Miért nem lehet egyedül gondolkodni?
Elterjedt és sokak számára magától értetődő tétel, hogy gondolkodni egyedül szoktunk: minden ember fejében egy saját kis univerzummal bír, amelyhez csak neki van hozzáférése. Hogy mit teszünk, mit mondunk, az mindenki számára hozzáférhető, de hogy mit gondolunk, azt csak mi tudjuk. Logikusnak tűnhet, hogy a gondolatainkhoz és szándékainkhoz való kitüntetett hozzáférésből kitüntetett felelősségre következtessünk: természetesen a környezetünknek, családi hátterünknek, biológiai meghatározottságunknak lehet valamennyi befolyása ránk, de végső soron rajtunk áll, miben hiszünk és mit határozunk el. Ez pedig azt jelenti, hogy akinek hiányzik az akaratereje és nem képes elhatározni magát élete megváltoztatására, csak magát hibáztathatja, akinek pedig van akaratereje és képes tenni a sikeréért, az joggal lehet büszke a teljesítményére.
Ezt nevezte Gilbert Ryle (1900–1976) angol filozófus A szellem fogalma című munkájában a „szellem a gépben” mítoszának, amely szerinte a kora újkori filozófiából, különösen René Descartes (1596–1650) dualista filozófiájából eredt és tévútra vitte az európai gondolkodást. Ryle – és Ludwig Wittgenstein (1889–1951) – amellett érveltek, hogy a gondolkodás nem mentális tevékenység, amelyet valaki az elméje magányában végez, hanem ugyanolyan mások számára hozzáférhető testi viselkedés, mint a bevásárlás. Nem kell tudnom, hogy mi zajlik az adott ember koponyájában ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy éppen bevásárol-e. Ha azt látom, hogy az illető a szalagról élelmiszert pakol a szatyrába, majd fizet, akkor bevásárol, mivel bevásárolni azt jelenti, hogy valaki árucikkeket pakol a szatyrába, amikért fizet.
Martin Lenz, a Groningeni Egyetem tanszékvezető professzora legújabb, Socializing Minds című könyvében azt állítja, hogy Ryle kritikája egy tévedésen alapul: abból a téves feltevésből indult ki, hogy a gondolkodás megértésére mindössze két modell áll rendelkezésre. Az első szerint gondolkodni annyit tesz, mint mások számára hozzáférhetetlen elmebéli tevékenységet végezni, amire a többiek csak testünk működése alapján tudnak következtetni. A második modell szerint gondolkodni annyit tesz, mint mindenki számára megfigyelhető testi viselkedést végezni, azaz hogy a bevásárlás és gondolkodás között nincsen lényeges különbség. Ezzel szemben Lenz azt állítja, hogy van egy harmadik modell, amely szerint a gondolkodás egy mindenki számára hozzáférhető elmebéli tevékenység. Azaz másoknak ugyanúgy nem kell következtetniük arra, hogy gondolkodom, ahogy a bevásárlás esetében, azonban a gondolkodás mégsem a testem, hanem az elmém tevékenysége: mások tehát a testem viselkedésének közvetítése nélkül képesek az elmémhez hozzáférni, azzal kölcsönhatásba kerülni.
Bár ez a leírás elsőre úgy hangozhat, mintha Lenz telepatikus erőt tulajdonítana nekünk, elmélete ennél jóval visszafogottabb. Hogy megvilágítsuk, miről van szó, vegyünk egy testi hasonlatot. Amikor a barátaimmal focizom, a pályán kétszer tizenegy fő rúgja a lasztit. Ebben a helyzetben talán meglepő volna feltennem a kérdést, hogy honnan tudom, hogy nem egyedül focizom, hiszen együtt focizunk. Ha a többiek nem fociznának, én sem fociznék, mivel nem lehet egyedül focizni, a focizáshoz általában minimum 22 ember kell. Én viszont focizom, tehát a többieknek is focizniuk kell: ha ők nem fociznának, én sem fociznék. Lenz álláspontja szerint a gondolkodás egy elmebéli focizáshoz hasonlatos: ahogyan nem lehet egyedül focizni, úgy nem lehet egyedül gondolkodni sem, azaz azáltal, hogy tudom, én mit gondolok, azt is tudom, illetve arra is hatással vagyok, hogy a többiek mit gondolnak. De nem azáltal vagyok hatással a többiek gondolkodására, hogy látják, a testem mit csinál, hanem közvetlenül, ahogyan a focizásnál se onnan tudom, hogy a többiek fociznak, hogy megfigyelem a testük mozgását, hanem onnan, hogy tudom, hogy én focizom (gondoljunk bele, ha történetesen egyedül török előre az üres kapu felé, annak ellenére tudom, hogy én is és a többiek is fociznak, hogy nem látom a többi 21 embert a pályán). Azaz hogy a többiek mit gondolnak, részben attól függ, hogy én mit gondolok, és viszont: hogy én mit gondolok, részben attól függ, mások mit gondolnak körülöttem.
Míg azonban a focizás esetében testi tevékenységet végzünk együtt, a gondolkodás esetében elmebéli tevékenységet. A kérdés az, hogyan lehetséges ez? Lenz három modellt – Spinoza, Locke és Hume modelljét – vázolja fel annak érdekében, hogy bemutassa, hogyan képesek az elmék közvetlenül, a test kölcsönhatása nélkül kölcsönhatásba kerülni. A következőkben ezt a három modellt mutatom be, majd rátérek az elmélet kortárs jelentőségére.
A mémek hatalma
Lenz szerint Baruch Spinoza (1632–1677) az emberi nyomorúságot két okra vezette vissza. Az első ok az, hogy az emberi elme úgy van összerakva, hogy a természeti jelenségeket azok célja felől próbálja megérteni, miközben a jelenségeknek valójában csak hatóokai vannak. Gondoljunk csak arra, amikor az ember magával viszi az esernyőjét egy napsütés tavaszi napon, és azt mondja: „ezt azért viszem, hogy ne essen.” Ez a félig vicces megjegyzés azt feltételezi, hogy az esőnek célja, hogy kiszúrjon vele, és eláztassa, ha nem vinne magával esernyőt. Mivel azonban visz magával esernyőt, fölösleges lenne esnie, így marad a szép idő. Természetesen az ember tudja, hogy ez a logika téves, hiszen az időjárásra semmilyen befolyása nincsen annak, hogy az ember visz-e magával esernyőt. Az időjárást olyan teljesen cél nélküli folyamatok befolyásolják, mint a hőmérséklet változása, a szél erőssége vagy a páratartalom. Spinoza azonban úgy gondolja, hogy nem csak az esővel kapcsolatban hamis a céltételező gondolkodás, hanem az emberi cselekvések esetén is. Az emberi elme úgy van összerakva, hogy amikor a másik vöröslő fejjel ütlegel minket, az ember azt gondolja, hogy a másik ezt azért csinálja, mert fájdalmat akar okozni nekünk. Valójában azonban csakúgy, mint az eső esetében, ez a célokat bevonó magyarázat téves, hiszen az ütlegelés oka az illető hormonszintje, bizonyos idegi folyamatok stb.
Az emberi nyomorúság másik oka az, hogy tévesen azonosítjuk a gondolataink tartalmát meghatározó okokat. Az emberi elme úgy van összerakva, hogy feltételezi, hogy mindazok a gondolatok, amelyekkel találkozik, az ő saját gondolatai, amelyeket ő alkotott. Ez azonban tévedés: az elme nem szobrász, akinek a keze alól egyre-másra kerülnek ki a gondolatok, hanem antropológus, aki megfigyeli, hogyan viselkednek előtte a gondolatok, majd megpróbál ezek magyarázatára egy egységes történetet fabrikálni. A probléma csak az, hogy mivel az elme olyan antropológus, aki nem ismeri, hogy valójában mi mozgatja a gondolatokat, ezért hamis, céltételező magyarázatokat fog gyártani. Az előző példánál maradva lehet, hogy az ütlegelő elméjében valóban feltolul a szándék, hogy a másikat megüsse, mivel azonban nem tudta, hogy ez a szándék a hormonszintjével és bizonyos idegi folyamataivel függ össze, ezért azt gondolta, hogy ezt a szándékot ő fogalmazta meg. Azaz azt a gondolatot – az ütlegelés szándékát –, amelyet valójában nem ő alkotott, jobb híján a saját alkotásának tekinti, a gondolat hatását – az ütlegek kiváltotta fájdalmat – pedig mint saját célját ismeri el.
Lenz szerint e két ok azért vezet az emberi nyomorúsághoz, mert téves önismeretet eredményeznek. Gondolatainkkal úgy viselkedünk, mint a A kis herceg uralkodója a világegyetemmel. A kis herceg uralkodója egyedül lakik a bolygóján, egyetemes és abszolút hatalmát pedig azzal biztosítja, hogy a világegyetem minden lakójának parancsba adja, hogy azt csinálja, amit különben is csinálna. A Napnak reggel megparancsolja, hogy keljen fel, az esőnek esős időben, hogy essen, és így tovább. Ez természetesen azt jelenti, hogy az uralkodó parancsai rendkívüli mértékben függnek attól, hogy a dolgok amúgy mit csinálnának. Ettől függetlenül az uralkodó képes a hatalom látszatát fenntartani, hiszen a dolgok mindig engedelmeskednek a parancsának. Mi is így vagyunk a gondolatainkkal: azok a maguk kedve szerint jönnek-mennek a fejünkben, mint a mémek, mi pedig olyan célokat tételezünk, amelyek megfelelnek a gondolataink jövés-menésének, ezáltal pedig fenntartjuk az illúziót, hogy hatalommal bírunk gondolataink felett. Pedig valójában a gondolatok azok, amelyek meghatározzák, hogy mi mit gondolunk, ahogyan a dolgok változása meghatározza, hogy A kis herceg uralkodója mit ad parancsba. Ha egy gondolat befészkeli magát a fejünkbe, muszáj gyorsan ehhez igazítanunk a magunkról kialakított képünket, és kitalálni valami célt, ami indokolja azt, hogy a gondolat ott van, különben rögtön odalenne a hatalmunk illúziója.
Tehát Lenz Spinoza-értelmezése szerint nem az a varázslatos, hogy miként tudnak az elmék egymással kölcsönhatásba lépni. Elménk eleve csak azért van, mert a gondolatok jobbra-balra vándorolnak az elmék között, az elmék közti kölcsönhatás maga nem szorul magyarázatra. A varázslatos az, hogy elménk birtokolja a gondolatait, vélekedéseit és vágyait sajátjának tekinti – ez az, ami magyarázatra szorul.
Senki sem beszél magában
John Locke (1632–1704) egyik híres tézise szerint a szavak közvetlenül az ideáinkat jelölik. Azaz amikor kimondom azt a szót, hogy „ember”, akkor ez a szó nem az előttem szaladgáló homo sapienseket jelöli, hanem az ezekről az emberekről alkotott ideámat, érzéki benyomásaim összességét. Ez a tézis a kortárs filozófiában egyfajta mumussá változott, amely a kora újkori nyelvfilozófiák visszamaradottságát volt hivatott illusztrálni. Hiszen könnyű belátni, hogy ha Locke elmélete valóban ebben merülne ki, akkor nem igazán jöhetne létre érdemi kommunikáció: amikor én kimondom azt a szót, hogy „ember” és valaki más meghallja ezt a szót, mégis, honnan tudhatnám, hogy ugyanaz a szó az én fejemben és a másik ember fejében ugyanazt a gondolatot jelöli?
Lenz azonban azt állítja, hogy ez a kép pusztán a kortárs nyelvfilozófusok ijesztgetésére kitalált mumus, amely Locke alapvető félreértésén alapszik. Lenz szerint ugyanis nem arról van szó, hogy vannak a biztosan megismert gondolataink, és ezeket igyekszünk szavainkkal kifejezni, éppen ellenkezőleg, a szavaink azok, amelyek a gondolataink tartalmát meghatározzák. Nem arról van szó, hogy van a fejemben egy kép az emberekről, és amikor kimondom azt a szót, hogy „ember”, akkor ez a szó a fejemben lévő képet jelenti. Éppen ellenkezőleg, amikor az emberre gondolok, akkor arra gondolok, amire az „ember” szót használom – azaz, amit az „ember” szó közvetetten jelöl. Azt pedig, hogy mire használom az „ember” szót, a társadalom szokásai határozzák meg: ha „ember” felkiáltással egy kenyérpirítóra mutatok, akkor egyszerűen elmeháborodottnak néznek és nem tekintik úgy, hogy mondtam valamit.
Azaz Locke tisztában van vele, hogy a nyelv a kommunikáció eszköze, így csak akkor beszélhetünk sikeres nyelvhasználatról, ha létrejött a kommunikáció. Éppen mivel nem tudunk közvetlenül belenézni a másik fejébe, kénytelenek vagyunk megbízni a másikban, hogy a szavaival azt fejezi ki, amit a többiek értenek rajta. Locke a szavak használatát a pénzhasználathoz hasonlítja. Természetesen nagy különbség, hogy a pénz esetén egy kibocsátó szavatolja a pénz érvényességéért, amelyet sokan hasznának. Éppen ezért tilos az egyes embereknek saját pénzt nyomtatniuk. Ezzel szemben a szavak esetén mindenki aki egy szót használ, maga is kibocsátóként működik: az embernek legfőbb szabadsága saját szavakat „nyomtatni”. Azonban ettől még a bizalom legalább annyira meghatározza a szavak használatát, mint a pénz használatát. Ha nem bízom abban, hogy egy bankjegy megbízható forrásból származik, azt gondolom, hogy az valamilyen lényegi tulajdonságában eltér a többi hasonló bankjegytől, és ezért nem szabad ugyanúgy használni, mint a többi bankjegyet. Magyarán ha fizetni próbálnak vele, nem fogom elfogadni. Hasonlóan, ha egy szóról azt gondolom, hogy nem megbízható forrásból származik, akkor nem tartom érdemesnek arra, hogy ugyanúgy kezeljem, mint amikor valaki más mondja ki ugyanazt a szót. A fenti példánál maradva, amikor valaki a kenyérpirítóra mutatva azt mondja, „ember”, hanem jó okom van feltételezni, hogy az illető az „ember” szó megbízhatatlan forrása: amikor ő ezt a szót használja, hiba lenne azt azonosan kezelni, mint amikor a többiek mondják ki ugyanazt a szót. Magyarán ha mondani próbál valamit az „ember” szóval, nem fogom elfogadni, hogy ugyanazt jelenti a szó az ő szájában, mint a többiek szájában.
Lenz hangsúlyozza, hogy egy szavunk közösség általi elfogadása nemcsak a kommunikáció sikerességének elengedhetetlen feltétele, hanem a saját gondolataink megismerésének is. Hiszen honnan tudhatnánk, hogy érzéki ideáink ugyanazt reprezentálják, ha nem onnan, hogy amikor ugyanarra az ideára ugyanazzal a szóval hivatkozunk, azt a közösségünk továbbra is érvényes szóhasználatnak fogadja el?
Locke számára ez a probléma azért különösen égető, mivel szerinte az elme minden tartalma az érzékekből származik: azaz minden összetett ideánk végső soron színek, szagok, ízek stb. különböző módokon való összekapcsolódásából ered. Mivel azonban a színek, szagok, ízek érzete folyamatosan változik, felmerül az a kérdés, hogyan vagyunk képesek stabil tárgyakat érzékelni? Gondoljunk arra a helyzetre, amikor ismerősünk egy gyér lombú fa árnyékában sütkérezik: ha fúj a szél, bőrének napsütötte, világosabb és árnyékos, sötétebb részei folyamatosan változnak, mégsincsen az az érzésünk, hogy ő maga megváltozna, netán megszűnne az ismerősünk lenni, és egy ismeretlen egyén jönne létre előttünk. Hasonlóan, amikor ismerősünk leveszi a ruháját és felhúzza egy babára, hiába látjuk a babán ugyanazokat a színfoltokat, mint korábban az ismerősünkön, mégsem tévesztjük össze a babát az ismerősünkkel.
Lenz állítása szerint azért vagyunk képesek az ismerősünket egy stabil gondolati keretben felfogni – amelynek segítségével a változó fényviszonyok között, illetve ruhában és ruha nélkül is képesek vagyunk rá mint azonos személyre gondolni –, mert rendelkezünk egy olyan szóval, amellyel őt mindezen helyzetekben társadalmilag elfogadott módon illethetjük. Ha a felöltöztetett babát kezdenénk el ismerősünkként szólongatni, a többiek figyelmeztetnének tévedésünkre. Míg ezzel szemben ha a ruhátlan barátunkat szólítjuk, a többiek elfogadják a szóhasználatunkat. Ez a figyelmeztetés vagy elfogadás jelzi nekünk, hogy az érzéki benyomásaink csoportosításában hibát vétettünk vagy megfelelünk a társadalmi elvárásoknak. Azaz a szó használatának társadalmi elfogadottsága tesz minket képessé arra, hogy stabil jelentésű gondolataink legyenek, ami elengedhetetlen az életvezetéshez. Ha a fényviszonyok minden változása nyomán elveszítenénk a dolgok azonosságába vetett hitünket, aligha lennénk képesek akár csak pár percre is előre tervezni.
Persze Locke szerint mi nem vagyunk tudatában annak, ahogyan a közösségünk nyelvhasználata meghatározza a gondolkodásunkat, így nem fenyeget minket az a veszély, hogy elfelejtenénk élni tudni. Azonban Lenz szempontjából a lényegi állítás az, hogy a nyelvtanulással együtt tanulunk meg élni és gondolkodni, nyelvet pedig a közösségtől és közösségben tanulunk, azaz gondolkodni és élni a közösségtől és közösségben tanulunk.
Fertőző és egészségtelen gondolatok
Lenz szerint David Hume (1711–1776) filozófiája a gondolkodás orvosi megközelítésének mintapéldája. Hume ugyanis azt állította, hogy a gondolatok és a testi működés között egy rendkívül szoros kapcsolat áll fenn, azaz bizonyos gondolatok nemcsak metaforikus értelemben lehetnek egészségesek vagy egészségtelenek, hanem szó szerint hozzájárulhatnak a testi egészséghez vagy betegséghez. Mivel azonban Hume azt is állította, hogy a testi egészség és betegség olyan biológiai folyamatok eredménye, amelyeket a körülöttünk lévők testi működése befolyásol, ez azzal jár, hogy a gondolatok vírusként képesek terjedni. Ahogyan az egyik ember testének melege képes egy másik ember testét felmelegíteni, úgy képes az egyik elme gondolata egy másik elmébe ugyanazt a gondolatot elültetni.
Lenz számára a központi jelentőségű az az elképzelés, hogy a gondolatok nem meggyőzés útján jutnak egyik elméből a másikba. Az elme nem jó indokok hanem erős okok nyomán formálja gondolatait. Ahogyan a biliárdgolyó nem arra mozog, amerre helyes lenne mozognia, hanem amerre a fizikai hatására mozog, az elme sem azt a gondolatot fogadja el, amelyet észszerű lenne elfogadnia, hanem amelynek elfogadását a biológiai okok kiváltják benne. Ez pedig ahhoz vezet, hogy a környezetünk döntő és tudatosan nem belátott hatást gyakorol arra, hogy mit hiszünk igaznak: ahogyan egy tömegben nem vesszük észre ha vírussal megfertőződünk, vagy nem dönthetjük el, testünk felmelegedjen-e, úgy azt se tudjuk eldönteni, elfogadjuk-e a többiek vélekedéseit. Ha körülöttünk elegen hisznek valamit, mi is el fogjuk hinni: nem azért, mert igaz, hanem mert a többiek hiszik. Ez pedig azt jelenti, magunkról is azt fogjuk gondolni, amit mások gondolnak rólunk.
Egyéniség és felelősség
A Lenz által kiválasztott három esettanulmány arra mutat mintákat, hogyan lehet elgondolni az elme egy olyan modelljét, amely a gondolkodást egy társas tevékenységként írja le. Spinoza, Locke és Hume nem gondolják azt, hogy csak az elmén áll, milyen gondolatokat fogadnánk el igaznak, milyen szándékokat fogadunk el sajátunknak. Spinoza szerint a másoktól kapott gondolatok és szándékok hoznak létre minket, mi pedig a A kis herceg uralkodójához hasonlóan megpróbálunk magunkról egy olyan történetet költeni, amely ezen gondolatok és szándékok alkotójának láttat minket. Locke szerint a nyelvet nem mint eszközt használjuk arra, hogy kifejezzük gondolatainkat és szándékainkat, hanem a nyelv mint közlekedési sávok közmegegyezéssel kijelölt rendszere teszi lehetővé, hogy gondolataink és elhatározásaink útján végigmenjünk. Hume szerint nem az észszerű mérlegelésünk nyomán meghozott ítélet alapján tartunk valami igaznak vagy követendőnek, hanem mert a környezetünkből ezek a gondolatok és szándékok ragadtak ránk, ahogyan a nátha is egyszerűen csak ráragad az emberre.
Lenz elméletéből az következik, hogy az egyén büszkesége vagy szégyene gondolatai és elhatározásai miatt legalább olyan indokolatlanok, mint a A kis herceg uralkodójának a világegyetem működése felett érzett büszkesége. Az, hogy milyen zseniális gondolataink támadtak vagy mekkora akaraterővel határoztunk el valamit, nem annak köszönhető, hogy mi kik vagyunk, hanem hogy milyen társaságban vagyunk, milyen nyelvet beszélünk, azaz milyen társadalmi pozíciót foglalunk el.
Lenz elmélete emellett azt is megmutatja, miért abszurd a társadalom jobbításának azon modellje, amely szerint a nép tanítója egyedül megismeri az igazságot, majd elmegy és elmondja a többieknek, hogy mit kellene gondolniuk. Hiszen a nép tanítója eleve képtelen a társadalom részeként kivonni magát saját társadalmi helyzetének gondolkodására gyakorolt hatása alól. Azaz nem a nép tanítója fogja a népnek elmondani, mit kellene gondolnia, hanem a nép fogja a saját képére formálni a tanítóját, aki így csak a saját társadalmi pozíciójából fakadó előítéleteit fogja tudni szajkózni. A gondolatok befolyásolása csak a társadalmi pozíciók, társadalmi gyakorlatok megváltoztatása által lehetséges.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a tudást nem lehet a társadalmi környezettől elszigetelten, elefántcsonttoronyba zárva termelni. Akik az igazságot az elnyomó és ostoba szélesebb társadalomtól elzárt alkotóműhelyekben, a szabadság kis köreiben kívánják megismerni, eleve kudarcra vannak ítélve, mivel nem tudják magukat kivonni a közösség gondolkodásának hatása alól. Korábbi példánkhoz visszatérve: ahogyan én onnan tudom, hogy focizom, mert együtt focizom a másik 21 ismerősömmel, próbálkozásom, hogy ott kézilabdázzak, ahol ők fociznak, eleve kudarcra van ítélve: még ha azt is hiszem, hogy kézilabdázom – ahogyan a spinozai, locke-i, illetve hume-i én gondolhatja azt, hogy a saját gondolatainak kovácsa –, valójában csak nagyon rosszul focizom.
Ismeretre tehát csak a társadalom egésze képes szert tenni: ahogyan nem lehet egyedül focizni, úgy nem lehet egyedül tudni sem. A társadalom ismerete pedig a gondolatok kölcsönhatásába, a nyelvbe, a biológiai valóságba van kódolva. Emiatt – hívja fel a figyelmet Lenz Kant nyomán – a felvilágosodás csak az ész nyilvános használata által érhető el, az egyes ember kiskorúságából csak a többiekkel együtt szabadulhat meg. Nemcsak saját szabadságom feltétele a többiek szabadsága, hanem önazonosságom feltétele is a többiek önazonossága: magamat mint egyént csak a többiekkel közösen gondolhatom el, magamat csak akként gondolhatom el, ahogyan mások engem látni engednek. Ahogyan nem lehet egyedül gondolkodni, nem lehet egyedül egyéniségnek lenni sem.
A szerző filozófus, a Heidelbergi Egyetem megbízott adjunktusa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: