Az eddig sem volt titok, hogy csúcsához közelít az átlagosan 11 földi évet kitevő napciklus, de a vártnál korábban is beüthet a napmaximum – írja a Live Science.

Erre utal, hogy a Föld termoszférája a sűrűsödő geomágneses viharok miatt az elmúlt hetekben elérte a 20 éves hőmérsékleti csúcsot. A sarki fény keletkezési, valamint a műholdak és a Nemzetközi Űrállomás „tartózkodási” helyeként ismert légköri réteg hőmérséklete valószínűleg tovább emelkedik a következő években, ahogy a naptevékenység fokozódik – számol be az amerikai űrügynökség, a NASA legújabb mérési eredményeiről a lap.

A felszíntől számított nagyjából 80-85 kilométeres magasságban kezdődő és 700 kilométeres magasságban végződő légköri réteg hőmérsékletét a NASA 21 éve folyamatosan vizsgálja a szén-dioxid és a nitrogén-oxid molekulák által kibocsátott infravörös sugárzás alapján. A TIMED műhold által gyűjtött adatokat az elmúlt két évtizedben a termoszféra éghajlati indexeként (TCI) terawattban (TW) tartják számon az űridőjárás kutatói.

Normális esetben a fokozott naptevékenységet követő geomágneses vihar után az infravörös kibocsátás lehűti a termoszférát, de idén januárban és februárban három ilyen jelentős esemény is történt, hogy aztán március 24-én a Földet az utóbbi hat évben elérők közül a legerősebb, majd egy kicsivel gyengébb április 24-én bekövetkező napvihar tovább fűtse a termoszférát – idézi a lap a NASA szakértőit.

Az eddig is tudott volt, hogy a geomágneses viharok gyakoribbá és intenzívebbé válnak a napmaximum idején, a nagyjából 11 éves napciklusnak abban a szakaszában, amikor a Nap a legaktívabb. Ez azt jelenti, hogy a 2025-re jelzett napmaximumig a felmelegedési tendencia valószínűleg folytatódik.

A termoszféra változásai az alacsony Föld körüli pályán működő műholdakra is komoly hatással vannak. Mint azt a NASA kutatói a Live Science-nek elmondták, „a termoszféra a felmelegedés során kitágul, ami megnövekedett aerodinamikai ellenállást eredményez minden műhold és űrszemét esetében”. Ez a hatás alacsonyabb pályára terelheti a műholdakat, ami növeli az összeütközések, illetve a pályáról való letérések kockázatát, ahogy az például a SpaceX Starlink műholdjaival történt 2022 februárjában egy előre nem jelezhető váratlan geomágneses vihar után.

A műholdak üzemeltetői elkerülhetik ezeket a problémákat azzal, hogy szükség esetén magasabb pályára állítják űreszközeiket, de az űridőjárás kiszámíthatatlansága miatt nem lehet tudni, hogy mikor van szükség ezekre a manőverekre, amíg gyakran már túl késő nem lesz. A Live Science emlékeztet rá, hogy a napmaximum a vártnál korábban is bekövetkezhet. A Frontiers in Astronomy and Space Sciences című folyóiratban idén év elején megjelent tanulmány szerint a naptevékenység maximuma már 2023 végén elérkezhet, és a korábban kalkuláltnál erősebb lehet. Ha ez a forgatókönyv megvalósul, akkor tovább nő a műholdkatasztrófa kockázata.

A termoszféra hőmérsékletemelkedése azonban a felszíni felmelegedésre nincs hatással. Sőt, hosszabb időtávlatban a termoszféra hőmérséklete csökken a szén-dioxid-többlet által megnövelt infravörös sugárzás miatt – idézi a lap az Earth Atmospheric and Planetary Sciences című folyóiratban május 8-án megjelent tanulmányt.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Horrorisztikus a Föld mágneses védőpajzsának hangja, amikor egy napkitörés ostromolja

Vajna Tamás tudomány 2022. október 24.

A Dán Műszaki Egyetem kutatócsoportja az európai űrügynökség műholdas SWARM missziójának adatait tette hallhatóvá.

25 éve indult kalandos útjára a Napot vizsgáló űrszonda, a SOHO, és köszöni szépen, jól van

Tóth András tudomány 2020. december 10.

Az európai-amerikai űrszonda negyedszázados karrierje során nélkülözhetetlennek bizonyult az űridőjárás előrejelzésében és a Nap aktivitásának megfigyelésében, ráadásul több ezer üstököst is felfedezett. És bár volt, hogy majdnem teljesen nyoma veszett, az előrejelzések szerint öt évig még biztosan bírja.

Az elmúlt 2700 évben háromszor is lecsapott olyan napvihar, ami ma már súlyos károkat okozna a Földön

Bodnár Zsolt tudomány 2019. március 13.

Több hónapos áramszünetek, megsemmisülő műholdak, sugárzásveszélyben repülő utasok – ezzel kellene szembenéznünk, ha lecsapna egy olyan protonvihar, amilyen i.e. 660-ban, i.sz. 994-ben és 1859-ben tombolt.