Csodálatos archív fotókon a budapesti utcák kézzel festett filmplakátjai
„Az utcai grafikák, a filmplakátok hozzátartoztak a pesti folklórhoz, rendkívül népszerű műfaj volt ez akkoriban” – kezdte a múltidézést Ducki Krzysztof grafikusművész, a Magyar Plakát Társaság egyik alapító tagja és jelenlegi elnöke, aki Varsóban született, de miután 1982-ben Magyarországra érkezett, néhány évig a Fővárosi Mozgóképüzemi Vállalat (FőMo) utcai plakátjait festette. Ezt a munkát kevés kivételtől eltekintve olyan ügyes kezű amatőr rajzolók végeztek, akik nemhogy felsőfokú, de semmilyen grafikus végzettséggel nem rendelkeztek. Az 1982-ben, röviddel Magyarországra érkezése előtt a Varsói Képzőművészeti Akadémia alkalmazott grafika szakán diplomázó Ducki azért vállalta el a munkát, mert „akkoriban még nem lehetett digitális portfóliót építeni, nekem meg szükségem volt rá, hogy sokan lássák, mit tudok csinálni”. A FőMo megbízása mellett grafikai pályázatokon igyekezett érvényesülni, meglehetősen nagy sikerrel, mert – mint mondja – „rögtön az elsőként leadott pályamunkámat az év plakátjának választották, ennek is köszönhettem, hogy a FőMo annak ellenére is munkát ajánlott, hogy akkor még egyáltalán nem beszéltem magyarul és nem ismertem senkit Budapesten”.
A portfólióépítés olyan jól sikerült, hogy Ducki, aki nem kevés büszkeséggel említi, hogy „én a kezdetektől plakátokkal foglalkoztam, az egész életemet erre a műfajra tettem fel”, az 1980-as évek második felétől már a legnevesebb magyar rendezőkkel, Jancsó Miklóssal, Makk Károllyal, Mészáros Mártával dolgozott együtt, és éveken keresztül a Budapest Film főtanácsadó grafikusa volt.
A „rendes” és az utcai plakátok
A hazai mozikban vetített filmekhez kétféle plakát készült, a kétféle munkát pedig soha nem ugyanaz a grafikus végezte. A kör alapú hirdetőoszlopokon, mozik környéki hirdetőtáblákon elhelyezett, a grafikai tervezést követően többnyire 500 példányszámban papírra nyomtatott alkotásokat, vagy ahogy Ducki emlegette őket, a „rendes” filmplakátokat a Mokép rendelte meg, többnyire neves hazai grafikusoktól. Egy munkára két-három grafikust hívtak be, ők megnézhették a filmet, majd benyújtották plakátterveiket. Munkájukat zsűri értékelte. A zsűri elnöke az állampárt küldöttje volt ugyan, de a zsűritagok a szakmát képviselték – mesélt a kiválasztási folyamatról 2012-ben az Origónak Darvas Árpád plakátgrafikus.
A Moképnek filmplakátokat készítő grafikusokat a hazai viszonyokhoz képest jól fizették, Helényi Tibor 2013-as visszaemlékezése alapján egy plakátért akár 4 ezer forintot is kaphatott a művész, de az átlagos megbízatások ellenértéke is több volt, mint 3 ezer forint, miközben az átlagos havi kereset 2000-2500 forint körül mozgott. A grafikusokat nemcsak anyagi, hanem társadalmi megbecsültség is övezte, ami annak fényében nem meglepő, hogy a moziplakát grafikák népszerűsége már jóval a Kádár-korszak előtt is nagy volt. Az első kiemelkedő korszak a két világháború között, a némafilmek korszakában zajlott, amikor a legnevesebb magyar plakátkészítők, Biró Mihály, Földes Imre, Sátori Lipót aprólékosan kivitelezett, monumentális alkotásokkal segítettek a nézőket a mozikba csalogatni. Ezekből a kis példányszámban készített litográfiákból (kőnyomatokból) nagyon kevés maradt fenn – írta Katona Anikó művészettörténész az Artmagazinban 2013-ban. A hőskorban készített litográfiák a hazai filmplakátgrafikák legdrágábban eladható darabjai.
Az 1960-as évektől a magyar plakátgrafika Ducki szerint nagyon erősen a lengyel plakátművészet hatása alatt állt, a hazai plakátgrafikusok közül Darvas Árpád, Máté András, Helényi Tibor, Kemény György munkái a külföldi árveréseken is keresettek. Az Origón megjelent interjúban Darvas maga is megemlítette, hogy miközben Magyarországon rossz minőségű festékkel, koszos nyomdai műhelyekben nyomtatták a filmplakátokat, Lengyelországban nagyobb megbecsültségnek örvendtek a filmplakátkészítők, biennálékat rendeztek, amelyekre nyugati országokból érkező művészeket is meghívtak.
Tehetségek az utcai grafikusok között is akadtak
A filmplakát grafikák másik nagy csoportja, a tűzfalakon, budapesti kőkerítéseken, villamosok tetején hirdette a legújabb filmeket. Ezeket ugyancsak kézzel készítették, az alkotókat viszont nem a Mokép, hanem a FőMo alkalmazta. A FőMo műhelyeiben dolgozók – mint arról 2008 májusában a Nol.hu is írt – inkább voltak ügyes amatőrök, mint képzőművészek.
Még ha többnyire ügyeskezű amatőrökkel dolgoztattak is, a FőMo alkalmazottai között Ducki mellett is akadtak olyanok, akik kaptak művészeti képzést. A vállalatnak 1955-től 1990-ig dolgozó Temesvári Ferenc például pedagógiai főiskolai tanulmányai előtt öt évet végzett el a Török Pál utcai Képzőművészeti Líceumban. Temesvári a Nol.hu szerint az egyszerűséget tartotta szem előtt, mert szerinte ez volt a műfaj sajátja. A 2008-as cikkből kiderül, hogy az Eper és vér című film utcai reklámgrafikáját például Temesvári készítette, és bár a cikket Duckinak nem is említettem, a fotóról azonnal felismerte a munkát, mert „kiemelkedik a többi közül, a mai napig jó grafikának minősül, szerintem a Temesvári festhette. Rajta kívül egy idősebb rajzolóra, Kálmán bácsira emlékszem, az ő grafikái is kiemelkedtek az átlagos utcai filmreklámok közül. Azt hiszem az ARC és Az oroszlán ugrani készül plakátjait ő készíthette.”
Kemény munka, kemény festékkel
„Ez nagyon kemény munka volt, 2-szer 4 méteres táblákon, akár 300 négyzetméternyi grafikát kellett egy-két nap alatt festeni. Több idő még a legnagyobb méretűekre sem nagyon jutott” – mesél Ducki a körülményekről. A hatalmas iram mellett nem is igen volt lehetőség aprólékos művészi munkára, és ezzel a munkával pénzt sem annyit lehetett keresni: „egy hónapra 2 ezer forintot kaptam, miközben egy liter tej 9 forintba került. Szinte még egy szobafestő is többet keresett ennél” – mondja a lengyel származású grafikusművész, aki viszont utcai plakátjain sem spórolt a részletekkel.
A tűzfalakra, kőkerítésekre festett filmreklámoknak egyenesen városképi jelentősége volt, már csak azért is, mert az utcák hangulatát nagyjából a termékreklámokhoz hasonló módon formálták. A termékreklámok és a filmplakátok között mégis volt egy fontos különbség: miközben előbbiek – mint arról Zubreczki Dávid a Heti Fortepanon hosszaban is írt –, akár hónapokon, vagy éveken keresztül is megmaradhattak ugyanazon a tűzfalon, a filmreklámok két-három hetente cserélődtek, hiszen a mozikínálat, még ha nem is a ma megszokott ütemben, de már akkor is gyorsan cserélődött.
Az utcai grafikákhoz nem csak papírt, vászont is használtak, 4 méterszer 2 méteres táblákat helyeztek egymás mellé. Ezekhez egy külön asztalosműhelyben gyártották a kereteket, a vásznat ráfeszítették, majd egy külön csapat készítette elő a grafikusok számára – meséli Ducki. „A grafika elkészülését menet közben is egy egész csapat segítette, mert a speciális festéket folyamatosan keverni kellett. A festéket ugyanis, hogy minél tartósabb legyen, csontenyvvel keverték be, csakhogy hűvösebb időben ez annyira megmerevedett, hogy nem lehetett vele dolgozni. Emiatt egy csapat higította és keverte a festéket, miközben mi dolgoztunk. Macerás volt az egész, de amikor a festék megszáradt, azt már az eső sem mosta le semmilyen felületről.”
Az utcai filmplakát grafikák az 1990-es évek elején szinte egyik napról a másikra tűntek el a pesti utcákról. A technológia fejlődésével és a magyar mozikat elárasztó amerikai filmek megjelenésével a kézzel készített utcai filmreklámoknak leáldozott, mondja Ducki. A grafikusművész azonban azt is hozzátette: néhány afrikai országban és Indiában még ma is él ez a műfaj, ott továbbra is az utcaképhez tartoznak a kézzel festett filmreklámok. Igaz, a kézműves filmplakátok korának lassan már ott is vége.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István. Az eredeti cikk ezen a linken található. Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: