Jobban elhisszük, hogy idegen civilizáció nyomaira bukkantunk, ha egy elismert harvardi tudós állítja?
2017. október 19-én különös dolgot észlelt a Hawaiin működő égboltfelmérő, a PanSTARSS távcső: egy, a Naprendszeren kívülről érkező objektumot. A csillagászoknak rövid idő állt csak rendelkezésükre ahhoz, hogy megfigyeljék a kisbolygót, mivel az észlelés idején már távolodott az objektum. A különös észlelés később az ’Oumuamua („előőrs”) nevet kapta, amely a felfedezés helyszínére utal. Mi volt ebben az objektumban annyira furcsa? Ahogyan Molnár László a Qubiten korábban összefoglalta, az ’Oumuamua röppályája, alakja és fényvisszaverő képessége is szokatlan volt. A beérkező adatok alapján, ha az ’Oumuamuát – például – egy csillagközi üstökösnek tekintjük, akkor ilyet nemcsak, hogy még nem láttunk korábban, de a megfigyelésének az esélye is elképesztően kicsi.
A tudományos munkát sokan a nyomozás metaforájával írják körül: hiányos, töredékes, sokszor ambivalens adatok, rivális hipotézisek, a nyomozást végző detektívek, és végül – jobb esetekben – a tettes elcsípése. Az ’Oumuamua esetében is hasonló detektívmunkára volt szükség, amit Avi Loeb, a Harvard Egyetem tanszékvezető professzora, a világ egyik vezető asztrofizikusa irányított. Loeb azt járja körül a nemrégiben magyarul is megjelent Földönkívüli: Egy idegen civilizáció első nyomai című könyvében, hogy milyen lehetőségeink vannak akkor, ha az ’Oumuamuát nem egy hihetetlenül különleges természeti tárgynak tekintjük, hanem egy idegen civilizáció első nyomaként értelmezzük. Érvelése szerint, ha semmi sincs az általunk ismert földi természetben, ami hasonlítana az ’Oumuamuához, akkor talán nem is természeti tárggyal, hanem valamilyen mesterséges, egy fejlettebb civilizáció termékével van dolgunk. Hogyan lehet egy elsőre ennyire meredeknek tűnő hipotézis mellett érvelni, és sikerült-e mindez Loebnak?
Adatvarázslás
Loeb az egyik legismertebb és intézményesen is erősen beágyazott kortárs asztrofizikus. Feltehetően kevesen tudják nála jobban, hogy miképp zajlik a csillagok, a világűr, a távoli bolygók és az ottani lehetséges élet utáni kutatás. Rengeteget tanulhatunk tőle minderről ebben a kötetben is. Ám ez nem jelenti automatikusan azt, hogy Loeb ugyanennyire átlátja a természettudományok nem természettudományos, vagyis filozófiai dimenzióját is. Ebből a szempontból sok feszültség van a könyvében.
A tudományok az adatokat gyűjtik, követik, értelmezik, és azok alapján állítják fel a hipotéziseiket, amiket aztán újabb adatok fényében tesztelnek. Sokunk számára így működik a tudomány: kell hozzá egy nagy adag kíváncsiság, igazság utáni vágyakozás, adatok, és sok-sok óra kemény munka. A tudósok elviekben kritikusak, kreatívak, nyitottak és – Loeb állandó példájánál maradva – belenéznek a távcsőbe, amikor kell, hogy a megfelelő bizonyítékokhoz jussanak.
Bizonyos alapvető adatokban minden csillagász egyetért: ilyen az ’Oumuamua különleges és váratlan pályája és sebessége, de a formáját illetően is már csak két versengő hipotézis maradt. Ha a tudományban pusztán az egyértelmű adatok számítanának, és mindig mindenki „a logika diktálta úton” járna, ahogy Loeb fogalmaz, akkor egyszerű dolgunk lenne eldönteni, hogy mivel is van dolgunk. Ám a helyzet bonyolultabb ennél: az elérhető adatokra több, egymásnak ellentmondó hipotézis is ráilleszthető.
Azt például Loeb sem tagadja, hogy a mért adatok alapján az ’Oumuamua lehet egy „szélsőségesen különös” természeti tárgy, valami olyan, amit „még soha nem láttunk korábban”. Ezt tekinthetjük a konzervatív magyarázatnak, a legtöbben ezt preferálták a csillagászok között. Loeb szerint azonban ez „enyhén szólva is nehezen hihető”, mivel „még soha nem láttunk” ilyen különös természeti tárgyat, ezért egy másik megközelítésre van szükség. A progresszív magyarázat szerint tehát nem arról van szó, hogy egy nagyon különös természeti tárgyat fedeztünk fel, amit 1-2 segédhipotézis árán akár még bele is illeszthetünk az eddigi tudományos elméleteinkbe, hanem egy új magyarázatra van szükség, mivel az ’Oumuamua nem természetes, hanem mesterséges tárgy. Ha elfogadjuk, hogy ez így van, és az ’Oumuamua tényleg mesterséges, ebből az is következik, hogy más civilizáció készítette, mivel azt biztosan tudjuk, hogy nem az emberiség hozta létre.
Nagyjából ezen a ponton jelennek meg Loeb elméleteinek belső feszültségei. Senki nem tagadta, hogy az ’Oumuamua természeti tárgyként, például üstökösként való értelmezése számos furcsaságot és további kérdést vet fel. Ám Loeb sokszor úgy fogalmaz, mintha akkor, amikor idegen civilizáció előfutáraként tekintünk az ’Oumuamuára, az nem lenne legalább annyira „szélsőségesen különös” eset. Loeb egyik magyarázata szerint az ’Oumuamua csillagközi jelzőbójaként funkcionálhatott egykoron, ám mindezt közel sem tartja olyan vad magyarázatnak, mint más, rivális magyarázatokat. Hiába mondja Loeb, hogy „teljes mértékben természettudományos vállalkozás” az adatok ilyen jellegű értelmezése, valójában egy sok mindent felölelő, számos értéket megmozgató, világnézeteket ütköztető, személyes preferenciákat és vágyakozásokat lehorgonyzó interpretációs játékkal van dolgunk. Röviden: filozófiával.
A filozófia, a képzelőerő, empirikusan alátámasztott használata kimondottan megtermékenyítő lehet a természettudományok számára, ám kimondottan veszélyesnek és félrevezetőnek hat „természettudományos vállalkozásnak” maszkírozni a tudományon kívülről érkező filozófiai, netán személyes elköteleződéseinket. Ezen behatások szétszálazása persze kellemetlen feladat, és nem is egyértelmű, hogy kinek a munkája lenne mindezt elvégezni: az asztrofizikusnak, a lektornak, a tudományfilozófusnak, a tudományos eredményeket kommunikáló szakújságíróknak, vagy a tudományos közösségnek? Tágabb értelemben pedig a tudomány és tudományfilozófia kapcsolata is kérdésessé válik: milyen mértékben szólhat hozzá a filozófus a gyakorló tudós munkájához?
Antropomorfizálás
Amennyiben létezik is földöntúli élet, jelen pillanatban fogalmunk sincs annak természetéről és mikéntjéről, maximum homályos elképzelésekkel rendelkezhetünk. Lehet, hogy hozzánk hasonló, de lehet, hogy sok szempontból eltérő; benne van a pakliban, hogy fejlettebb intelligenciával lesz dolgunk, de az sem kizárt, hogy fejletlenebbel. Ha túl is lépünk azon, hogy miképp határozzuk meg a „fejlettséget” (egy űrrepülésre nem képes, ám teljes harmóniában, békében és kultúrában élő idegen faj fejletlenebb lenne, mint mi?), némileg indokolatlannak tűnik Loeb optimizmusa arra vonatkozóan, hogy egy hozzánk hasonló, ám jóval fejlettebb fajjal találkoznánk. Mindazonáltal a szerző számára ez inkább axióma, semmint kérdés – egy helyütt nyíltan arról beszél, hogy noha a saját értelmezései és analógiái mind „földi jellegűek”, valójában éppen ezért lesznek hihetőek, hiszen, ha mi létrehozhattunk bizonyos technológiai vívmányokat, akkor erre másnak is képesnek kell lennie. Bizakodjunk benne, hogy ha mi képesek vagyunk a rasszizmusra, akkor a földöntúli civilizációk nem minket pécéznek majd ki.
Emellett, mi a garancia arra, hogy mások is létre akarnának hozni olyan technológiai alkotásokat, mint amilyenek a földiek? Mi a csudáért gondolnánk azt, hogy az ’Oumuamua egy útjelző bója, egy riasztórendszer, ha nem azért, mert szeretnénk, hogy az idegenek olyanok legyenek, mint mi, csak esetleg kicsit jobbak. Ezzel ismét semmi gond, de ezt a legvalószínűbb tudományos hipotézisként, az adatok által alátámasztott interpretációként eladni némileg visszás, de jobb esetben is túlontúl szubjektív.
De nem elég, hogy Loeb antropomorfizál, szerinte ugyanis „a természettudományos ismereteink biztosítják azt a közös nyelvet, amely a földönkívüli intelligenciák megértéséhez és talán a velük való kommunikációhoz szükséges”. Miért kellene úgy gondolnunk, hogy egy idegen civilizáció éppen a természettudományos tudást részesítené előnyben? Mi a helyzet akkor, ha fejlettségük épp abban rejlik, hogy felismerve a természettudományos tudás és a technológiai fejlődés veszélyeit, inkább a kulturális tudásba fektették az erőforrásaikat? Zene, film, tánc, irodalom, képzőművészetek. Ez azt is megmagyarázhatná, hogy miért nem küldtek eddig űrhajót felénk, és esetleg miért nem érdekeljük őket. Érthető, hogy egy vezető asztrofizikus pici zöld lények helyett fehér köpenyes vezető asztrofizikusokként képzeli el az idegeneket, de ehhez azért jóval kidolgozottabb történetre és érvelésre lenne szükség, ami sajnos a könyvből hiányzik.
Az egész könyvet áthatja egyfajta naiv optimizmus azt illetően, hogy az idegen faj, aminek az ’Oumuamua az előfutára lehetett, egy hozzánk hasonló, ám technológiai és természettudományos téren jóval fejlettebb civilizáció kell, hogy legyen. Ez nyilván akár remek is lehetne, ám például, ha önhittség azt gondolni, hogy több millió bolygó közül egyedül nálunk alakult ki értelmes élet (Loeb szerint túl gőgösek vagyunk), akkor az nem hasonlóan önhittség, hogy a másutt kialakult értelmesebb élet pont ránk lenne kíváncsi? Felmerül a kérdés, hogy az ilyen jellegű népszerűsítő könyveknek ezzel az optimista elképzeléssel kell-e számot vetniük, vagy inkább azokkal a forgatókönyvekkel, amelyekben vagy ellenséges ez a civilizáció, és meg kell védeni magunkat, vagy épp nálunk fejletlenebb, és kimondottan nagy felelősség hárulna ránk a találkozáskor, hogy ne akarjuk őket is kolonizálni és elnyomni.
Másfelől, ha tényleg úgy van, mint ahogyan Loeb sugallja, és majdnem biztos, hogy már csak a nagy számok törvénye alapján is létezik még értelmes élet a miénken kívül, akkor pedig a kérdésfelvetés hibádzik. Nem az a kérdés tehát, hogy miért találkoztunk ennek első jelével, az ’Oumuamuával, hanem az, hogy miért nem találkoztunk még velük, vagy az általuk ott felejtett jelekkel sokkal többször? A detektívmetafora nyomán felmerül persze, hogy mit azonosítunk jelekként vagy bizonyítékként. Csak olyan jeleket képesek azonosítani a tudósok, amelyek létezéséről már van fogalmuk. Ha nem tudnánk, hogy minden ember ujjlenyomata egyedi, akkor fel sem merülne, hogy ezek alapján azonosítani lehet bárkit, és ezt eszközként a kriminalisztikában is használhatnánk. Az ’Oumuamua esetében tehát az sem egyértelmű, hogy miért lenne egy idegen civilizációra utaló nyom mesterséges. Miért ne lehetne egy természeti objektum jele? Ahogyan az asztrobiológiában is életre utaló jeleket kutatnak, idegen civilizációk természetes hulladékait is azonosíthatjuk jelekként.
Moralizálás
Loeb időről-időre moralizálásba kezd a tudósok személyes felelősségéről. Ahogy említettük, és olykor Loeb is utal rá, nincsenek mindent eldöntő bizonyítékok az ’Oumuamua lehetséges értelmezéseiről, így mindenféleképp számolnunk kell nem tudományos értékekkel is (noha Loeb ezt már elhallgatja). Ezek az értékek lehetnek morális értékek is egy tudományos kutatásban.
Ennek példája, amikor Loeb hosszasan tárgyalja azt, hogy a tudósok elvesztik a gyerekekben még bennük rejlő kíváncsiságot, őszinteséget. Állítása szerint, amikor a tudósok nem mennek szembe a fősodorral, és nemet mondanak az úttörő magyarázatokra, akkor az nemcsak szégyenletes, „hanem veszélyes is”, mivel a tudomány konzervatív képét erősíti, és gátolja a haladást. Amikor választani kell a különböző értelmezések közt, akkor Loeb szerint „a gyermekeink életét kockáztatjuk”, „a szakadékba sétálunk”, vagy épp egy elképzelt civilizációs ugrást késleltetünk, ha az ’Oumuamuát nem egy idegen civilizáció előfutárának tekintjük. Nagyon nagy szavak ezek, tekintve, hogy statisztikailag valószínűtlen hipotézisekről van szó, még akkor is, ha az önmagában pozitív egybeesés, ha a tudós néha érzelmileg is elkötelezett a saját kutatási témáját illetően.
Természetesen gondolhatjuk így, és egy teljes világképet felépíthetünk arra, hogy amennyiben nem vesszük komolyan az idegen civilizációk létezését, úgy valóban egzisztenciális problémákba ütközhetünk – ráadásul, ahogyan Molnár László is rámutatott, a SETI, az asztrofizika, az asztrobiológia és más hasonló területek közel sem tekinthetők marginálisnak tudományfinanszírozási szempontból –, ám ebben az esetben erről kellett volna könyvet írni; ez ebben a formában pusztán moralizálás, egy retorikai fogás.
Ne csak a borító miatt vedd meg
A könyv nagy erénye az önéletrajzi elemek tárgyalása, például hogy miként került Loeb sokszor véletlenek sorozatának köszönhetően szakmájának csúcsára. Ez a pozíció ugyanis egyáltalán nem mellékes, hiszen valószínűleg nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Loeb ekkora publicitást kapott. Egy ennyire beágyazott kutató állításait össze sem lehet hasonlítani egy kezdő csillagász publikációival. Mindezen egyenlőtlenségek az ’Oumuama eredetétől teljesen függetlenül is érdekes tudományszociológiai kérdésekre tapintanak rá: miért egyértelmű az, hogy a Harvard vezető asztrofizikusa biztosan megalapozottabb dolgokat állít, mint egy hasonló képességekkel rendelkező, de kevésbé beágyazott asztrofizikus? Hogyan lehet elválasztani a tudományos kutatásoktól az azokat végző tudósok személyét?
Egy másik szempontból viszont nagy kár a könyvért. Az olvasóban könnyen felmerülhet, hogy Loeb vágyálmairól olvashatunk („mi lenne, ha...”, „de jó lenne, ha...”), ami önmagában nem feltétlenül gond. A szerző gondolatmenete jól átgondolt és valóban nagyon izgalmas, nem feltétlen a fősodorba illő kérdéseket feszeget. Ám azt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy itt pusztán egy lehetséges forgatókönyvvel van dolgunk, nem pedig „a” forgatókönyvvel azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz és lehetne a találkozásunk egy idegen civilizációval. Valószínűleg a cáfoló elméletek ismertetése enyhített volna az így meglehetősen elfogult képen.
A szerzők az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport tagjai.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
