A gyáva nyúl (angolul chicken game) nevű játékban két játékos ül egy-egy autó volánja mögött, és egymással szembe robog. Aki előbb elrántja a kormányt, az veszít; ha esetleg egyikük sem rántja el, akkor a holtversenyben győztes mindkét játékosnak gratulálhatunk – általában persze csak posztumusz.

Az alábbiakban két különböző, de egymással szoros kapcsolatban álló értelemben fogom használni a gyáva nyúl kifejezést. Először arra, amikor valaki a diskurzustérben, nyilvános megszólalásai alkalmával száguld szembe a tényekkel, a megfontolásra érdemes és árnyalt gondolatmenetekkel, gyakran a józan ésszel, illetve mindazokkal, akik ezeket fontosnak tartják. Ezt nevezik általában álhírgyártásnak, például a történelmi tények meghamisításának, az álhírek rendszerszerűvé összeállt változatait pedig összeesküvés-elméleteknek. A tudományosság szférájában persze ma is indokolható szóhasználat (l. többek között Krekó Péter remek könyvét, e sorok szerzőjének 2022-es recenzióját itt) azonban gyakran mintha túl nagy koherenciát és tudatosságot tulajdonítana egyes ámokfutóknak. A gyáva nyúl játékba bocsátkozók számára ugyanis lényegtelenek az érvek, a meggyőző erő vagy akár az úgynevezett valóság is – csak a játszma megnyerése számít.

Íme egy viszonylag friss, de jellegzetes példa. Magyarországon triviális történelmi ténynek tekinthető, hogy 1849 óta az orosz (szovjet) hadsereg levert két magyar szabadságharcot, Magyarország ellen harcolt két világháborúban, és egy csaknem fél évszázadig tartó megszállás során rákényszerített hazánkra egy kommunista diktatúrát. Az utolsó 174 év elsöprő többségében ezt csak a kommunisták és szimpatizánsaik vitatták, mondván: a megszállás valójában felszabadítás, az 1956-os forradalom valójában ellenforradalom volt, 1917 előtt pedig a „rossz” (tehát prekommunista, cári) Oroszország garázdálkodott a területétől nyugatra elterülő országokban. (Nem mellesleg a mai hivatalos orosz diskurzus – tulajdonképpen nagyon meggyőzően – az orosz imperializmus történelmi folytonosságát hangsúlyozza, amely átnyúlik a cári, a kommunista-szovjet és mai, putyini korszakon).

A mai, politikai jobbról megfogalmazott magyar oroszpárti álláspont képviselői meg sem próbálnak érvelni – ehelyett gyáva nyúl játékba kezdenek. 2022 tavaszán egy paradigmatikus magyar kormánypárti politikus, Szijjártó Péter külügyminiszter vágta egy addig a NER-rel és vezetőjével rokonszenvező lengyel újságíró szemébe, hogy a magyaroknak a történelem azt tanította, hogy az oroszoktól nem kell tartaniuk. (Szó szerint: „Én… magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.” A magyarul a Heti Válasz által szemlézett cikk kivonata itt olvasható).

A gyáva nyúl játék másik típusának a politikai stratégia egy sajátos változata tekinthető. Tipikus alkalmazói a populista, autoriter, diktatórikus rezsimeket vagy ideológiákat képviselő politikusok, tehát mindazok, akik számára a politika kizárólag arról szól, hogy vagy ők győznek, vagy ők veszítenek, mert a kompromisszumra törekvés szerintük a gyávák ideológiája. Magyarán, hajlamosak konfliktusként kezelni és ezáltal konfliktussá változtatni az olyan szituációkat, amelyek egy civilizált rendszerben szimpla érdek- és nézetkülönbségek lennének, amelyeket megbeszélnek, kompromisszumokban próbálnak összehangolni, vagy egyszerűen tudomásul vesznek. Az így gyártott konfliktusokban aztán ellentmondást nem tűrő, tipikusan agresszív stílusban kinyilvánítják állítólagos szándékaikat, majd padlógázt adnak.

Egy klasszikus példa: az első világháborúban a brit-francia szövetség még úgy is alig tudta legyőzni Németországot, hogy mintegy három évig Oroszország, majd másfél évig az Egyesült Államok is szövetségesük volt. Győzelmük után éppen ezért aprólékosan kidolgozott békediktátummal próbálták megakadályozni, hogy Németország ismét katonailag veszélyes kihívássá váljon. (Ez a szándék motiválta azt is, hogy a békerendszerben szétverték az Osztrák-Magyar Monarchiát és vele együtt a történelmi Magyarországot is, mivel Ausztria-Magyarország számukra nem várt mértékben stabil német szövetségesnek bizonyult. Természetesen voltak bőségesen kihasználható belső feszítő erők is – de a háborús összeomlás nélkül ezek önmagukban a 20. század elején nem robbantották volna fel a birodalmat.)

A nyugati nagyhatalmak az 1920-as években, tehát az akkor demokratikus német állammal szemben érvényesítették szigorúan a korlátozások betartatását, sokszor kioktató vagy agresszív stílusban. Nyomasztó módon politikájuk éppen azután változott meg, hogy 1933-ban a nácik jutottak hatalomra. Adolf Hitler rezsimje a békerendszer egyik korlátozását a másik után rúgta fel – ismét bevezette az általános hadkötelezettséget, flotta-, légierő- és nehézfegyverzet-fejlesztéseket indított el, és így tovább –, és e lépések mindegyikét egyfajta gyáva nyúl játékként keretezte. Magyarán, megzsarolta a nyugati nagyhatalmakat: vagy lenyelitek ezt a konkrét lépést, vagy máris kezdődhet a második világháború.

Katonai értelemben ez sokáig blöff volt; 1936-ban például, amikor a német hadsereg bevonult a versailles-i békében demilitarizált Rajna-vidékre, néhány francia hadosztály gyorsan szétverhette volna az akciót. Ezt később maga Hitler vallotta be, bizalmas körben, gyorsírók által feljegyzett monológjai egyikében: „Ha 1936. március 13-án más állott volna a helyemen: mindenki elvesztette volna az idegeit! Egyesegyedül a makacsságom és a szemtelenségem segített rajtunk. Hazudnom kellett: Ha másnapra nem enyhül a helyzet, akkor bevonultatok további hat hadosztályt! Közben mindössze négy ezreddel rendelkeztem! (…) A meghátrálás összeomlást jelentett volna!”

Az angol-francia elit és a közvélemény azonban ekkor már nem akart háborút kockáztatni: kezdett meghatározó pozíciókba kerülni az a generáció, amelyik végigszenvedte az első világégést, ráadásul akkor, már és még, nem számíthattak sem Amerikára, sem Oroszországra.

A nyugati nagyhatalmak tehát 1933 után Németországgal szemben pontosan azt tették, amit manapság az akarva-akaratlanul orosz érdeket kiszolgáló politikai szereplők követelnek: kompromisszumra törekedtek egy olyan agresszorral, amely a „megegyezés” alatt a követeléseinek való teljes behódolást értette.

Négy nappal kancellári kinevezése után Hitler bizalmas körben kijelentette: „Most meglátjuk, hogy Franciaország rendelkezik-e államférfiakkal vagy sem: ha igen, úgy nem hagy időt nekünk és megtámad bennünket”. A náci vezér egyszerűen gyengeségként és gyávaságként értelmezte a megegyezésre törekvés nyugati politikáját, ami az ő szemében visszaigazolta a gyáva nyúl stratégiát. Különösen így látta ezt az 1938. márciusi Anschluss után: Ausztria bekebelezésével ugyanis Németország demográfiai-gazdasági szempontból nyomasztóan megerősödött a francia-angol tandemmel szemben. Ráadásul a krízis nyomán az is kiderült, hogy az a fasiszta Olaszország, amely pár évvel korábban még fenyegetően fellépett az Anschlussnak pusztán az ötlete ellen is, most már úgy is stabilan Berlin mellé állt, hogy elfogadta e viszonyrendszerben a német dominanciát.

1938 őszén Hitler újabb gyáva nyúl játékot kezdett: Csehszlovákiától követelte a Szudéta-vidék átadását. A prágai kormány nem engedett, és emlékeztette a világot arra, hogy kölcsönös védelmi szerződést kötött Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Magyarán, ha Hitler erőszakhoz folyamodik Csehszlovákiával szemben, akkor a nyugati nagyhatalmaknak hadat kell üzenniük Németországnak. A csattanás, tehát a háború kitörése szinte bizonyosnak tűnt, amikor a vezető nyugati politikusok ismét elrántották a kormányt: az általuk kezdeményezett müncheni konferencián elfogadták a Szudéta-vidék Németországhoz csatolását. Arra is rábólintottak, hogy a csehszlovákok „tárgyaljanak” a magyar területi igények kielégítéséről – a gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy a német és az olasz diktátor döntött a Felvidék déli sávjának visszacsatolásáról (első bécsi döntés). A Szudétákat túlnyomórészt németek lakták (a visszacsatolt Dél-Felvidéket jórészt magyarok), az esemény mégsem „az etnikai önrendelkezésről”, hanem egy agresszív diktátor diadaláról szólt. A nyugati politikusok nyilvánosan vécépapírként használták a Csehszlovákiával aláírt szerződéseket annak érdekében, hogy Neville Chamberlain büszkén lobogtathassa a Münchenben kötött szerződést: „Egy emberöltőre biztosítottam a békét Európában!” A már és még a politikai margóra szorított Winston Churchill ugyanekkor úgy szellemeskedett, hogy Anglia a szégyent választotta a háború helyett, de meg fogja kapni a háborút is. Ez utóbbi bizonyult a pontosabb előrejelzésnek: kevesebb mint egy évvel München után ki is tört a második világháború.

Ha már az egyezményeknél tartunk: Hitler külügyminiszterét, Joachim von Ribbentropot egy alkalommal az összes általa aláírt nemzetközi szerződés díszkötéses gyűjteményével ajándékozták meg a beosztottjai. „Alig van olyan szerződés, amelyet időközben ne szegtünk volna meg” – büszkélkedett a kötettel az ünnepelt a Führerének. – Hitlernek csorgott a könnye a nevetéstől.”

Hitler 1939 márciusában felszámolta a maradék Csehszlovákiát is, majd megkezdte a nyomásgyakorlást az új áldozat szerepére kiszemelt Lengyelországra. Ekkor nemcsak Hitler hitte azt, hogy a „gyáva és tehetetlen” nyugati politikusok ennek az országnak a felszámolását is lenyelik majd, de Oroszország (a Szovjetunió) kommunista diktátora, Sztálin is. Elgondolkodtató történet: a müncheni egyezmény megkötése után egy Vlagyimir Patyomkin nevű vezető orosz tisztviselő mondta a moszkvai francia követnek: „Szegény barátom, mit tettek? Ez Lengyelország negyedik felosztásához vezethet.” 1939 késő nyarán a náci német és az akkor éppen kommunista orosz birodalom kölcsönös megnemtámadási szerződésnek álcázott szövetséget kötött (Molotov–Ribbentrop-paktum). Így aztán nyilván a Nyugat tehetett arról, hogy Németország 9 nappal, Oroszország (a Szovjetunió) 25 nappal később megtámadta és felosztotta Lengyelországot.

Joseph Goebbels német propagandaminiszter 1940. április 5-én válogatott német újságírók előtt tartott bizalmas eligazításában jól összefoglalja a náci gyáva nyúl-stratégia lényegét:

„Mostanáig sikerült homályban tartanunk ellenségeink előtt Németország igazi céljait, ahogy 1932 előtt hazai ellenségeink sem tudták, merre haladunk, s hogy a törvényességre való felesküdésünk csupán trükk. Törvényesen akartunk hatalomra jutni, de nem kívántunk törvényesen élni a hatalommal… Elnyomhattak volna bennünket. 1925-ben néhányunkat letartóztathattak volna, s ez akkor a végünket jelentette volna. De nem, hagyták, hadd evickéljünk át a veszélyzónán.

Pontosan így történt a külpolitikában is… 1933-ban a francia miniszterelnöknek ezt kellett volna mondania (s ha én vagyok a miniszterelnök, ezt mondtam volna): »Az új birodalmi kancellár olyan ember, aki megírta a Mein Kampf-ot, amiben ezt és ezt mondja. Ilyen ember nem tűrhető el a szomszédságunkban. Vagy eltűnik, vagy bevonulunk!« De nem ezt mondták. Békén hagytak bennünket, s hagytak átcsúszni a kockázatos zónán, mi pedig ki tudtuk kerülni az összes veszélyes szirtfokot. S amikor készen voltunk, jobban felfegyverkezve, mint valaha, akkor indítottak háborút ellenünk!”.

Az agresszív stratégia azon az előfeltevésen alapult, hogy a másik játékos gyáva, és mindig elrántja majd a kormányt. Hitler és stábja nem vették észre, hogy 1939 márciusa, tehát a maradék Csehszlovákia felszámolása fordulatot hozott a nyugati politikusok felfogásában: rájöttek végre, hogy átverték őket, és mivel a frontális karambolt semmiképp sem kerülhetik el, jobb, ha felkészülnek rá. A felismerés egyik konzekvenciájaként a britek intenzív légierő-fejlesztésbe kezdtek – a brit és a kontinensről menekült, például lengyel pilóták hősiességén túl ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1940-41-ben megnyerték az angol városok fölött zajló légi csatát.

Lengyelország német megtámadása után három nappal az angolok és franciák hadat üzentek Németországnak, bár tényleges hadműveleteket akkor még nem kezdtek a háborúra sokkal jobban felkészült Wehrmachttal szemben. 1940-ben a németek léptek először: hadseregük legázolt több, Németországtól nyugatra és északra elterülő országot, köztük a francia nagyhatalmat is. Az erőszakon alapuló rezsimek fan clubjának várakozásaival szemben azonban a demokratikus Anglia az 1940 májusa és 1941 júniusa közötti, akkor reménytelennek látszó helyzetben is kitartott.

Mindeközben a nácik orosz szövetségese megtámadta és annektálta az akkori Kelet-Lengyelországot, a három balti államot és Besszarábiát (a mai Moldovát). A német szövetséget és a nyugati hatalmak lekötöttségét kihasználva az akkor Szovjetuniónak nevezett orosz birodalom 1939-40-ben összesen 450 ezer km2 területtel és 22,2 millió lakossal gyarapodott – még úgy is, hogy az ugyancsak bekebelezésre szánt Finnországnak végül csak egy kisebb részét sikerült elfoglalniuk.

A több mint egy éve húzódó ukrajnai háború idején figyelemre méltó, hogy 1939-1940 telén Oroszország fegyveresen megtámadott egy határaitól nyugatra elterülő, korábban a birodalmához tartozó független országot is, azzal a szándékkal, hogy egy villámháború nyomán bekebelezze. Finnország (noha akkor, csecsemőkkel és aggastyánokkal együtt is alig hárommilliós lakossága volt) váratlanul sikeresen védekezett a végén már egymilliós, de inkompetens módon vezetett, rosszul felszerelt és döbbenetes veszteségeket elszenvedő orosz hadsereg ellen. Finnország végül területe alig tizedének elvesztése árán független tudott maradni. Ennek fényében különösen furcsa, hogy manapság egyesek úgy vélik: a finnek 2023-as NATO-csatlakozását ilyen történelmi tapasztalatok után is kizárólag az amerikai érdek magyarázza.

A történelem iróniája: 1945 és 1990 között Oroszország belső birodalma (a Szovjetunió) és külső birodalma (a szövetséges és csatlós államok, köztük Magyarország), öncímkézése szerint a „béketábor” volt, amely „békeharcot” folytatott „ a külső és belső ellenség” ellen (Magyarországon 1956-ban, a pesti srácok, bocsánat, „a magyar fasiszták és nyugati uszítóik” ellen). Akkoriban mindazok, akik ellenségesen viszonyultak a Nyugathoz, a demokráciához és a liberalizmushoz, illetve ezzel általában szoros összefüggésben rokonszenveztek az orosz állammal, a hidegháborús szembenállást nem tudták mással magyarázni, mint „a nyugati/amerikai imperializmus agresszivitásával” a békeharcos diktátorokkal szemben. Ennél jobb magyarázatnak tűnik a München-szindróma: az 1930-as évek történelmi tapasztalata a nyugati politikusok jelentős része számára azt a történelmi tanulságot hordozta, hogy többszörösen is rosszul járhatnak azzal, ha egy gyáva nyúl játékkal fenyegető diktátor elől azonnal félrerántják a kormányt.

Idővel remélhetően nagyon kevesen fognak emlékezni arra, hogy 2023 tavaszán egy magyar katona-politikus, Böröndi Gábor vezérkari főnök érdekes párhuzamot vont annak érdekében, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió felelősségét a Nyugatra hárítsa. „Gondoljunk bele a második világháborúba, 1939-ben a német-lengyel háború lokális háborúnak indult, és mi lett a vége? Nem fogták meg – ha fogalmazhatok így – időben békefolyamattal azt az eszkalációt, és [ez] elvezetett a második világháborúhoz”. Ez a felfogás nem csak azért problematikus, mert kiakasztotta Magyarország egykori, 2022-ig legszorosabb EU-n belüli szövetségesét. Nagyobb baj, hogy egy vezérkari főnöktől ez a kijelentés nagyjából olyan szakmai baklövés, mintha egy sportkommentátor nem tudná, hogy ki nyerte az 1954-es futball-világbajnokságot. (A NER-kommunikációból kinézhető egy ilyen narratíva: valójában Puskásék győztek, csak elcsalták a Tudjukkik).

Hitler már hatalomra jutása előtt hódító háborút tervezett, amiről meghökkentő nyíltsággal írt a Mein Kampfban, és 1938 őszén szinte csalódott, amikor a megegyezésre törekvő, békepárti nyugati politikusok Münchenben megakadályozták a háború kitörését (pontosabban, kitolták majd egy évvel). Diktátortársainak egy percig sem voltak ezzel kapcsolatban illúzióik. Tanulságos, hogy amikor egy olasz-német legfelsőbb tárgyaláson Ribbentrop kiejtette a „védelmi szövetség” kifejezést, Mussolini közbevágott: „Nem kellene tisztán védelmi szövetséget kötnünk. Ez nem szükséges, mivel totális államokat senki sem akarja megtámadni. Ezzel szemben mi azért akarunk szövetkezni, hogy megváltoztassuk a világ földrajzi térképét”.

Sztálin is világosan beszélt, legalábbis a Politbüro titkos ülésén, közvetlenül a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése előtt, 1939. augusztus 19-én:

„Teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy amennyiben Franciaországgal és Angliával lépünk szövetségre, Németország kénytelen lemondani Lengyelország »alárendeléséről«. Így elkerülhető [lenne] a háború, ám [kiemelés tőlem – DCs] a további fejlődés veszélyes jelleget ölthet.

Ellenben, ha Németországgal kötünk megnemtámadási szerződést, akkor az utóbbi minden bizonnyal megtámadja Lengyelországot. Ebben az esetben Franciaország és Anglia hadbalépése elkerülhetetlen [kiemelés tőlem – DCs]. Ilyen körülmények között van esélyünk arra, hogy a konfliktuson kívül maradjunk, és kivárhatjuk, amíg eljön a mi sorunk. A továbbiakban aktivizálni kell politikai munkánkat a harcoló országokban [azaz: fokozni a felforgató tevékenységet a helyi kommunisták és oroszbarát értelmiségiek felhasználásával; például, miután Franciaország hadat üzent Németországnak, a Francia Kommunista Párt semlegesnek nyilvánította magát – DCs], hogy a háború befejezését követő események felkészülten találjanak bennünket”.

Miközben Ribbentrop Moszkvában tárgyalt, a „müncheni” Chamberlain levelet küldött Berlinbe, amelyben egyértelművé tette, hogy a németek megtámadják Lengyelországot, akkor britek ezúttal már hadba fognak szállni. A francia nagykövet pedig kijelentette az őt fogadó német külügyi illetékesnek: „tiszti becsületszavamat adom önnek, hogy ha megtámadják Lengyelországot, [akkor] a francia hadsereg a lengyelek oldalán fog harcolni”. 1939-ben a politikához minimálisan értő kortársak már közvetlenül a második világháború kirobbanása előtt tudták, hogy nem egy „lokális német-lengyel háború” fog kitörni, amelyet bármilyen „békefolyamat” megállíthatott volna.

Ha 84 évvel később egy európai vezérkari főnök ezzel ellentétesen nyilvánul meg, akkor nem világos, mitől kell jobban megriadnunk: ha valóban ilyen szintű szakmai tudatlanságról van szó, vagy a történelmi tényekkel szemben folytatott gyáva nyúl játékról.

A szerző szociológus, történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az ELKH (volt MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet kutatója.

Hivatkozások:

• Bojtár Endre (1989) Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története dokumentumok tükrében (1939-1989). Budapest: Szabad Tér.
• Dupcsik Csaba (2002) Tényleg tudjuk? J. L. Gaddis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Holmi. 14. 4. (április) 533-540.
• Dupcsik Csaba (2022) Utazás a lapos Föld középpontja felé. Recenzió Krekó Péter (2021) Tömegparanoia 2.0 – Összeesküvés-elméletek, álhírek és dezinformáció c. könyvéről. Socio.hu – Társadalomtudományi Szemle. 12. 3. 120-130.
• Gaddis, John Lewis (2001) Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Ford. Kovács András. Budapest: Európa.
• Hitler, Adolf (1999) Asztali beszélgetések. Monológok a vezéri főhadiszálláson, 1941-1944. ford. Barabás Miklós. Budapest: Ármádia.
• Johnson, Paul (2000) A modern kor. A 20. század igazi arca. Ford. Berényi Gábor. Budapest: XX. Századi Intézet – Kairosz.
• Krekó Péter (2021) Tömegparanoia 2.0. Budapest: Athenaeum.
• Lukacs, John (1995) Az európai világháború 1939-1941. Ford. Magyarits Tamás és Mészáros Klára. Budapest: Európa.
• Ormos Mária (1987) Mussolini. Politikai életrajz. Budapest: Kossuth.
• Schmidt, Paul (1971) Hitler tolmácsa voltam. ford. Réti Lászlóné. Budapest: Gondolat.
• Speer, Albert (1996) Hitler bizalmasa voltam. Budapest: Zrínyi.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás