állítólag bizonyítékot találtak egyes (mint például a kanyaró-mumpsz-rózsahimlő elleni kombinált, röviden MMR) oltások és az autizmus kialakulása közt. Az írás azonnal a médiafigyelem középpontjába repítette Wakefieldet, annak ellenére, hogy rendkívül gyorsan bebizonyosodott: a cikkben szereplő adatok hamisak vagy félrevezetők, ráadásul etikátlanul jártak el a vizsgálat alanyaival. Wakefielddel kapcsolatban súlyos jogi problémák is felmerültek, amelyek hatása a mai napig érezhető. Miközben néhány éve a tanulmánnyal együtt Wakefield orvosi engedélyét is visszavonták, a köré szerveződő csoportok révén kultfigurává avanzsált egykorvolt orvos népszerűsége nőttön nő. Az elfogadott és beadott oltások száma viszont csökken.
Az elmúlt évtizedekben számos fejlett nyugati országban ütötte fel a fejét olyan betegség, amiket korábban épp az oltásokkal szorítottak vissza. A negatív vélemények miatt sokan nem adatták be a megfelelő oltásokat a gyerekeiknek. Így okozott járványt és számos, egyébként elkerülhető halálesetet Angliában és Svédországban a szamárköhögés a 70-es években; Hollandiában, Angliában és Írországban a kanyaró 2000 körül, az USA-ban 2005-ben, Wales-ben 2013-ban. A fejlődő országokat sem kímélte a be nem adott oltások miatti járvány: Szamoát 2019-ben sújtotta a kanyaró, Nigériát pedig 2001 óta veszélyezteti a gyermekbénulás, a kanyaró és a torokgyík. A sort sajnos még nincs vége.
Goldenberg könyvének egyik központi vonulata, hogy szembemegy a tudományos világ, szűkebben az orvosi társadalom által elfogadott nézetekkel – persze nem a vakcinák hatásossága kapcsán, sokkal inkább az oltások elutasításainak okait illetően. Egészen pontosan Goldenberg nem oltásellenesekről beszél, az ő számuk ugyanis, noha növekszik, összességében rendkívül alacsony. Az igazi kihívást azok okozzák az egészségügyi rendszer számára, akik hezitálnak, hogy beadassák-e az oltást: a bizonytalankodók száma egyes országokban a 25 százalékot is elérheti. „Oltásbizonytalanoknak” azokat nevezhetjük, akik kételkednek az oltások hatásosságában, ezért gyakran végül be sem oltatják a gyereküket. Nem arról van tehát szó, hogy a bizonytalankodók csordákba verődve vadásznának az orvosi rendelők környékén az oltáspártiakra. Egész egyszerűen számos szülőnek kételyei, aggodalmai, félelmei vannak – és emiatt húzzák-halasztják, majd „elfelejtik” beadatni az oltást.
A bevett orvosi és társadalmi-politikai elképzelések szerint, ezek a hezitálók (végső soron pedig a jóval szélsőségesebb oltásellenesek), élükön Wakefielddel, háborút indítottak a tudomány ellen (a tudomány ellen vívott háború, a „war on science” kulcsfontosságú kifejezés lett a mainstream tudománynépszerűsítő szakirodalomban Chris Mooney 2005-ös, azonos című bestsellere után). Megtépázták a tudomány népszerűségét és hatalmát; végső során a tudomány általános autoritását ásták alá.
Nem tudományos, hanem személyes kérdés
A tudományellenes háború egyik oka egyes elméletek szerint a tudatlanság: az emberek azért nem akarnak oltakozni, mert hamis, illetve téves információk vannak az oltásokról – valójában nem tudják, miképp működik a tudomány és a vakcinák; ha tudnák, akkor biztosan beoltatnák magukat. A feladat tehát szimplán a „felvilágosítás”. Goldenberg részletesen kifejti, hogy a tudósok részéről mennyire céljavesztett ez a fajta hozzáállás. Ha ugyanis az emberek tudatlansága lenne a hezitálás valódi oka, akkor az elmúlt évtized irgalmatlan mennyiségű, a szélesebb publikumot megcélzó előadásának és népszerűsítő kötetének hatására az oltásokat elfogadók táborának meg kellett volna nőnie. A helyzet azonban láthatóan nem javult. A tudományos információk igen széles rétegek számára közérthető formában elérhetők, sokszor már a gyerekek számára is nagyon hasznos és izgalmas könyvek készülnek, az oltásbizonytalanok száma mégsem csökken.
Goldenberg számos empirikus kutatás eredménye alapján arra a megállapításra jut, hogy sokak számára ez nem is annyira tudományos, mint inkább személyes kérdés. Rendben, értem, hogy működnek a vakcinák, láttam az ismert orvosi kutatócsoport által összeállított színes-szagos videót, és az is rendben, hogy általában az oltások súlyosabb szövődmények nélkül működnek, de vajon az én gyerekemnél is így lesz? Saját gyermekét mindenki különlegesnek, egyedinek tartja, jobban ismeri mindenki másnál. Korábban is betegeske, gyengécske volt – mi van, ha pont ő lesz az a 0,1 százalék, akinél komolyabb mellékhatások is felléphetnek? A szülők teljesen érthetően aggódnak, és nem feltétlenül az érdekli őket, hogy mi a tudomány konszenzusos álláspontja egy oltásról, vagy hogy milyen peer review rendszeren átment, politikai és gazdasági függőségektől sem mentes lapban megjelent tanulmány bizonyítja a hatásosságát. Amíg az orvosok, kommunikációs szakemberek, ápolók, védőnők és háziorvosok nem tudnak megfelelő módon reagálni ezekre az aggályokra (azon túl, hogy „nyugodjon meg, minden rendben lesz”), addig az oltásbizonytalanok száma nem fog csökkenni.
Akiket nem érdekel az igazság
Sokak szerint a hezitálásnak mégsem személyes félelem, aggodalom, szülői szeretet, esetleg tanult és otthonról hozott rossz emlékek, pletykák az okai, hanem egész egyszerűen az, hogy az emberek csökönyösek, elfogultak, csőlátásúak, és nem foglalkoznak az igazsággal. Amikor a hezitálóknak túl sarkos módon próbálták a tudtára adni, hogy az oltások biztonságosak, akkor – nem is annyira meglepő módon – nem hogy nem váltak oltáspártivá, hanem inkább megerősítést nyertek a bizonytalanságukban, tehát a dolog visszafele sült el (nem zörög a haraszt, gondolták sokan). Az eléjük tárt bizonyítékokhoz szelektíven viszonyultak azok, akik korábban bizonytalanok voltak, ám ez korántsem csak rájuk jellemző: mindannyiunkat érint valamilyen mértékben az úgynevezett megerősítési torzítás (confirmation bias), miszerint az ember a saját álláspontját megerősítő adatokat és véleményeket részesíti előnyben, hajlamosabb azokat megjegyezni és elfogadni. Goldenberg szerint ez nem azért van, mert „nem akarjuk ismerni az igazságot, sokunkat igenis érdekel, hanem mert az igazság olykor túlságosan is veszélyes magunkra és az általunk elfogadott értékekre [nézve]”. Hiába gondoljuk, hogy mindenkinek el kellene fogadnia az elénk tárt objektív és független tényeket, amelyeket a tudomány évszázadok alatt kipróbált módszereivel állapítottak meg, az emberek egész egyszerűen nem így működnek. (Thomas Kuhn óta tudjuk, hogy egyébként a tudósok sem így működnek, ami persze nem meglepő, hisz végső soron ők is emberek.) Az érvek, ellenérvek, információk bőségkosarából mindenki a saját kedvére cseresznyézget.
Éppen ezért – érvel Goldenberg –, nem az embereket kell tovább ütni a tudomány bunkósbotjával; mi több, miután a polgárokat ostobának néző tudósok hangos üvöltése után sem akarnak az emberek megtérni, talán nem csak a makacsságukban és vakságukban kell keresni a hibát. Szerinte olyan stratégiákat kellene inkább kidolgozni, amik úgy tudják vonzóvá tenni az oltásokat, hogy közben nem szállnak bele páros lábbal az ember identitásába és értékeibe. A feladat nem könnyű, de léteznek jó példák. Mindez talán segíthet megérteni azt is, hogy – áttérve a magyar színtérre – miért inkább visszafele sülnek el az erre a szerepkörre alkalmatlan biológus, Boldogkői Zsolt történetileg és filozófiailag teljesen megalapozatlan, idealista tudományképre épülő televíziós szereplései, vagy hogy miért nem tud különösebben hatásos lenni az „én már beoltattam magam” típusú, faék egyszerűségű plakátkampány. „Te már beoltattad magad, én még nem; téged már átvernek, engem még nem.”
A szakértelem halála?
Goldenberg végezetül a szakértők szerepét taglalja: szinte feldolgozhatatlan irodalma van annak, hogy az utóbbi években, sőt évtizedekben miképp erodálódott a tudományos szakértők szerepe a társadalomban. Egyesek a szakértelem haláláról beszélnek, aminek oka ismét csak az emberi tudatlanságtól és vakságtól fűtött tudomány ellen indított háborúban keresendő. Azt Goldenberg is elismeri, hogy a szakértők szerepe jelentősen csökkent a társadalmi viták feloldásában, mi több, azt is állítja, hogy ez egy veszélyes folyamat.
Azonban arra is figyelmeztet, hogy ez a szkeptikus hozzáállás nem indokolatlan: sokan a „szakértő”, „szakértőiség” társadalmilag megkopott funkcióját kérdőjelezik meg. Noha az orvosok és a tudósok sem tévedhetetlenek, mégis megkérdőjelezhetetlen autoritásként állították be magukat, a tudománykommunikációs managerek és a politikusok pedig őket követve erőltették ezt a leegyszerűsített és gyakran félrevezető megközelítést.
Sokakban él az a kép, miszerint a jóhiszemű tudós összegyűjti az utcán flangáló tényeket, elméletté gyúrja, majd díszdobozban átadja őket a politikusoknak, akik ennek megfelelően hozzák meg a törvényeket, szabályokat, rendeleteket. A koronavírus-járvány alatt is sokan ezt a hozzáállást erőltették (a politikusok mindenképp, hiszen, ha a dolog visszafelé sül el, akkor lehet mutogatni a tudósokra.) Ez azonban nagyon torz, egysíkú kép. Sem a tudomány, sem a tudomány által leírt jelenségek nem önmagukban, tértől és időtől függetlenül léteznek. Noha a koronavírus-járvány elsősorban virológiai és epidemiológiai jelenség, a vírus által megfertőzött emberek és a megfertőződés kontextusa jóval összetettebb jelenség. Nem véletlenül adtak sokan hangot az aggodalmuknak, amikor vezető virulógusok képtelenek voltak túllátni a labor falain: noha a szaktudományos kérdésekben igazuk volt, az emberek többségéhez egész egyszerűen vagy nem jutott el a hangjuk, vagy eleve kiverte náluk a biztosítékot az, hogy a meglehetősen összetett helyzetet leegyszerűsítik. A szakértők ettől még szakértők maradtak, társadalmi megítélésük azonban jobb esetben stagnált, valójában inkább romlott.
Goldenberg számos esettanulmányt sorakoztat fel, amiben az emberek a mindennapi tapasztalataik alapján megkérdőjelezik a szakértők szerepét. Hogy egy további aktuális példát hozzunk, elegendő itt a szülés körüli egyre nyilvánvalóbb nehézségekre gondolni. Számos történeti és orvosi tanulmány jelent meg arról, hogy a férfi orvosok, nőgyógyászok miképp vették és veszik semmibe a pácienseik egyéni kérelmeit, sajátosságait és a szülés természetes jelenségét. Számos olyan tradíció és gyakorlat adódik tovább professzorról rezidensre a tantermekben és a szülőszobán, amik alapvetően csupán az orvosok kényelmét és jogi biztonságát szolgálják, szemben az anyák kényelmével, biztonságával és értékeivel. Mindez még inkább szembeötlő a kisebbségekhez tartozók és hátrányos helyzetűek kórházi kezelésének, vagy inkább hiányának esetében. Egy olyan helyzetben – mondja Goldenberg –, amikor az embert rendszeresen megalázzák, semmibe veszik, vagy csak szimplán lenézik emberi mivoltában, nem kell, hogy meglepetésként érjen minket a szkeptikus reakció.
Az, hogy az oltásellenesek és oltásbizonytalanok is megtalálják sőt keresik a saját szakértőiket, jól mutatja, hogy nem feltétlenül vagy nem kizárólagosan a szakértelem haláláról van szó, ahogy azt sokan állítják. A szembenálló felek mentalitásában az elmúlt időszakban lényegi változás következett be: míg a szkeptikusok néhány évtizeddel ezelőtt azzal próbálták útját állni a klímaválság vagy a dohányzás által okozott ártalmak széles körű elfogadtatásának, hogy a tudományos konszenzust kérdőjelezték meg (ezáltal pedig megszabadították az embereket attól, hogy a tudósok jóslataira és tanácsaira hallgassanak), ma egyfajta alternatív tudományos, szakértői konszenzust hirdetnek. A járványtagadó és oltásellenes gyógyszerész, Gődény György és a magukat „vírusrealistáknak” nevező társai mind német, amerikai és egyéb szakértők empirikus kutatásaira hivatkoznak. Az emberek vágynak a szakértőkre; ha pedig a szokásos vagy mainstream szakértők nem képesek megszólítani őket, akkor pillanatok alatt másfelé terelődik a figyelmük. A következményeket tekintetbe véve ez elég szerencsétlen helyzet, de nem indokolatlan, ha ezt teszik, jóllehet hosszú távon a megbízható szakértelemtől történő elfordulás senkin nem segít. Érthető a fentiek fényében, hogy ezt teszik? Teljes mértékben.
Bizalmi krízis
De ha nem a tudománnyal szemben vívott háborúról van szó, akkor mégis mi okozza a tudomány és a szakértők szerepének hanyatlását és az oltásbizonytalanok számának ettől nem független növekedését? Goldenberg szerint bizalmi krízissel van dolgunk. Az emberek elveszítették a bizalmukat a tudósokban, a tudományos intézményekben, a tudományos elméletekben. „Még ha a páciensek bíznak is az orvosukban, nem feltétlen bíznak abban az egészségügyi rendszerben, amit az orvosuk képvisel.” Goldenberg számos olyan okot és történeti eseményt sorol fel és elemez, amik hozzájárultak a bizalom elvesztéséhez: az egyik ezek közül a populáris orvostudományi irodalom másik toposza, a „big pharma”, a gyógyszergyárak kíméletlen, erkölcstelen, istent és embert nem ismerő, kizsákmányoló és etikátlan mentalitása. Mindenki hallotta már, hogy egy bizonyos gyógyszer engedélyezése után egyedül a gyógyszergyárak fogják megszedni magukat, leginkább az emberek kárán. Nagyon sok ilyen történet gyakran erőteljes túlzás, sokszor kitaláció: nem minden orvost támogató gyógyszergyár mögött kell rossz szándékot sejteni. De ahogy a dohányipari lobbi hosszú évtizedekig felszín alatt tudta tartani a dohányzás káros hatásairól szóló bizonyítékokat a profit érdekében, úgy számos gyógyszergyár is valóban olyan termékeket gyárt, amelyek nem feltétlenül járulnak lényegileg hozzá az emberek jólétéhez. (Elegendő itt például azokra a tápszergyártó cégekre gondolni, amelyek az 1960-as években tápszermintákat osztogattak olyan harmadik világbeli országokban, ahol az anyatejes táplálásnak köszönhetően korábban a gyermekhalandóság nem volt mindennapi kérdés, és ahol közel sem voltak adottak azok a higiéniai feltételek, amelyek elegendőek a tápszer biztonságos elkészítéséhez; ennek következtében számos csecsemő vesztette életét fertőzések és alultápláltság miatt.) Goldenberg szerint az emberek tudomány iránti szkepticizmusa, félelme és bizalmatlansága több szempontból is megalapozott. Abból a szempontból mindenképp, hogy a tudósok és kommunikációs szakemberek a lehető legritkábban tudtak az emberek nyelvén megszólalni az ügyes-bajos dolgaik kapcsán. „A tudományba vetett közbizalom elvárja a társadalmilag felelős tudománytól, hogy transzparens legyen azon érdekeket illetően, amiket kiszolgál, és legyen tisztában a saját hatalmának és privilégiumainak történetével.”
Számos mélyreható kritikai észrevételt követően a kötet utolsó fejezeteiben a szerző előáll pozitív javaslataival: hogy lehetne helyreállítani a tudományba vetett bizalmat? Sajnos ezek a fejezetek kidolgozatlanok; Goldenberg mentségére legyen mondva, hogy alapvető célja a probléma lokalizálása és felvázolása. A pozitív megjegyzések leginkább az átláthatóságról, a tudomány saját helyzetének felméréséről, az emberek igényeinek, értékeinek és személyes integritásának tiszteletéről és sokszínűségéről szólnak. Legyen bármilyen objektív és igazságkereső is a tudomány, amennyiben a termékei és hatásai az embereket érintik, egész egyszerűen nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást arról, hogy az emberek mit hisznek a saját kisvilágukról, márpedig ez a szféra rendkívül összetett és bonyolult. A kötet úgy is olvasható, hogy a szerző egy rég elfeledett koncepció, nevezetesen a tudomány humanizálása mellett áll ki – amellett, hogy a tudósok nem hunyhatnak szemet az emberi értékek jelenléte felett. Ezeket az értékeket, kényes és leheletnyi nüanszokkal terhelt érdekeket, kívánságokat, álmokat, hétköznapi vívódásokat pedig leginkább a társadalomtudósok tanulmányozzák. Az orvostudományt humanizálni, nem pedig medikalizálni kell. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor az oltási kedv is talán nagyobb tempóban növekszik.
A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének posztdoktori kutatója és a PTE ÁOK ITD tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: