Mint azt a Qubiten korábban – itt és itt – részletesen megírtuk, 66 millió évvel ezelőtt egy 10-15 kilométeres kisbolygó csapódott a Földbe a mai Yucatán-félsziget közelében. A földi élővilág háromnegyedét, köztük a nem-madár dinoszauruszokat kipusztító kozmikus katasztrófa adta meg a soha vissza nem térő lehetőséget arra, hogy az ökoszisztémák addigi statisztái megkezdhessék bolygóhódító evolúciós karrierjüket.

A Science csütörtökön, május 11-én közölte azt a tanulmányt, amely megfejtést kínál arra a földi élet megjelenéséhez és evolúciójához képest szédületesen rövid idő alatt lezajló folyamatra, amely révén a dinoszauruszokkal együtt élő, a legjobb esetben is csupán félméter magas és 10-20 kilogramm tömegű ősi ősemlősök leszármazottai 2-3 méteres, 4-6 tonnát nyomó növényevő óriásokká váltak.

Oscar Sanisidro spanyol evolúcióbiológus és kollégái a páratlanujjú patások rendjének mára kihalt Brontotheriidae családján bizonyítja a 16 millió év alatt végbement, mintegy ezerszeres magasság- és tömegnövekedést, feltárva annak lehetséges okait is.

A genetikailag a mai lovak közeli rokonainak számító, de inkább orrszarvúszerű család tagjai, így például a hat fajból álló Megaceropsok az elsők között kezdtek növekedésnek. A kutatóka az Észak-Amerika és Belső-Ázsia, elsősorban a mai Mongólia területén feltárt, a méretváltozási stációkat példázó csontmaradványok, fosszíliák és egyéb nyomok, valamint a korábbi teóriák alapján vázoltak fel a lehetséges evolúciós forgatókönyvet.

Sanisidro és munkatársai a 276 ismert szereplőjű családfa tüzetes, minden ismert közvetlen és közvetett adatra kiterjedő elemzése során arra jutottak, hogy a Brontotheriidae-fajok nem valamiféle általános, a dinoszaurusz-apokalipszis után kiadott biológiai parancsot hajtottak végre, hogy, mint azt a korábbi elméletek magyarázták, kisebb-nagyobb megtorpanásokkal, de a lehető legrövidebb idő alatt elfoglalják a kipusztult gigászok helyét a becsapódást követően megújulva helyreállt ökoszisztémákban.

Sanisidro és kollégái a töretlenül, esetleg lépcsőzetesen, de mindenképpen egyirányú fejlődés helyett egész más evolúciós mintázatra találtak paleontológiai bizonyítékokat. Ugyanis korántsem minden Brontotheriidae nőtt idővel egyre magasabbra és súlyosabbra. A kutatók szerint az egyes fajok mérete aszerint változott, hogy milyenek voltak az adott élőhely, szakszóval az ökológia fülke adottságai. Az elérhető táplálékforrások mellett meghatározó volt a konkurens fajok száma, testmérete és táplálékszerzési stratégiája.

Az 54 oldalas eredeti tanulmányt röviden ismertető Live Science-nek Sanisidro a versenyt nevezte meg a méretnövekedés mozgatórugójának. Szerinte mivel az evolúciós folyamat kezdetén az emlősök egyöntetűen kis testűek voltak, a növényevők egytől egyig egymás riválisai voltak a túlélési versenyben, a nagyobb testméret ezért jelentős evolúciós előnnyel szolgált a táplálékforrások felkutatásában és megszerzésben egyaránt. A kutatók szerint a nagyobb testméretű egyedek megnövekedett túlélési esélye kijelölte a természetes szelekció irányát, „hosszabb távon meghatározva a fenotípusos tendenciákat ezeknél a növényevőknél”.

Kiderült az is, hogy miután az óriások megjelentek egy-egy földrajzilag jól körülhatárolt ökoszisztémában, a későbbiekben már nem került sor jelentősebb méretváltozásra. A gyors és jelentős növekedésben megnyilvánuló adaptációs rugalmasság végül el is tűnhetett a későbbi Brontotheriidae-fajokból. A jelenleg érvényes magyarázat szerint a 2,5 méter marmagasságot és a 6 tonnás tömeget is elérő észak-amerikai Megaceropsok azért pusztultak ki, mert nem tudtak alkalmazkodni a szárazabbá váló éghajlathoz, illetve az emiatt megváltozott, a korábbi flórához képest durva, nehezen emészthető füvek uralta táplálékforrásokhoz.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: