Égető filozófiai probléma: szabad-e ledobni az atomot?

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

A hidegháború legdurvább szakasza óta nem volt ilyen közel az emberiség ahhoz, hogy ledobják az atombombát – legalábbis Vlagyimir Putyin többször ismételt fenyegetése szerint Oroszország ettől sem riadna vissza, ha Ukrajna csatlakozna a NATO-hoz, illetve ha támadás érné Oroszországot vagy azokat az elcsatolt ukrán területeket, amelyeket az ország már a saját részének tekint. Azt, hogy Putyin valóban elszánta-e magát az atomfegyver bevetésére, nem lehet tudni: a Reuters október elején megjelent cikkében azt írja, hogy Jurij Fjodorov prágai biztonsági elemző szerint az elnök csak blöfföl, de bármikor komolyra fordulhat a helyzet, William Burns, a CIA igazgatója viszont komolyan veszi a fenyegetést, tekintetbe véve, hogy „mennyi minden forog kockán”. 

Rácz András történész, Oroszország-szakértő szerint is inkább blöffről van szó: Moszkva azt akarja elhitetni a nyugati világgal, hogy csak két opció létezik a kérdésben: az ukrán vereség és az atomháború között kell választani, ez viszont nincsen kőbe vésve, és a háború fejleményeitől és az orosz belpolitikai változásoktól függően elképzelhető, hogy enyhül az orosz álláspont. Ettől függetlenül az Orosz Föderáció katonai doktrínája szerint (ahogy erre Putyin többször is felhívta a figyelmet) akár nukleáris fegyver is bevethető, ha a támadás „az államot létében fenyegeti”, ez a megfogalmazás pedig kellően tág ahhoz, hogy Rácz szerint elméletileg akár az Ukrajnától hamis népszavazással elcsatolt területek ellen irányuló ukrán támadásra is rá lehessen húzni. Az annexiót a világon egyedül Észak-Korea fogadja el érvényesnek, más nem, de miután az elcsatolt megyéket Oroszország a magáénak vallja, a háború jelenlegi állása szerint sem lehetetlen, hogy Putyin ledobja az atomot (csak a jelen helyzetben éppenséggel valószínűtlennek tűnik). 

Folyamatos fenyegetés

Hasonló álláspontot képvisel Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő is: amint azt márciusban kifejtette a Qubiten, az orosz nukleáris retorika 2014 óta folyamatosan erősödik, Putyin pedig megpróbálja magát és az orosz vezetést olyan színben feltüntetni, mint aki kész akár nukleáris fegyvereket is bevetni. A történész október végén Friderikusz Sándor podcastjában is beszélt az orosz atomfenyegetésről: Jeffrey Edmonds amerikai Oroszország-szakértő szerint az USA egy esetleges nukleáris támadásra „arányos csapással válaszolna”, ez azonban Sz. Bíró szerint nem feltétlenül jelenti azt, hogy az Egyesült Államok atommal válaszolna az atomra. Ezt a lehetőséget nem csak ő zárja ki, hanem David Petraeus, a CIA korábbi igazgatója is hagyományos fegyverekkel történő válaszcsapásról és a Fekete-tengeri orosz flotta megsemmisítéséről beszélt. Sz. Bíró ebben az esetben egy „nagyon erős, nagyon pontos, nagyon hatékony, hagyományos fegyverekkel végrehajtott válaszcsapásra” és a kibertérben történő válaszcsapásra számít.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter az ENSZ közgyűlésében bejelenti, hogy az ország készen áll akár az atomfegyverek bevetésére isFotó: MICHAEL M. SANTIAGO/Getty Images via AFP

A történész az interjúban a különböző, változóan pesszimista forgatókönyvek mellett folyamatosan visszatér a szankciók és az orosz agresszióra adott válaszok erkölcsi kérdéseire is, ezek pedig ugyancsak súlyosak, az atombomba feltalálása pedig ebben is mindent megváltoztatott. Itt már nem elméleti, hanem létkérdésről van szó, amit jól jelez az is, hogy hiába a hidegháború és az, hogy az emberiség már többször aggasztóan közel került a nukleáris világégéshez, mindeddig ez nem történt meg – viszont a bombák még megvannak, és a fenyegetés is valós. 

A taktikai atomfegyverek

Az, hogy Putyin és az amerikaiak is „taktikai atomfegyverek” bevetéséről beszél, némileg félrevezető lehet: egy nukleáris fegyver bevetésére adott nukleáris válaszcsapás ettől még katasztrofális eredményekkel járhat (ezek egyébként többnyire Teller-Ulam elrendezésű hidrogénbombák, amelyeket harctéri használatra terveztek. A taktikai fegyverek robbanóereje 1 kilotonnástól 50 kilotonnásig terjedhetnek – összevetésképpen: a Hirosimánál bevetett bomba 15 kilotonnás volt). 

Élet(?)kép Hirosimából a robbanás utánFotó: -/AFP

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenképpen ki fog törni az atomháború, de a szellem kiszabadult a palackból, ennek a veszélyeire pedig nem csak a mostani elemzők, hanem gyakorlatilag mindenki figyelmeztetett, akinek valaha valami köze volt az atombombához – ezzel ugyanis nem csak a háborús pusztítás mértéke növekedett meg drámaian, hanem elérhető és aggasztó közelségbe került az egész bolygó lakhatatlanná tétele. Az orosz háborús retorika persze ezzel nem sokat foglalkozik: ahogy Putyin is mondta, semmi értelme a világnak Oroszország nélkül, ezért – legalábbis amíg csak beszél róla – elméletileg semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy elpusztítsa a Földet. 

A világégés igénye

Ezt nem sokan gondolják hasonlóan: lehet, hogy Marcus Aurelius csak vállat vont volna, ha mindnyájan „eloszlanánk a semmiben”, ha nem lenne valamilyen felsőbb cél, ami éppen az emberiség együvé tartozásában, a társas kapcsolatokban látható meg. A feldobott kőnek le kell esnie, ahogy a kilőtt bombának is, ugye. Mióta azonban reális fenyegetés lehet a világvége, méghozzá nem is annyira vallási, mint geopolitikai szempontok alapján, a legtöbben nem nagyon tartják etikusnak, hogy véget vessenek neki. Kivétel persze mindenhol akad: ilyen Homero Rómulo Cristalli Frasnelli (ismertebb nevén: Juan Posadas) brazil marxista filozófus, aki nemhogy nem félt az atomháborútól, hanem egyenesen kívánatos célnak tartotta ahhoz, hogy az emberiség végre eljuthasson a megvalósult szocializmusig. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Trockij is, amikor azt mondta, hogy az első világháború után egy újabb, még nagyobb forradalomra kell számítani. Ezek a hangok azonban mindig némileg gyanúsnak tűntek: maga Posadas is szilárdan hitt az ufókban, sőt, a szocialista ufókban, Che Guevarát, aki lehetségesnek tartotta az atomháború szükségességét a forradalom sikerre viteléhez, megölték Bolíviában, és a hatvanas évek derekára egyre világosabbá vált, hogy senki sem vágyik különösebben egy olyan világégésre, ami éppenséggel a Földet fenyegette.

Az egyetemes halál

Évekkel azelőtt, hogy Posadas megfogalmazta volna az atomháború szükségességéről szóló tanait (amivel nem aratott túl nagy sikert), mások fejében is megfordult, hogy a korlátlan pusztítás lehetőségéből egyszer még valóság is lehet, ez pedig nem jó hír. Bertrand Russell brit filozófus kezdeményezésére 1955-ben tíz Nobel-díjas, köztük Albert Einstein is aláírta azt a manifesztumot, amelyben a nukleáris háború ellen szólaltak fel. Ebben hangzott el talán először az, hogy egy ilyen konfliktusnak nem lehetnének nyertesei, csak vesztesei, ezért szükséges a korábbi háborús logika újragondolása: a fegyverkezést és egymás kölcsönös fenyegetését is abba kellene hagyni ahhoz, hogy a bolygón lévő élet – legalábbis ebből a szempontból – nagyjából biztonságban legyen. A békében kötött egyezmények ehhez nem elegendők: bármi olyan megállapodás, amit békeidőben kötöttek, háború esetén azonnal felrúgható, ahogyan ezt a múlt (és a jelen) példái is jól mutatják. „Ha az első felvonásban megjelenik egy puska, a következőben el fog dördülni. Különben nincs ott semmi keresnivalója”, mondta Csehov, és a puska már ott van.

Bertrand RussellFotó: Leemage via AFP

Csehov puskája

Ez aggasztotta Bertrand Russellt is, amikor a már említett manifesztum után néhány évvel, 1959-ben egy teljes könyvet (Common Sense and Nuclear Warfare) is szentelt a témának. A témában Russell saját állítása szerint nem is elsősorban filozófusként nyilatkozik: több cikket is írt az atomháborúról, ahol „maga mögött hagyta” a filozófia megoldásait, és a józan észre hivatkozva tiltakozott a nukleáris fegyverek bevetése ellen. A józan ész itt leginkább a parasztinak is nevezett józan észt jelenti, amit a filozófusnak meg kellene haladnia, de itt éppenséggel nem metafizikáról van szó, hanem egy nagyon is mai, égető problémáról, és végső soron persze az emberiség sorsáról. Erről persze már számos filozófus beszélt az évek során, de Marcus Aureliusnak nem kellett se taktikai, se hétköznapi robbanótöltetekkel számolnia. Maga Russell azért ellenezte azt, hogy a józan ész (common sense) túl sok térhez jusson a filozófiában, mert úgy gondolta, hogy ez az egyén viselkedéséből, nemzetiségéből és a neveltetéséből fakadóan jobbára adott, így nem alkalmas arra, hogy szilárd alapként szolgáljon a valódi, megalapozott, elfogulatlan ítéletek meghozatalához. 

A kérdés persze az, hogy mi is az a józan ész: Russell szerint józan ésszel elképzelhetetlen, hogy valaki az atomháború kitörésével fenyegessen, hiszen ezzel az „egyetemes halál” útját választaná. „A probléma, amit itt bemutatunk önöknek, határozott, félelmetes és elkerülhetetlen; végezzünk az emberi fajjal vagy kerüljük el a háborút? Az emberek nem tudnak szembesülni az alternatívával: a háború eltörlésével. A háború eltörlése a nemzeti szuverenitás korlátozását jelenti (…). Az emberek képzelete nehezen jut arra a felismerésre, hogy a veszély őket, gyermekeiket és az unokáikat érinti, és nem csak egy, az emberiségről alkotott homályos képet” – írják a nyilatkozatban. 

Russell azonban nem naiv, bár az atomfegyverek elleni cikkeiben némileg tendenciózusan fogalmaz – talán ezért is hangsúlyozta, hogy nem filozófusként, hanem közíróként nyilvánul meg a kérdésben, és ezért ölelte keblére azt a józan észt, amit korábban még a gondolkodás korlátjának nevezett. De mi lehet az a józan ész, amire a filozófus hivatkozik?

A józan ész és a racionalitás

Röviden: ezt nem igazán lehet tudni. Ankit Panda nukleárisfegyver-szakértő szerint már csak azért sem, mert Putyin eddigi lépései sem voltak hadászati szempontból kifejezetten racionálisak, így az sem biztos, hogy nem fog az atomcsapás mellett dönteni annak ellenére sem, hogy ez nem tűnik józan megoldásnak. Panda szerint a nukleáris béke megléte egyébként is csak egy illúzió: annak ellenére, hogy a fegyverkezési verseny Amerika és Oroszország között elvileg megszűnt, még mindig rengeteg robbanófej áll a nagyhatalmak rendelkezésére, a status quo pedig megbomlani látszik – legalábbis a retorika szintjén, Oroszországnak ugyanis kifejezetten kockázatos lenne átlépnie ezt a határt, és túl sok politikai hasznot nem is remélhetne belőle, bajt viszont annál többet.

Russell viszont 1959-ben rávilágított, hogy ez az egész nem a racionalitásról szól: a fegyverkezési versenyt a hülye amerikai fiatalok körében dívó chicken game-hez (gyáva nyúl-játékhoz) hasonlította, amiben az a nyertes, aki több kockázatot vállal, mint a másik játékos. A játékban két autó padlógázzal egymás felé tart, és az a vesztes, aki hamarabb elkapja a kormányt – már abban az esetben, ha elkapja, különben mindkét fél elpusztul a frontális karambolban. Ez történik, legalábbis Russell szerint, a nukleáris fenyegetések esetében is: ha senki nem dobja le a bombát, az a baj, de a kísértés megvan, és a kakaskodás szelleme az egész szemétdombot feldúlhatja, sőt meg is semmisítheti. 

Az atombomba és a háború keretei

Ennek az egyik legfőbb oka az, hogy az atombomba mindent megváltoztatott. A Russell–Einstein-manifesztum az atomenergia hihetetlen hasznára is felhívja a figyelmet, de az azt aláíró tudósok inkább a veszélyeivel foglalkoztak. Ez nem véletlen: mióta megjelentek a hidrogénbombák, a háborúról sem lehet ugyanúgy gondolkodni, mint korábban, de az ember és a természet viszonya is átértékelődött. A legnagyobb ismert atomkatasztrófa, a csernobili robbanás után döbbenetesen rövid idő alatt megjelentek azok a fajok, amelyek alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és az is valószínű, hogy a természet képes lesz alkalmazkodni ahhoz is, ha kitör az atomháború – legfeljebb az ember tűnik el, meg persze az alkalmazkodni nem képes fajok nagy része. Talán még soha nem volt ekkora hatalom az emberiség kezében, és míg a hidegháború science fiction-szerzőinek nagy része inkább a technológiában rejlő lehetőségekre koncentrált, a pesszimista filozófusok, pláne a háborúval foglalkozó erkölcsfilozófusok nagy része aggódva figyelte, hogy hová vezethet még ez a történet. 

A józan ész azt diktálja, hogy ne tegyük lakhatatlanná az egyetlen bolygót, ahol élünk, de a józan ész fogalma koronként változik. Az valószínűtlen, hogy bárki úgy gondolná, hogy egy atomháború kirobbantása jó ötlet lenne (kivéve persze, ha elment a józan esze), de hogy ki és mit ért alatta, az változó. Sophia Rosenfeld amerikai politikatörténész szerint (Common Sense: A Political History) épp ez a fogalom az, amit a populisták, a jobboldaliak, a baloldaliak és bárki más is gátlás nélkül kihasznált, amikor nagyon fontos és bonyolult kérdéseket akart nagyon egyszerűen és tendenciózusan elmagyarázni – és épp ez a kritika érte Russellt is, amikor a józan észre apellált az atomháború ellenében. A józan észre való hivatkozásnak persze kétségkívül megvannak a hátrányai is: a populizmusban gyakran előfordulhat, hogy a csendes többségre vagy a népre való hivatkozás felülírja a tudományos konszenzust vagy felfedezéseket is, pusztán arra támaszkodva, hogy a nép ezt akarja (akarni ugyan akarhatja, de ez a valóságon nem változtat). 

A béke köde és a háború köde

A józan ész fogalmát persze a körülmények is befolyásolják: Michael Walzer amerikai filozófus a háborúról írott klasszikusában (Just and Unjust Wars) éppenséggel a vietnami háború kitörésekor kezdte vizsgálni, hogy mi számít jogosnak és jogtalannak háborús helyzet esetén. Itt a szándék- és következményetika ingoványos talaján járunk már, pláne, ha a Walzer könyvére adott reakciókat is hozzá vesszük, de az ötödik kiadás előszavában a szerző is világossá teszi, hogy mennyire becsüli a racionalitást: szerinte „a béke ködében hajlamosak vagyunk elfeledkezni a háború ködéről”. Ez nem azt jelenti, hogy Walzer alapvetően háborúpárti lenne, hanem azt, hogy az erkölcsfilozófusok gyakran olyan dilemmákkal próbálják érzékeltetni a háborús döntéshelyzeteket, amelyek nemcsak békeidőben játszódnak, hanem elképzeltek, gondolatkísérletek is – a világ pedig egyszerűen nem így működik. 

Michael WalzerFotó: Leemage via AFP

Elrettentés és erkölcs

Atomfegyverek márpedig vannak, és ez nem elméleti kérdés. Ahogy Robert P. Churchill amerikai filozófus rámutatott, az eddigiekben (a szerző hivatkozott tanulmánya azért nem mai darab, 1983-ban írta), az akkor kialakult geopolitikai helyzet miatt mindenképpen szükség van elrettentésre – az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ez erkölcsileg is helyes út. A Russell–Einstein-manifesztumban is az áll, hogy amennyiben egy országnak lehetősége van hidrogénbombát fejleszteni, egy másiknak pedig nem, az előbbi óhatatlanul előnybe kerül az utóbbival szemben, ezt az előnyt pedig háború esetén bizonyára ki is fogja használni, de nem mindegy, hogy milyen áron. 

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a megelőző csapás mindenképpen elítélendő lenne – és éppen ezért tartanak sokan attól, hogy ha Oroszország valóban elszánja magát az atomfegyver bevetésére, azt már eleve „válasznak” szánják majd. Ezt egy úgynevezett piszkos bomba bevetése előzheti meg: a Tom Nichols amerikai nemzetbiztonsági szakértő, Oroszország-specialista szerint lehetséges forgatókönyvként ismerteti azt, hogy az oroszok az elfoglalt területek valamelyikén, vagy az ukrán-orosz határ közelében felrobbantanak egy nukleáris töltetet, majd az ukránokra hárítják a felelősséget. Az ezt követő orosz nukleáris támadás a hivatalos narratíva szerint ekkor már nem megelőző vagy első csapás lenne, hanem válaszcsapás – az más kérdés, hogy a NATO mennyire adna hitelt ennek a narratívának. 

Egy újfajta háború születése

Nem túl meglepő módon Walzer is hosszabban foglalkozott az atomfegyverek kérdésével: az 1977-es Just and Unjust Warsban azt írja, hogy Hirosima bombázásával egy újfajta háború született. Ha a Japánt támadó mintegy 350 bombázó mindegyike egy-egy atombombát szállított volna, az országban megszűnt volna az élet. Az atombomba ledobása után a világ vezetőinek kötelességévé vált – írja Walzer – a hasonló esetek megelőzése, és (a Russell által emlegetett chicken game) keretein belül az immorális fenyegetés megfékezésére immorális viszontfenyegetéssel éltek.

A bomba robbanása HirosimábanFotó: AFP/AFP

Aki csak tudott, megpróbált atombombához jutni, és hiába hivatkozott mindenki a visszarettentésre és az önvédelemre, Ken Coates kanadai történész szerint (ahogy a Common Sense and Nuclear Warfare ötödik kiadásának előszavában írja) a feltörekvő atomhatalmak valójában elsősorban a saját geopolitikai pozíciójukat próbálták erősíteni. Kína nem azért törekedett atombomba gyártására, mert Oroszországgal közösen próbáltak egységfrontot alkotni a hidegháborúban (mint ahogy ezt Coates szerint az amerikai elemzők többsége gondolta akkoriban), hanem Kínának is szüksége volt erre az elrettentő eszközre. Franciaország sem a Nyugat kedvéért fejlesztett saját atombombát: a saját pozícióját akarta megerősíteni Európán belül. 

Az elégedetlenek, az árvák és a latrok

Az atomfegyverkezés indokai viszont most már többé-kevésbé mellékesek: a puska ott van a falon, ahol pedig még nem került ki, oda ki akarják tenni. Michael Mandelbaum, a washingtoni East-West Relations projekt vezetője 1995-ben három kategóriába sorolta a leendő atomhatalmakat, amikor a harmadik világháború (atomháború) kitöréséről írt: az elsőbe azok az országok tartoznak, amelyek a hatályos nemzetközi szerződések értelmében nem fejleszthetnek atomfegyvert, ezért cserébe viszont Amerika vállalta a védelmüket, a másodikba azok az „elárvult országok”, amelyek fenyegetve érzik magukat, de nem juthattak hasonló fegyverhez, a harmadik kategóriába pedig azok a lator államok (rogue state), akik szeretnének ugyan fegyvert, de ebben nem támogatják őket, a fejlesztéseket pedig mélységes titokban hajtják végre. Ez utóbbi kategóriába esik például Észak-Korea vagy Irán, Mandelbaum pedig az elárvult államok közé sorolja például Ukrajnát, Pakisztánt és Izraelt is, amelyek esetében az Egyesült Államok diplomáciai eszközökkel próbálta kezelni a fennálló feszültségeket és csillapítani az atomfegyver iránti vágyukat. 

Ballisztikus rakéta tesztelése Észak-KoreábanFotó: STR/AFP

Coates szerint a Russell által emlegetett chicken game már akkor sem volt ilyen egyszerű, mint ahogy a filozófus ábrázolta, amikor megírta a könyvét – az alapjai viszont stimmelnek. Észak-Koreán és most már Oroszországon kívül az utóbbi években senki nem fenyegetőzött atomfegyver bevetésével a világon, és még ezekben az esetekben is megfigyelhető, hogy az előbbi az Egyesült Államok agressziójára adott válaszként állítja be a lehetséges válaszcsapást, az utóbbi pedig az Oroszország elleni esetleges támadásra adott reakcióként állítja be a fenyegetést. Senki nem akar kezdeményező fél lenni ebben a történetben, alighanem azért, mert ezt morálisan védhetetlennek találnák (ha maguk a döntéshozók nem is, mindenki más igen).

Globális túszejtés

De van-e visszatartó ereje a válaszcsapás fenyegetésének, és egyáltalán indokolható-e morálisan a hasonló fenyegetés? Walzer szerint az ilyesmi csúnya dolog, de önmagában még nem jelenti azt, hogy valóban népirtásra kerülne sor – viszont a fenyegetése benne van, ha mindenki tudná, hogy senki nem dobná le az atomot, már a fegyverek birtoklásának sem lenne semmiféle elrettentő ereje. Ez mégis kisebb rossz, mint valóban ledobni az atomot, és a filozófus szerint ráadásul szükséges rossz: az atomfegyverek megjelenésével, ahogy írja, mindnyájan túszok vagyunk, de ez nem érinti a hétköznapi életünket, és nem korlátoz bennünket a szabadságunkban – és ezt el kell fogadnunk, mert az 1977-es (és jelenlegi) helyzetben egyszerűen nincs más választásunk. A rossz hír az, hogy nem is mi, az áldozatok választunk, viszont egy atomcsapás a természeténél fogva mindenképpen sújtja a civil lakosságot is, egy atomháború pedig több millió áldozattal járhat, ha éppen nem egyenesen a világvégével fenyeget. 

Atombunker Kanadában, ma már múzeumFotó: LARS HAGBERG/AFP

Robert Churchill szerint egy atomháború esetén csak rossz döntések közül lehet választani: a visszarettentő erő feltételezi, hogy még a védekezésképpen fegyverkező állam is elszánta magát arra, hogy szükség szerint ártatlanok millióit küldje a halálba, ezzel a lépéssel pedig már eleve egy immorális döntést hoz – hát még akkor, ha valóban le is dobja az atomot. A megtorlás itt ugyanakkora bűnnek számítana, mint maga az agresszív aktus, és ennek a súlyán az sem csökkent sokat, ha a válaszcsapást például nem egy nagyvárosra mérnék, hanem kifejezetten katonai célpontokra korlátoznák. Ebben az esetben is lennének civil áldozatok, de jóval kevesebb, mint például Hirosima vagy Nagaszaki bombázásakor, de Churchill szerint morálisan ez sem járható út, elegendő belegondolni egy ilyen háború lehetséges környezeti és egyéb következményeibe. Éppen ezért a filozófus az elrettentés erőszakmentes formáit favorizálja: a potenciális ellenfél meggyőzését vagy akár gazdasági kényszerítését, illetve a civil ellenállást, azt, hogy a lakosság ragaszkodjon a nemzet intézményeihez, kultúrájához és meggyőződéseihez, illetve azt, hogy a megszállt ország lakossága ne engedjen a megszálló hatalom ezeket csorbító vagy megváltoztató törekvéseinek. 

Az ellenállás hatalma és a piszkos bomba

Ez túl szépnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, de többé-kevésbé most valami hasonló történik Ukrajnában: a háború eddigi fejleményei szerint az ukránok nem ölelték keblükre az orosz megszálló csapatokat, és nem voltak hajlandók elbúcsúzni a nemzeti identitásuktól sem, viszont éppen ez az, ami miatt ismét felmerült az orosz atomfenyegetés témája. Tom Nichols szerint az a lehetséges forgatókönyv, amely szerint Oroszország ukrán támadásnak állítja majd be a saját maga által felrobbantott piszkos bombát (hasonlóan ahhoz, ami Sz. Bíró szerint a bucsai tömegmészárlásnál is történt), rövid távon egérutat kínálna Putyinnak: az oroszok az agresszor szerepéből az áldozat szerepébe kerülnének át. Nichols szerint ráadásul ez segítene elterelni a figyelmet arról a politikai katasztrófáról is, amibe Putyin a tartalékosok behívásával és a súlyos háborús veszteségekkel sodorta magát. 

A civil ellenállás: maszkos tüntetők követelik Berlinben a nukleáris leszerelést.Fotó: JOHN MACDOUGALL/AFP

Az elemző viszont úgy gondolja, hogy ez nem lesz elég: Amerika, Franciaország és Nagy-Britannia már figyelmeztette az orosz elnököt egy ilyen lépés hiteltelenségére, és ha Oroszország nukleáris agresszorként lépne fel, az nemhogy nem használna, hanem katasztrofális következményekkel járna Putyin számára. Ez persze csak abban az esetben számíthat visszatartó erőként Putyinnak, ha belátja tetteinek következményeit, és ebben Nichols sem egészen biztos. Azt Churchill is elismerte, hogy a civil ellenállásnak megvannak a maga korlátai: ha az agresszor belátja, hogy nem érhet el sikereket, akár le is tehet a tervéről vagy stratégiát változtathat, ez azonban csak akkor működik, ha a támadó racionális alapokon hoz döntést – azt, hogy egy őrült mit tesz, senki nem tudja megjósolni (ennyi erővel viszont nem is érdemes nekiállni kiszámolni, hogy mi járna a lehető legkevesebb károkozással). 

Racionalitás és irracionalitás

Matthew Sussex, az Ausztrál Nemzeti Egyetem biztonságpolitikai szakértője szerint ugyan elképzelhető, hogy Oroszország ledobja az atomot, de erre semmilyen racionális indoka nem lehetne. Az elemző elképzelhetőnek tartja, hogy a Kreml mindenképpen Zelenszkij likvidálására törekedne, akár valamilyen nukleáris fegyver bevetésével is, de aligha számítana komoly győzelemnek az orosz csapatok számára, ha egy sugárfertőzött, lebombázott Ukrajnába vonulnának be – a civil áldozatok tömegéről nem is beszélve. Sussex az EMP fegyverek bevetését is kockázatosnak tartja orosz szempontból: ezek a nukleáris fegyverek nagy magasságban robbannak, és nagy erejű elektromágneses sugárzást keltenek, ezzel tönkreteszik az elektromos hálózatot, de Oroszországnak megint csak nem érdeke egy tönkretett iparú országba bevonulni. 

Azt, hogy a gyakorlat mit hoz, senki sem tudja – a NATO és az Egyesült Államok mindenesetre komolyan veszi az orosz nukleáris fenyegetést, mindemellett a legtöbben abban bíznak, hogy Putyin csak blöfföl, de erre senki sem vehet mérget. Russell csirkejátéka folytatódik, és miközben a filozófusokat sorra az a vád éri, hogy eltávolodnak a valóságtól (Russell maga ezért is inkább közíróként érvelt az atomháború veszélyei ellen, mint filozófusként), Walzer, Churchill és a többiek égető filozófiai problémának is tartották azt a helyzetet, amibe az emberiség a hidegháború alatt belekényszerült. Úgy tűnik, hogy legalábbis mindenki érzi, hogy atomháborút kezdeményezni eredendően rossz lenne, és ezen még azok az érvek sem segítenek, amelyek egy esetleges igazságos háború mellett szólnak: egy ilyen háború definíció szerint nem lehet igazságos, és ellene megy minden olyan kritériumnak, ami alapján egyáltalán igazságosnak lehetne nevezni a háborút, nem tesz különbséget a harcoló és a civil áldozatok között, embertelen, igazságtalan és beláthatatlan következményekkel jár. Már csak az a kérdés, hogy aki megnyomja a piros gombot, vajon olvasott-e filozófusokat, vagy tövig nyomja-e a gázpedált a csirkejátékban.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: